Vajda Anna Noémi: Hatasszonyos kártyajáték Kisiratoson – járvány-játszma Lévai Lajcsi bácsival

2022. január 22., 10:17

Más időket élünk. Járványidőket. Öregjeink félig vagy egészen oltatlanok. Találkozásról szó sem lehet. Találkozás nélkül viszont kártyázásról sem. Márpedig nem játék a játék, ha nem játsszák. Nem játékleírás a -leírás, ha nem tudják játszani is; ha rögzítője nemcsak hatasszonyozni nem tud, de kártyakedvét, rutinját is gyerekkorában hagyta. Így hozta az élet: nem hozta vissza eddig. Most viszont, ha körülményesebb is, de megtanulom. Telefonon keresztül kártyázunk. Lévai Lajcsi bácsi meg én.

Fényes Adolf: Csendélet kártyákkal (90.5x105.5 cm, olaj, vászon, magángyűjtemény)

Hamar rájövök: mivel körülményesebb, ízetlenebb is a tanulás. Mert épp lényegétől – az örömtől – van megfosztva a játék. Ahogy haladunk előre a napokban, egyre erősebb a hiányérzetem, s egyre nagyobb teher a beavatásom. Mert, ugye, kártyában sem ismer tréfát az, aki jól játszik. Amolyan kibic vagyok, ahogy kezdetben a tudatlanság kívülállásából lesem, és fennakadásaimmal zavarom a kártyázót. Ügyetlenül, döcögve indul a játék: gibicelünk – hat helyett ketten. „Úgysem löhetne a faluban mán annyit összeszödni! Nemigön tudja ezt mán sënki!”

Az is ritka, ha valaki tudja, a hatasszonyost eszik-e vagy… éppen játsszák. Pedig hungarikum, szűkebben kisiratosikum, hisz hatasszonyossal máshol még nem találkoztam, s azok a kártyaismerők sem, akikkel eddig erről beszéltem.

Hatasszonyos. Miért hat? „Mert hat szömély játszott.” És miért asszonyos? Vállukat vonogatják, nem tudni, mondják. Vagy mégis? A régi magyar kártyában asszonynak hívták a tízest. (Sarusi Mihály: Lönni vagy nem lönni. Kisiratos írói falurajza, Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2015) Bár Kisiratoson ez a hajdani jelentés feledésbe merült, a hatasszonyos mind nevében, mind szabályrendszerében őrizni látszik az összefüggést, hisz legalább hat tízest kell nyerni — hat asszonyt tehát — ahhoz, hogy kiváltsa magát az a csapat, mely előzőleg hármat sem nyert, ezért büntetésből süvegelt.

Aki jól ismeri a kártyalapokat, azonnal felháborodhat: Hat tízes, mikor csak négy van?! Hogyhogy? Úgy, hogy tízes, ász itt egyre megy. Szó szerint is egyre, mert végső összeszámláláskor tízes és ász egy-egy tízest ér. „Hány tizesötök van? Nem mondtuk, hogy hány ászotok van, az úgy nem hangzik olyan jól.”

Amelyik csapatnak nem gyűl össze legalább 3 tízese tehát, az a három játékos süvegel (süvegöl), mondja az egykor Csanád vármegyebeli kisiratosi, mert Aradhoz csapva is úgy beszél, mint kétszáz éves idevándorlása előtt Szögedében, ö-ző nyelvjárásban.

Mi a süvegölés? Az, amikor a csapatnak büntetésből fedetlen fővel kell játszania. „Az asszonyok a főkötőt, a férfiak kalapjukat tötték maguk mellé, míg föl nem nyerték újra.”

Akkor nyerték föl, mikor összegyűlt legalább 6 tízesük – a hatasszony, vélhetően –, illetve akkor, ha a csapat lukat fog, mögszökik vagy ugrik, azaz: ha egyet sem, vagy 8 tízest nyer.

Mikor hordtak süveget az Alföldön?

