A Rácz Sándor életéről szóló legendák a következő útvonalon maradtak fenn: a gyermektelen Rácz 1913-as halála előtt mesél a házánál gyermekeskedő Máthé Samunak (1904–1993). Máthé Samu úgy kerül képbe, hogy ő és testvérei 1907-ben árván maradtak: testvérét, Verát (sz. 1900) a módos Rácz Sándor bácsi és felesége, Judit, Rebeka nagymamájuk nővére vették örökbe. Samu ugyan nem hozzájuk, hanem egy nagynénjéhez kerül, de a lehető legtöbb időt tölti az öreg, jószívű, sokat mesélő Rácznál. Máthé Samu az 1930-as évektől kezdve feleségével, Berecz Lujzával a Rácz-házban, a bölöni Bodor utcában élt haláláig.
Mindazt, amit Máthé Samu Rácz Sándor bácsitól hallott, továbbadta unokájának, Bedő Áronnak, aki azt velünk közölte.
A szibériai fogság legendája
Bedő Áron szerint a forradalom bukása után
„Rácz Sándor tíz évig volt orosz hadifogságban. Magyar onnan nem szabadulhat, üzente Ferenc Jóska az orosz cárnak. Egy orosz viszont megsúgta Rácznak, hogy a lengyeleknek van esélyük hazatérni. Tíz év volt az ára és a lengyel nyelvtudás, hogy végül Rácz lengyel negyvennyolcasként hazajöhetett.”
Nézzük, mennyire hozható ez szinkronba azzal, amit Rácz életéről tudunk. Nem nagyon: mind Bona Gábor, mind nyomában Demeter Lajos és Demeter László azt állítják, hogy „1849. aug. 27. Aradon besorozzák a 18. gyalogezredhez. 1851. nov. 30. elbocsátják” – azaz Ráczot nem vihették el a forradalom után az oroszok.
Ezek után mindenképp látni akartuk azt a dokumentumot, amelyre Bona Gábor hivatkozik, mikor azt állítja, hogy Ráczot Aradon besorozzák, és onnan 1851-ben bocsájtják el. A KAW (Kriegsarchiv Wien): Gb. 18.LIR 1851–1860. 14/103. jelzetű dokumentum másolatának megszerzésében Hermann Róbert, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese volt segítségünkre, köszönet érte. Ebből az derül ki, hogy az 1823-ban, Angyaloson, Háromszéken született, nőtlen („ledig”) Alexander Ratz-ot besorozzák a 18. gyalogezredhez. Megjegyzésként azt is leírják, hogy a felkelők hadseregében a 135. honvédzászlóaljban szolgált alhadnagyként. Más kézírással az áll, hogy 1851. november 30-án leszerelik. A dokumentum minden adata a mi Bölöni Rácz Sándorunkra illik, kivéve az 1823-as születési évet, amit írnoki hibának kell felfognunk.
Ennek ellenére érdemes követni, mi történt Rácz hadtestével a világosi fegyverletétel idején. 2017-ben közli Lenkefi Ferenc a „137. zászlóalj” (igazából a 135. zászlóalj) [1] egyik hadnagyának, Szalay Eleknek az emlékiratát, ebből kiderül, Máriaradnáról elindulnak Világos felé, de ott Görgey már letette a fegyvert:
„Útközben többekkel találkoztunk, kik már menekültek a fegyverletétel elől, hogy legalább ne essenek fogságba, s meghallva tőlök a történteket, mi is »Isten hozzád«-ot mondtunk a legénységnek, s ki merre lehetett, igyekezett menekülni.” [2]
Miután feloszlik a hadtest, Szalayék Nagyváradra mennek, ahol még mindig veszélyes a terep a honvédeknek, az oroszok Aradra akarják vinni őket. Szalaynak végül sikerül hazajutnia.
Hogy Ráczcal pontosan mi történt, nem tudjuk: bizonyára ugyanúgy elindult hazafelé, mint Szalay, ám kevesebb szerencsével járt.
