Nemrég Jeruzsálemben végigjártam a keresztutat, vagyis azt az útvonalat, amelyet Jézus a Praetoriumtól a Golgotáig megtett. Nem volt könnyű mindegyik stációt megtalálni – némelyiket utóbb beépítették az arabok vagy a zsidók, s akad olyan is, ahol hiányzik a jelzőtábla. Jeruzsálem óvárosát a különböző bazársorok uralják, jórészt olyan talmi használati- és ajándéktárgyakat kínálva, amelyek nagyon kevéssé utalnak rá, hogy ez a város három világvallásnak is a központja. A szakralitás helyét ott is átvette az üzlet, a szórakozás és a politika – hasonlóan ahhoz, ahogyan mifelénk, Napnyugaton történt. Nagyon könnyű rossz irányba indulni. Mert ahogyan a Prédikátor könyvében olvashatjuk Dávid fiától, Jeruzsálem királyától: hiába tudjuk, hogy az ilyesmi „felette nagy hiábavalóság”, mégis úgy döntünk, hogy rossz úton keressük a megváltást.
A nyugati világ történelme hamis messiások történeteiként is leírható. Azok a karizmatikus politikusok, akik társadalmi világmegváltást ígértek, a „szent cél” érdekében többnyire minden eszközt megengedhetőnek tartottak. Így jött létre a kommunizmus és a fasizmus, az a két messianisztikus ideológia, amely a modern nyugati világ legnagyobb tragédiáit okozta. A hamis messiások fellépésének eredményeként – a beígért evilági Paradicsom helyett – elpusztított városok, milliószámra legyilkolt emberek és szinte feldolgozhatatlan, évtizedeken át ható traumák maradtak ránk.
A modern ember megváltáskeresésének hagyományos tárgya a saját teste, mégpedig annak tökéletesítése révén. Akadnak, akik különféle kémiai szerekkel és fizikai programokkal alakítják testüket, mások sebészeti beavatkozások révén formálják vagy egyszerűen csak tetoválásokkal adnak új kinézetet egy-egy testrészüknek. A műkörmök, műszempillák, parókák használata, a fiatalítást ígérő szerek vagy az előnyös megjelenést cselesen lehetővé tevő ruhadarabok viselése mind-mind egy olyan ideális test elérését célozzák, amely a filmek vagy a média sugalmazása szerint a „sikeres ember” sajátja. De a hibátlan, tökéletes test – a szépség és a kellem korszakokon átívelő beágyazottsága ellenére – soha nem hoz megváltást és a mindennapokban nem is érhető el. Legfeljebb egy internetes közösségi oldalon – az viszont szükségképpen fikció.
Azzal, hogy a test öregedési folyamatait igyekszünk elfedni, közvetve az elmúlást, a halált utasítjuk el. A halál a modern ember metafizikai szenvedésének állandó viszonyítási pontja, amiről mindazonáltal sokszor kényelmetlen gondolkodni. Mivel a saját haláláról senkinek nem lehet tapasztalati tudása, az ezzel való számvetés szükségképpen külsődleges, bizonytalan és rejtélyes szempontok alapján történik.
Szent Pál szerint a halál a testi élet termése: „Amíg ugyanis testi emberként éltünk, a törvény fölébresztette bűnös szenvedélyek működtek tagjainkban, hogy a halálnak érleljünk gyümölcsöt” (Róm 7,5). A bűn halált kell, hogy vonjon maga után, ez a zsold, amit a bűn szolgájának, az embernek fizet (Róm 6,16–23). A bűntől való elszakadás egyszersmind a haláltól történő elszakadás is: aki Krisztussal együtt meghal, az részesül Krisztus feltámadásában. Pál azt hirdeti, hogy az utolsó ítélettel egy olyan egyetemes változás következik majd be, amely teljes egészében szakít a régi világgal, hogy elkezdődhessék az üdvösség ideje, az új, tökéletes világ kora (1Kor 13,10). Éppen mert valami teljesen új kezdődik a feltámadással, az nem is írható le földi analógiákkal. A testi halálon túli élet eszerint tehát csak jövőbeli, még akkor is, ha az egyetemes változás már megkezdődött (Krisztus feltámadásával), a beteljesülés voltaképpen a küszöbön áll (1Kor 15,51): közel az idő, amikor az utolsó ellenség, a halál is eltöröltetik (1Kor 15,20–27) Krisztus parúziájának idején. A testben járás által jellemezhető jelen ilyen módon a hívő emberek számára is a szenvedések időszaka, bár ez a „mostani pillanatnyi könnyű szenvedés […] a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét” szerzi meg nekik (2Kor 4,17). Nyilvánvaló, hogy a test nemcsak a jelenbeli emberi élet „legátfogóbb fogalma”, de Pál a jövőbeli emberi létezést is testként gondolja el. Még akkor is, ha a feltámadott test már nem érzéki test lesz, hiszen a „test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság a romolhatatlanságot” (1Kor 15,50). Éppen ezért az érzéki testnek szellemi testként kell feltámadnia (1Kor 15,44).