Abban az időben volt jelentősége a süvegelésnek mint büntetésnek, amikor a fejfedőnek a fejen volt a helye, és feltűnt a hiánya. Ma már épp az ellenkezője lenne büntetés… Igen ám, de már Lajcsi bácsiék szülei sem süveggel süvegeltek! A játékban megőrzött süvegel, süvegelés kifejezésekből feltehetően a hatasszonyozás megjelenésének és elterjedésének idejére lehet következtetni. Ez egybeeshet a süveg mindennapi viseletének időszakával az alföldi parasztság körében. Azaz vélhetően a 19. század második felére tehető a hatasszonyos megjelenése, miután köztudott, hogy az alföldi parasztság a 19. század derekától a végéig hordott süveget. (Magyar Néprajzi Lexikon, IV/514., Akadémiai Kiadó, Bp., 1981)

Hogy ne süvegeljen a csapat, legalább 3 tízest kell tehát szerezni. Ha már süvegelnek, és megint csak 1 vagy 2 tízest sikerül nyerniük, feláll a három csapattag. Addig állnak – van, hogy egy óra hosszát is –, míg nem gyűjtik össze a 6 tízest egyetlen körben ászból és tízesből. Hiába lesz 3, 4 vagy 5 tízesük, állva maradnak. Hacsak ki nem váltják magukat megegyezés alapján. Például fél lábon elugrálnak az ajtóig, megcsókolják az ajtókilincset, majd visszaugrálnak. Ekkor leülhetnek.

Tízesben — asszonyban — számolnak a hatasszonyosban. És nem jegyzik le, ki vezet. Nem is az a lényeg, hanem az idő derűs, elbeszélgető-viccelődő elütése. Ezért semmi sem túl feszes. Nem büntették azt, akit csaláson fogtak. Ha például valaki jelezni próbálta társainak, mije van, vagy mit tegyenek bele, csak rászóltak: „Hé, komám!”, „Nem úgy e’!”.

Ez a komótosság, az idő derűs eltöltése hatasszonyozással abban is meglátszott, hogy általában vasárnaponként játszották; vagy késő délutánonként, mikor munkavégeztével emberek, asszonyok, leülhettek; ünnepnapokon, mikor vendégségbe ment egymáshoz a rokonság. S mert szórakozás volt, a játékot akkor hagyták abba, amikor kedvük támadt abbahagyni.

Kérdéseim időnként egymás keresztmetszetei, de így biztosabb, hogy nem kerüli el semmi a figyelmem, még ha nem is bírom ki mosolygás nélkül, és önkéntelen eszembe jut Karinthy: Hát maga megbolondult, Hát maga megbolondult, Hogy mindent kétszer mond, kétszer mond? A két-háromszori kérdezés is bolondító, dehát vaksötétben… Több gyújtóssal megvilágítani ugyanazt, több szögből rálátni ugyanarra. Az árnyalatok olykor újat tárnak fel, olykor csak megerősítenek.

Még mindig nem világos a játék, parti, menet, túr vagy kör, illetve lehívás közti különbség. A logikám azt súgja, a meneten belül minden hívás egy-egy kör. Igen is, nem is. Úgy tapasztalom, a kört hol menet, hol hívás gyanánt használják. Csak a kör szóval szemben ennyire megengedők. Innen is kezdeti értetlenségem. Miközben a parti, menet, túr soha nem tévesztendő össze a hívással.

Játsszunk egy túrt!

— ‚Játsszunk egy túrt!’, ‚Játsszunk két mönetöt!’. Parti, mönet, túr vagy kör ugyanaz, csak ëgyik így mondja, a másik úgy: mikor mind a hat játékos hí’. ‚Lemönt egy parti’, ‚lemönt egy túr.’ Mikor csak én hívok, az a hí’ás, az nem a túr: mögnézöm, mit vittem el, mit vitt el a csapatunk: ‚Én nyertem 1 tízest (mi), të nyerté’ hetet (ti).’

— Hány menetet játszottak együltükben?

— Játszottak két-három óra hosszáig, körforgásban.

— Fontos volt, ki nyert a végén?

— Elbeszélgettek rúla, vagy mást beszélgettek, nem csiná’tak belőle nagy dógot.

— Hogy dőlt el, hogy ki az első osztó?

— Magától gyütt.