Eszerint az a legenda, hogy a forradalom után Oroszországba vitték volna, nem felel meg a valóságnak.
Az első feleség öngyilkossága
Volt Rácz Sándornak egy első felesége is, de nevét nem tartotta számon a család emlékezete, csak egy vele megesett pikáns esetet:
„Mikor egyszer a brassói Hosszú utcai házában hitvesét Rácz rajtakapta egy katonával, megkérdezte a vendégtől: – Szereted a feleségemet? Az kínjában aligha sajtolhatott volna ki magából egyebet, mint „Igen!”-t. Rácz erre ezt mondta: – Tiéd a ház és az asszony, de én róla többet hallani sem akarok!”
Kocs János genealógus szolgáltat eddig ismeretlen adatokat Rácz első feleségéről. Miután elmeséltük neki a fenti történetet, kiderítette, hogy honvédünk első feleségének neve Dónát Teréz, és 1865. augusztusában, Bölönben, 32 éves korában öngyilkosságot követett el, halálának oka: kloroform. Házasságkötésük idejét és helyét még nem sikerült beazonosítani. Rácz Dónát Terézt legkorábban 1851. november 30-a, azaz leszerelése után vehette feleségül.
Szerelem a második feleséggel
Rácznak nagyobb szerencséje volt második feleségével, akivel együtt öregedett meg. A húsz évvel fiatalabb Héczei Judittal való találkozásáról a család mesébe illő történetet ápol.
Egy alkalommal az Udvarhely környéki szőlőjét ment szüretelni, mikor Árvátfalván a pataknál megállt lovait itatni. Ott mosott egy anya a lányával. Sándor bácsi addig-addig itatta a lovait, és nézegette a lányt, hogy mire végzett az itatással, ajánlatot tett: mikor visszafelé jön, elvenné a lányt, megbecsülné, tejben-vajban fürösztené. Úgy is lett: visszafelé magával hozta Héczei Juditot Bölönbe, s nagy lakodalmat csaptak. Gyermekük nem lett, öregkorukra épp az árvaságra jutott Máthé gyermekek egyikét, Verát fogadta örökbe felesége rokonságából.
Az adatok szerint a Héczei lányok közül nem Judit jött elsőként férjhez Bölönbe, hanem húga, Rebeka: „Budai István 25 éves földbirtokos feleségül vette az árvátfalvi, 21 éves Héczei Rebekát. 1869. február 2-án esküdtek meg. Míg Rátz (!) Sándor esküvője Hétzei (!) Juliánna Judith-tal 1875. dec. 4-én volt. A vőlegény 49 éves öz vegy, a menyasszony 30 éves hajadon, árvátfalvi születésű, bölöni lakos, református (eltérően a halotti bejegyzésétől, ahol róm. kath.-ként jelenti be unokahúga, Pál Jánosné.” (Ifj. Tana Gyula gyűjtése).
Ennyi, amit Rácz Sándorról sikerült megtudnunk. Életében Bölön faluközösségének megbecsült tagja volt, a róla fennmaradt legendák tovább színesítik a róla fennmaradt képet.
1 Hiba, Szalay Elek ugyanúgy a 135-ös zászlóaljban szolgált, mint Rácz Sándor. Egy 1849. július 28-ai listában Szalay és Rácz neve egymás mellett szerepel (MOL: Hm.Ált.1849. 26271).
2 Lenkefi Ferenc: Az „obsitos” hazatér – Szalay Elek visszaemlékezésének vége. Hadtörténelmi Közlemények 130. évf. 3. sz. (2017.), 816-826, 818.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. júliusi számában)
Látvánnyal, zenével, mozgással, szöveggel elvarázsoló darab a Nemzetiben. Kezdjük a látvánnyal: egy alulról nézhető, eldőlt csarnok, néha tükrökkel, tükröződéssel megbolondítva, melynek fekvő, olykor kiemelkedő oszlopain játszódnak a jelenetek (Numen/For Use, díszlettervező közösség – Ivana Jonke). (Talán a karzatról látszik a legteljesebben.) Felfordult világ? Nem normális fizikai valóságában, a talpán állva szemlélhető, hanem eldőlve és alulról. Ahonnan minden más. Vagy éppen a csak az embert jellemző, és leginkább a művészet által tudatosított nézőpontváltást mutatja?