A keresztény hit szerint az eredendő bűntől megváltó Messiás a názáreti Jézus. A megtestesült, majd megfeszített Fiú története nem csak a vallásos emberek számára fontos: ez a napnyugati kultúra meghaladhatatlan hagyománya. Kulturális szempontból a világunk kétezer éves. Krisztus nélkül ennek a kétezer évnek a történelme értelmetlen s így értelmezhetetlen lenne. Ugyanakkor az evangéliumi tanítások a profán kultúrába sok áttétellel kerültek át és az évszázadok alatt jelentésváltozásokon mentek keresztül. Jézus a XX. században a popkultúra ikonja lett, nemegyszer közhelyes, lapos értelmezések eredményeképpen. Mintha Jézus követésének hagyományos programja helyett az evangéliumi történetek öncélú felhasználása került volna előtérbe. Ahhoz, hogy a krisztusi áldozat az egyes ember számára ne csupán történeti vagy esztétikai jelenség legyen, a hit kegyelme szükséges. Ez nem sajátítható el (hiszen túl van a racionalitáson): vagy megadatik, vagy nem. A dicsőséges, győzedelmes Krisztussal sokan szeretnek azonosulni – a megalázott Jézussal csak azok tudnak, akik hisznek benne. Mert ahogyan a feltámadáshoz a halálon át, úgy a megdicsőüléséhez a megszégyenülésén át vezetett Krisztus útja. Ezt hagyta nekünk örökül az Újszövetséggel: az utat, ahol őt követve haladhatunk, de amely csakis a hit révén tárulhat fel számunkra. Az utat, amelyen végigmenni a hívő embernek az egyetlen választási lehetőség, hiszen így nyer értelmet a földi élet.
Erről is szól a húsvét. A lehetőségről, amit az Úr Jézustól kaptunk, aki saját halálával megtörte a halált, feltámadásával pedig új jelentést adott az életnek. A keresztény húsvét megszentelt ünnepnapjai alkalmat adnak rá, hogy őszintén szembesüljünk ezzel a lehetőséggel: kizárólag rajtunk múlik, hogy végigmegyünk-e a kijelöltetett úton.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. március 31-i számában)
A Sétatér – szellemvasút a Szamos partján című kézirat készen áll a kiadásra, tartalma hibrid szövegegységekből áll. A könyv tematikája valóban a hattyúk és a kolozsvári Sétatér megörökítése, ám mindez egy tág dimenzióban végigvitt kultúrtörténeti utazás, amelynek során Kolozsvár teljes történelme mellett a magyar és világirodalmi hattyúábrázolásokon át a költő személyes identitáskérdései is fellelhetők.
Szőcs Géza 1983-ban írta Esti ima című versét, a legsötétebb Ceaușescu-korszakban, amikor – 1982-es lefogása után – nemcsak szabadságáért, de életéért is aggódnia kellett. A visszatérő kihallgatások gyakran kínzásokká fajultak, valóságos háziőrizetben élt szülei lakásában; telefonját lehallgatták, minden lépését megfigyelték, s a házkutatások során elkoboztak mindent, amit személyesen fontosnak tarthatott – leveleket, verseket, jegyzeteket. Folyamatosan érzékeltetni akarták vele kiszolgáltatottságát – azt, hogy a hatalom bármit megtehet vele.
Tizennégy éves koromban jártam először Magyarországon, és szinte hihetetlen élmény volt, hogy első utam rögtön Budapestre vezetett. Tudtam, hogy létezik egy ilyen ország, ami nekünk anyaországunk, és amelynek eszményképe szinte jogalapját és bizonyítékát adta identitásomnak, ami néha ellentmondásokkal volt terhes, hiszen nagyon korán megtanították nekem, hogy magyar nemzetiségű ukrán állampolgár vagyok.
Danyi költői indulását a nyelvi fegyelmezettség, a közlés határokat feszegető lecsupaszítása, a fogalmazás már-már kíméletlenségbe hajló pontossága és többnyire a megszólalónak a vers belső működő világától való hideg eltávolodása jellemzi; olyan objektivitás, amely izzik az immanens feszültség(ek)től, ám ezek a „zárt csodák” – ahogyan a kortárs kritikák által sokat tárgyalt mű mondja – a „kéreg alatt” maradnak.
László Gyula ezt írja barátjáról, Németh Kálmánról: „szobrait nem lehet elfogulatlanul, rideg mérlegeléssel nézni, nem lehet csak a »szép« jegyében szemlélni, mert ezek a szobrok panaszolnak, vádolnak, hitet sugároznak, emlékeznek, pedig »csak« öregasszonyokat, vásárosokat, sebesült katonákat, szeretett fejeket idéznek, és gyakran érezzük a Megfeszített jelenlétét. Németh Kálmán a középkori faszobrászok kései utóda: a Krisztus-faragóké, Boldogasszony-idézőké, a szegény embert szeretettel átölelőké.” E megejtően lírai sorok miatt érdemes felidéznünk Németh Kálmán emlékét.
A dualizmus alatt (1867–1918) Szabadka egyetlen katolikus jellegű tanintézete a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék zárdaiskolája volt. Az intézet alapítása a Szabadkai Első Nőegylet érdeme. Az egylet a városi árvák gondozását az iskolanővérekre szerette volna bízni, és ebből a célból 1869-ben zárda alapítását határozta el. Az építkezésre szánt adományokat a Római kath. nőiskola-alapítványa néven létesített számlára gyűjtötték össze.
2023 tavaszán mutatták be a Jókai Színházban, Komáromban N. Tóth Anikó A kacagó királykisasszony című darabját. A mű lényegében egy hagyományos sablonokból felépített történet, amelyet próbál valamiféle kerettel körbeölelni. Szerencsére nem is akar több lenni annál, mint aminek készült: szórakozás gyerekeknek és gyereklelkű felnőtteknek.