Lehet tűnődni azon, mi Georg Büchner Woyzeck című, befejezetlenül maradt drámájának „titka”, ami arra sarkallja a kortárs színházi rendezőket, hogy ugyanúgy megfogalmazzák általa a saját világképüket, mint ahogy teszik azt, mondjuk, a Hamlet segítségével. Az 1836-ban keletkezett töredékes mű valószínűleg éppen a hiányosságérzet miatt inspiratív a színházi alkotóknak, a mintegy félig kész vázlatra mindenki odafesti a saját kiegészítéseit, amelyek persze gyökeresen más-más végeredményt hozhatnak. Igaz ez még akkor is, ha maga az alapanyag torzóban is erős, hiszen mindenki saját megfejtést akar, és ez nagyon vonzó hívást és kihívást jelent egy-egy útkereső alkotónak. Talán emiatt nem kopott ki az elmúlt évtizedekben a magyar színpadokról sem a Woyzeck, túl csábító a lehetőség a rejtélyes mű felfejtésére, és arra, hogy szabadon fogalmazzon az adott rendező.
Kisemberek a nagy viharokban – vagy mégsem?
Az öt kézirattöredékben fennmaradt mű 1836-os megírásához képest sokáig lappangott, csak a huszadik század elején mutatták be, 1913-ban, Münchenben, Berg operaváltozatának premierje pedig 1925-ben volt. Érdekes, hogy a tragikusan rövid életű szerző igazi színpadi felfedezése csak a múlt évszázad második felére datálható, a legtöbb magyar nyelvű előadás akkor készül. Magyarországon 1963 óta játsszák a Woyzecket, először Jurka László rendezésében, az akkor főiskolás Haumann Péterrel a címszerepben volt látható, 1967- ben a még főiskolai hallgató Székely Gábor vitte színre a negyedéves Iglódi Istvánnal, majd az Irodalmi Színpadon is bemutatták 1971-ben, Madaras József szereplésével. Azóta sokan, sokféle értelmezésben színpadra ültették, az elmúlt évtizedekben nekiugrott a Büchner-torzóknak például Ascher Tamás a Katona József Színházban vagy Kiss Csaba az Új Színházban, az alternatív szcénából jelentős előadásnak számított a Stúdió K, később a Krétakör produkciója, de láthatott a magyar nyelvű közönség mozgásszínházi változatot is Sepsiszentgyörgyön és a világhírű Nagy József koreográfiájával, vagy akár filmfeldolgozást Szász János rendezésében. A Woyzeck reneszánsza máig tart, legutóbb például a Nemzeti Színházban ifj. Vidnyánszky Attila rendezett egy lendületes, a mai világra élénken reflektáló verziót.
És éppen ez adja az említett reneszánsz lényegét: a töredékesség okán az egészen nyers kriminalisztikus megközelítéstől a társadalomkritikáig, vagy akár a lételméleti kérdésekig értelmezhető és tálalható ez a mű. A hangsúlyozás rendezői életkor, habitus, világlátás kérdése, sőt, a korszaktól is függ, amelyben a színpadi adaptáció megszületik. A Woyzeck alapját adó (valós) történet egy gyilkosság „anatómiája”, amelyben egy katona féltékenységből megöli a szeretőjét, majd pedig kivégzik. Ezt a történetet gondolta tovább Büchner a megalázott kisember nézőpontjából, s tette fel a kérdést, vajon gyilkos-e vagy áldozat a főhős. A huszadik század, de még az elmúlt évtizedek feldolgozásainak döntő többsége is ebből a kisember-megközelítésből bomlik ki, valahogy az a világlátástrend uralta érzékeinket, hogy a kisemberek a nagy viharokban… Albu István Woyzeckje gyökeresen más indíttatású.
Egészen izgalmas kontextusnak érzem, ahogy a sztorin felül is, egyfajta éteri dimenzióba csúsztatva jelenik meg a nő–férfi problémakör, vagy ha úgy tetszik, a női és a férfi princípium a szervezőereje az előadásnak. Woyzeckünk (Nagy Csongor Zsolt) ebben az esetben nem valami szerencsétlenül tébláboló, megcsalatott lúzer, hanem egy metálzenekar frontembere, igazi férfi , nota bene: ő is össze tud zuhanni, ha egy dobszólóval imitált aktussal belegázolnak a férfiúságába. A rendező külcsínben „nagyot húz”: az egész előadás erre a metálzenekar-miliőre épül, fémszerkezetek, indusztriális közeg, a szereplők pedig a banda tagjai, illetve hozzájuk kötődő alakok. Az együttes a Rammstein számait játssza. Marie (Budizsa Evelyn) a frontember nője. A főszereplő, Nagy Csongor Zsolt már ránézésre sem kelti a „kisember” benyomását, robosztus, izmos alkat, semmi satnyaság. Mellette a nő törékenynek hat, de valami mégsem működik… talán a húrok. Nagyon szép a hangszer-szimbolikája az előadásnak, a rockzenekar „kemény” instrumentumai mellett a nőé a hegedű és a cselló (Budizsa Evelyn az előadás kedvéért tanult meg játszani rajtuk, elismerés mindezért). A sötét indusztriális közegben fekete bőrcuccok és fémes csillogású jelmezek dominálnak (díszlet- és jelmeztervező: Szőke Zsuzsi), lehangoló effektusokban itt sincs hiány.
