Ungvári Judit: Abszurd panoptikum

Botos Bálint immár negyedik alkalommal dolgozott együtt a nagyváradi társulattal, közös munkáikból legutóbb a Lila ákác szerepelt a kisvárdai fesztiválprogramban, a mostanihoz hasonló sikerrel, az az előadás is a legjobbnak járó elismerést vihette haza a szemléről. A mostani produkcióban ugyan más a szereplőgárda, mégis valahogy ugyanaz az összhang érezhető, a nagyváradiak egészen jól értik a rendező groteszkre érzékeny megoldásait, szubtilis filozofikus hajlamát, üdítően stilizáló játéknyelvezetét. Talán mindezeknek és ennek a különös összhangnak is köszönhető, hogy már második alkalommal „taroltak” a kisvárdai fesztiválon így, együtt. És minden bizonnyal a szerencsés darabválasztásnak is.

„Zavarba ejtőn szórakoztató” dráma

Erdman műve igazán hányatott sorsú volt, hiszen bár a szerző 1928-ban írta, sokáig nem mutathatták be, a sztálini időkben tiltólistára tették. Csak jóval keletkezése után, 1969-ben ismerhette meg a nagyközönség, és először nem is orosz, hanem német színház mutatta be (igaz, oroszul). De minden rosszban van azért jó is, talán így még szembeötlőbben megmutatkozhatott, hogy az adott időszak rendszerkritikus attitűdjén túl van ebben a darabban valami többlet, valami, ami átlép azon a konkrét társadalmi szatírán, amely a kommunista-szovjet berendezkedés puszta bírálata próbál lenni. Nem véletlen, hogy a mű azóta is elég sokszor bukkan föl az európai színházak műsorán, magyar nyelvterületen is több jelentős mise en scène ismerhető. A nagyváradi adaptáció kimondottan izgalmas kortárs olvasatát adja Erdman alkotásának, többnyire groteszk-realista stílusban viszi színre.

A rendező, Botos Bálint egy interjúban azt mondja, szerinte Erdman darabja „zavarba ejtőn szórakoztat”, rengeteg humorral és az abszurd határait feszegető groteszk nyelven beszél a rendszerváltások alatt az egyén és a társadalom által megélt csalódásokról, vágyakról. A rendező nyilatkozata finoman szerény, hiszen a látott előadás nagyon bátran, nagyon erős ecsetvonásokkal dolgozik az anyagon, s bár az eredeti szövegen nem sokat változtat, messzire rugaszkodik a realisztikus játékmódtól. A végletekig kifeszített stilizáció, a puritán színpadi összkép, a furcsa, bábjátékszerű előadásmód nemcsak „súrolja” az abszurditást, hanem vegytisztán abszurd drámává emeli a művet, ugyanakkor ez segít olyan mélységeit is kibontani, amelyek egészen izgalmas gondolati-filozófiai vagy akár irodalmi párhuzamokhoz vezetnek.

Az a többlet, ami a darabban felsejlik, Botos Bálint színpadi változatában szinte szikáran egyértelmű kapcsolódásokra készteti a nézőt. A darabbéli halál problematika, az öngyilkosság és annak áldozati dimenziója Krisztusra és a megváltás kérdéskörére mutat. Az az ábrázolásmód, ahogyan az előadásban megjelenő, zsákszínű ruhákban és fehérre maszkolt arccal látható, hangsúlyozottan massza jellegű tömeg várja a különben jelentéktelennek titulált főhős önfeláldozását, olyan, mint egy nyers, középkori profán parafrázisa a krisztusi történetnek. Az időtávlatok ilyen jellegű kitágítása egyetemességet is kölcsönöz a produkciónak, hiszen így korántsem csak a modern ember dilemmáiról beszélünk.
A másik érdekes vetület abból bomlik ki, ahogyan az első felvonás végén fókuszálják az alkotóknak a „van-e túlvilág?” kérdését. Szinte azonnal eszünkbe juthat a Hamlet emblematikus sora: „Mert hogy mi álmok jőnek a halálban”. Szemjon Podszekalnyikov kérdése lényegében sajátosan hamleti, ugyanakkor teljesen lecsupaszított örök emberi problematika. S ha úgy nézzük, éppen e kisszerűségben emelkedik fel főhősünk: a Hamlettel megszülető modern emberi dilemmák egyfajta apoteózisát láthatjuk kiteljesedni Az öngyilkosban, hogy az orosz irodalmon átívelő szuicidvonulatot már ne is említsük.

Persze nem lehet azt mondani, hogy nincs aktuális vonatkozása az előadásnak. A társadalom lényegében nem sokat változott a húszas évek szovjet korszaka óta, még ha közben markáns ideológiai váltásoknak is lehettünk tanúi. Az, hogy miben hiszünk, vagy pillanatnyilag milyen szembenállások alakulnak ki közöttünk a hitek-tévhitek vagy az egyes ideológiai rendszerek mentén, gyakorlatilag lényegtelen, a fontos, hogy mindig várunk valamit. És akárcsak a darabbéli, pillanatnyilag „celebbé” váló Podszekalnyikov léte, mi is mindig megkérdőjelezhetővé válunk, függetlenül attól, milyen pozíciót töltünk be az éppen aktuális rendben. Nem nehéz áthallásokat találni a relativizációk özönét felvonultató mai világra, az irányítókra és az útvesztőkre. Ez a fajta folyamatos jelentéktelenség, sodorhatóság érzete kiemelődik az előadásban már csak a figurák bábszerűségéből adódóan is. Ezért nem hat kirívóan az sem, hogy egy ponton a rendszerváltás óta eltelt időről beszélnek, az eredeti műben itt a forradalom szó áll. Éppenséggel mindegy. Az illúzióink bármikor könnyedén szertefoszlanak.