— Körbe mentek az osztással?

— Mikor 5-5 lap kimönt, a követköző osztott.

— Van-e büntetés akkor, ha valaki csal? Ha észreveszik, hogy jelez, int a társainak?

— Mikor csaláson tanáta ëgyik a másikat, rászó’t, de ő is ugyanazt csiná’ta. (Nevet)

— Mit? Hogy jeleztek?

— Mint átalába’: pirosra: kigyugták a nyelvük högyit, mer’ az piros; tökre fölfújta a képit; ződre fölnézött, mer’ ződ a fa; makkra elhúzta a szája szélit.

— Cserélgették a két kivett hetest?

— Kitöttük a két hetest az elejin, mindëgy vót, melyiköt. Egész játék alatt az vót kitéve.

— Jegyezték a játékot?

— Ugyan! Pláne az őseink még a nevüket së tudták lëírni, az ilyet még úgy sem írták vóna.

— Mondjuk, 7-1 a hívás utáni felállás. Pontban elvétve sem számoltak?

— Nem pontban, tízes számban beszé’tek: ‚Hány tízest nyerté’?’. Úgy jobban hangzott. ‚Egy tízest nyerté’, mi nyertünk hetet.’ Ilyenkor ti süvegölni kezdtök. Ha a követköző hívás után 5-3 a felállás, marad tovább a süveg. Ha aztán 2-6 (a tízesek aránya), süvegölni kezdünk mi, mer’ csak két tízest nyertünk.

— Akkor hat hívás egy kör?

— ‚Játsszunk egy kört!’, ‚kijátszottunk egy túrt’, amikor egymás után hív mind a hat játékos.

— Azt mondja Lajcsi bácsi, jó az elején kijátszani az ászt. De ha a hívónak nincs ásza, csak, mondjuk, egy tízese és egy alsója?

— Akkor mindég a gyöngébbel híjjon.

— Ha tromfom is van, azzal hívjak?

— Akkor inkább más lapokkal, a tromfot hagyja mindég az ember arra, hogy hátha begyün egy olyan lap, amiből neki nincs, és akkor tromffal el tudja ütni a másik jó kártyáját.

— Ha tromfra erősebb tromfot üt a valaki, akkor az erősebb viszi el?

— Természetös, mindég az erősebb tromf viszi el. Ha piros tízessel hí’, és makk a tromf, akkor akár a leggyöngébb makkal is elütötte, mert az a tromf. Mindönki színre színt köll tögyön. Csak az töhetött tromfot, amely’knek nem vót színje, vagy, ha tromfja së vót, akkor tött, amilyet akart. Mindön második játékos van velem. Én mán úgy töszök be tízest mög ászt, hogyha tudom, azt mi nyerjük el, hogy në süvegöljünk. Ha a másik nyerte el, amit én híttam lë, ő hí’ lë. Mindég az hí’ lë, aki nyer. (Aki megnyeri azt a hívást.) Tízesből és ászból legalább 3-at köll nyerni. Ha 2 van, akkor mán süvegöl a csapat. Mind a hároman süvegölünk a csapatban. Ha föl akarjuk nyerni (hogy ne süvegöljünk), akkor 6-ot köll nyerni, vagy elszökni, hogy lapot së nyerjünk.

— Ki tud még a faluban hatasszonyozni Lajcsi bácsin; feleségén, Irén nénin; nővérén, Annus nénin és Korpa Laci bácsin kívül?

— Azt én ugyan nem tudom. Mi, a család játszottuk.

Játsszunk! Ő is harmadmagával, én is harmadmagammal. Megjátsszuk, hogy játszunk. Mert csak pár ház — és a félelem — választ el bennünket, de elválaszt. Játékkedv helyett a megbetegedéstől való félelmünk, óvakodásaink. Állítólag nálam van több esély, a fiatalabbnál (talpon maradásra, kórterjesztésre). Nálam a pakli, a cutat, ahogy a faluban a 32 magyar kártyapaklit nevezik. Állítólag nálam van több esély is, a fiatalabbnál — talpon maradásra, kórterjesztésre. Nálam?

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)