A Rammstein líraisága
Azt lehet mondani – mai divatos szlenggel szólva –, hogy Albu István „kimaxolta” a német életérzést. Az alapanyagon túl, folyamatos utalásokat kapunk a német kultúrára, amelynek legemblematikusabb alkotásaiból nemcsak vizuálisan (a Berlin fölött az ég c. film), vagy auditív módon (Rammstein), vagy akár szellemi értelemben (Nietzsche) merít, hanem popkulturálisan is, horribile dictu, még az Andrest alakító eb (Paco) is németjuhász, akárcsak Rex felügyelő... Ez a túlvezérelt „németség” azonban nem üres etnikai sztereotípiákon lovagol, hanem egyfelől sajátos filozofikumot kölcsönöz az előadásnak, másfelől erősíti a (külsődleges) maszkulin vonásokat.
A rendező másik „nagy húzása” a Rammstein zenéje, amely nemcsak muzikálisan, hanem szövegeivel is hozzájárul a színpadon látottak hatásának mélyítéséhez. Gyakorlatilag a komplett történetet rá lehet húzni a Rammstein-számokra, s ezáltal egyfajta líraiság is megjelenik a komor színpadon. Csodálattal veheti tudomásul a néző, milyen költőisége van a Rammsteinszövegeknek, amelyeket a kivetítőn magyar fordításban élvezhetünk. Ez még úgy is feltűnő, ha az ember (jelen esetben jómagam) nem rajongója a német költészetnek. S bár néhányan egyenesen koncertszínháznak nevezték az előadást, nem ragadnék le ennél a megfejtésnél, sokkal mélyebb összefüggésrendszere van az egymásra reflektáló daloknak és a Woyzeck történetének. Erre jó példa a következő szöveg: Rammstein: Angyal
„Ki életében jó a Földön halála után angyallá lesz az Égre tekintvén kérdezed miért nem láthatja az ember Őket Csak mikor a felhők aludni mennek láthatnak az Égen minket félünk és egyedül vagyunk Isten tudja, hogy nem akarok angyal lenni”
A férfi válsága
Angyallá válhatunk-e, vagy tényleg csak csont, por és hamu vagyunk – elmélkedik Woyzeck. Ez a gondolat egy egészen szokatlan fénytörésbe helyezi ezt a feldolgozást, a szociografikus, társadalomlélektani, vagy éppen társadalomkritikai szempontokon felülkerekedik egy filozofikus, spirituális, mondhatni szakrális dimenzió. Woyzeck látomásai ebben a szférában mozognak, miközben a testi dimenziója (a nő képében) éppen sárba rántja. És ez az a többlet, amely a már említett örök férfi - női konfliktust is másként színezi. Egyszerre juthat eszünkbe Raszkolnyikov, Az ember tragédiája Ádám és Évája, de még akár a Hamlet is. Azt hiszem, az a legérdekesebb ebben az előadásban, hogy a túlhangsúlyozott német kontextus mellett elképesztően általános érvényű tud lenni, ugyanakkor feltárja és megmutatja azt a lehetséges filozófiai mezsgyét is, amely mentén Büchnert zseniális ráérzéssel érdekelhette ez a kriminál-hírlaptörténet (mintegy 30 évvel Dosztojevszkij ugyancsak nagy hatású műve előtt). Láthatjuk benne a modern férfi válságát éppúgy, mint az örök férfi válságát. A férfiét, aki a korra figyel, a távlatokra, az eszmékre, miközben a „bűnbánó nő” meghozza a konkrét testi áldozatot. Furcsa, kicsavart áldozathozatal ez, akárcsak a másik Dosztojevszkij-regényben, A félkegyelműben, ahol szintén a „bűnös” nő válik testiségében áldozattá. Izgalmas párhuzamok.
Az elején azt írtam, hogy ahány rendező, annyiféle olvasattal, de mindenképpen valamilyen ars poetica-jelleggel igyekszik megragadni és színre vinni a Woyzeck-töredékeket. A vezérfonal lehet a társadalmi igazságosság, politikai felelősség, a személyes dráma, a bűn és bűnhődés kérdése, akár egy elvontabb szakrális történet – különböző hangsúlyokkal. Úgy érzem, Albu István világérzékeny alkotó, akinek sikerült ebben a rendkívül meghökkentő formában, a maszkulin-német indusztriál-metál költészet leple alatt megragadni valami nagyon lényegeset korunk és a férfi princípium válságáról…
Georg Büchner: Woyzeck
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadása. Rendező: Albu István. Szereplők: Nagy Csongor Zsolt, Budizsa Evelyn, Orbán Zsolt, Rappert-Vencz Gábor, Diószegi Attila, Bodea Gál Tibor, Rappert-Vencz Stella, Szabó János Szilárd, Péter Attila Zsolt, valamint Paco. Díszlet- és jelmeztervező: Szőke Zsuzsi, fénytervező: Albu István és Erőss László, zenei vezető: Moldován Blanka és Nagy Csongor Zsolt. ügyelő: Fábry Zoltán, súgó: Varga Katalin, asszisztens: Jankovics Kata.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. szeptemberi számában)