Az ideológiák és a viszonylagosság

A nagyváradi előadás formai bravúrok sokaságát vonultatja fel. A már többször emlegetett bábszerűség és a furcsa, befelé koporsót formázó paraván nagyszerű megoldások. Ügyes ötlet a pincérek vagy „játékmesterek” figurája (Szotyori József, Tőtős Ádám), akikről nehéz eldönteni, hogy ördögi vagy angyali erőket képviselnek. A színpadi látványból és a megjelenő szereplőkből egyszerre asszociálhatunk bábszínházra, „lebutított” commedia dell’arte-figurákra, cirkuszi clownokra, halotti maszkokra, kicsit a falanszterre, vagy akár egy elmeintézet ápoltjaira is. A jelmezek (Bajkó Blanka Alíz) ennek megfelelően a kórházi jellegű kezeslábastól a stilizált irodai viseletekig terjednek, szigorúan fehér-vajszín-szürke-drapp-barna árnyalatokban, csak a főszereplő nyakán díszelgő sál (kötél?) rikít ki pirosával. A díszlet (Golicza Előd) ugyanilyen remek, egyszerű fekete paravánba mélyedő, kopott falú „doboz”, amelyről a végén tudatosul bennünk, hogy ugyanolyan formájú, mint az a koporsó, amelybe a főhősünket mindenáron bele akarják tuszkolni. Mindezt megfejeli egy izgalmas képi ötlet: a „dobozt” egy képkeretben látjuk, mintha csak egy múzeumban elevenednének meg a vászon lakói és bújnának ki a keretükből. Ez a festményszerűség – túl azon, hogy esztétikai értelemben is pazar – a művészetre, a műalkotásra is rámutat, némiképp önreflexív módon.

A színészi alakításokat csak dicsérni lehet annak ellenére, hogy sok esetben kollektív szcénákat láthatunk. Elképesztően egységes társulatnak mutatkozik a váradi ebben az előadásban, és kívülről úgy érzékelhető, hogy pontosan értik Botos Bálint nyelvét. Kiemelkedő teljesítményt láthatunk Podszekalnyikov szerepében Hunyadi Istvántól, drámai és komikus érzéke egyaránt páratlan, stilisztikai mértéktartása rendkívüli színpadi intelligenciáról árulkodik. Méltó partnere Tasnádi-Sáhy Noémi, akinek karikírozó hajlama bámulatos, mimikája, gesztusrendszere nagyon kifejező, tökéletesen uralja a színészi eszköztár minden elemét. A többi figuráról is részletekbe menően lehetne írni, soksok apró rezdülés járul hozzá az előadás nagyszerű összképéhez. Mindenki óraműpontosan működik a produkcióban, holott ez csak látszólag egyszerű, valójában nagyon nagy színészi fegyelmet, tudatosságot, stilisztikai érzéket és mozgáskoordinációt követel meg ez a játékmód, majdnem táncszínházi vagy mozgásszínházi igényességgel. Örömmel látni, hogy a nagyváradi társulat bírja mindezeket a képességeket.

Botos Bálint rendező Az öngyilkos előadásával arról a viszonylagosságról akart mesélni nekünk, amit az ideológiák eredményeznek, s főként arról a generációs élményről, ahogyan ezek a folyamatosan változó ideológiák – ahogy ő fogalmazott: „megerőszakolt értékrendek” – relativizálják az életünket. Ennél azonban jóval több sikerült neki, ugyanis Erdman darabjának olyan gondolati síkjait tárta fel és tette a színpad segítségével „közfogyasztásra alkalmassá”, amelyek eddig talán csak irodalmi értekezések mélyén lapultak. Előadásának erénye, hogy egy rendkívül sokrétegű, ugyanakkor kompakt színpadi adaptáció született, amelynek végiggondoltsága, markáns formai készlete, stílusbravúrja már nemcsak egy tehetséges fiatal alkotót, hanem egy bontakozó mestert is sejtet. Külön izgalmassá teszi ezt az előadást az, hogy a mindannyiunkat érintő problémák, gondolatkörök, társadalomkritikai megfontolások, bölcseleti mélyfúrások mellett (ahogy ez egyébként a kisvárdai fesztiválon is megfogalmazódott) a művészlét alapvető kérdéseit is felveti: a megalkuvás elkerülését, a túlélés szűkösségének és a távlatos spirituális térnek az összefeszülését, a közösségért hozott áldozat értelmét és hasznosságát. Így egyszerre tud mementója lenni a tömegből kiemelkedő művész, az egyéniség viaskodásának, és mutatja be a mindenkori kisemberek abszurd panoptikumát.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)