• A gyerekem nem akar húst enni. Mivel helyettesíthetném? – Kutyával! A kutyák szeretik a húst!
Ilyen tréfás szövegek kerülnek elém a közösségi médiában, nagy a hahota, mert érteni vélik ezeket a hibásan fogalmazott mondatokat, de azért bennük van a félreértés lehetősége is. A félreértés oka: a rejtőzködő, bujkáló alany. Kezdő példánkban az első tagmondat alanya az őz, azt gondolnánk (mivel nem jelenik meg újabb alany), hogy akkor a második tagmondaté is.
„Gömöri Kovács István sok mindent megverselt, évszakokról, ünnepekről, tanévnyitóról és tanévzáróról, természetről, unokáról egyaránt olvashatunk a kötetben. Ami a legszembetűnőbb, az a tartalom és a forma egységének a hiánya” – állapítja meg a 72 verset/versikét/tréfás keresztrejtvényt tartalmazó kötetről az Új Szó kritikusa, Csáky Károly, aki szerint Gömöri Kovács István valamennyi verséből érezzük az oktatónevelő szándékot.
Múlik… múlik a múltunk… Velünk is, persze, amit magunkkal viszünk el belőle. A múltról való tudásunkkal… azzal, amit egyedül mi tudhatunk róla… Mert mindenki másként látja és másként éli meg, mindenki más-más vonatkozását ismeri. S mi, akik időlegesen marad(hatt)unk még, nemcsak a távozók hiányával, hanem azzal a tudással is szegényebbek leszünk, amit életükben már nem volt módjuk átadni nekünk.
Michael Ende úgy tartja, a fantázia, az új világok teremtésének képessége az, ami megkülönbözteti az embert minden más élőlénytől. A mesterséges intelligenciák (AI) megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy mennyire rendelkeznek a chatbotok e kizárólag emberinek tartott attribútummal. Azt tapasztaltam, hogy egyikük sem tud saját világot létrehozni vagy saját kombináció mentén világok fúzióját megteremteni. Közben viszont furábbnál furább helyzetekbe kerültem, és kaptam halálos fenyegetést is.
A minap Tőzsér Árpád 2002-es naplóját olvasgattam (A kifordított ember című, 2013-as kötetében), melyben az azóta sajnálatos módon már rég abbamaradt somorjai disputáról – a szlovákiai magyar irodalomkritika és irodalom ezen reményteljesen indult fórumáról – ír. Pontosabban annak sorozatnyitó, 2002. december 14-i vitanapjáról, melynek Az élő szlovákiai magyar írásbeliség volt a címe és központi témája.
Andekdotázó nemzet vagyunk. A folkloristáknak nem volt nehéz dolguk anekdotákat gyűjteni. Jókai Mór elméleti írásokat is megjelentetett ezzel kapcsolatban, valamint anekdotagyűjteményt is kiadott. De utalhatunk Tóth Béla (A magyar anekdotakincs I–VI), Békés István (Új magyar anekdotakincs, Legújabb magyar anekdotakincs, A világ anekdotakincse) ez irányú munkásságára vagy éppen Bisztray Gyula Jókedvű magyar irodalom címmel összegyűjtött irodalmi anekdotáira.
Az anekdota szó eredeti (görög) jelentése: kiadatlan, vagyis megjegyzésre, megörökítésre nem méltó apró esemény. Ezzel szemben a mindennapokban, a folklórban és az irodalomban (a magyar irodalomban különösen) nagy szerepe van az anekdotának és társműfajainak: az adomának, élcnek (viccnek), trufának, tréfás hiedelemtörténetnek, falucsúfolónak, novellamesének, ostobaördög-mesének, memorátnak, viccnek, igaztörténetnek, népijóslás-történetnek.