Úgy kezdődött, mint a mesében: a kamasz izgatottan olvasta a nádfedeles ház egyetlen szobájában Petőfi verseit, s eltökélte, hogy meghódítja a világot! Különben is olyan világhódító idők voltak, nem ríttam ki ezzel a vágyammal, nem nevettek ki érte. A szerencse is a kezemre játszott, egy tündéri kitérőt iktatott be a világ meghódításába. Az történt, hogy egy toborzóbrigád meghallgatott, és fel is vett a nemrég megnyílt zeneiskolába: Békés-Tarhosra. Erről már sokat írtam, most csak a végét idézem fel az ott töltött csodálatos éveknek. Álltam a becsukódó grófi kapu előtt, éreztem, hogy valami véget ért. De legalább ilyen erősen éreztem, hogy valami el is kezdődik. Már nem akartam hegedűművész lenni, már költő akartam lenni! Egy-két versem meg is jelent, sűrű levelezésben álltam egy-két irodalmi emberrel. Nagy garral jelentkeztem a pesti bölcsészkarra, ahonnan rögtön el is utasítottak helyhiány miatt. Nem volt ez akkora pofon, hogy eltérített volna; nagyobb volt a felhajtóerő. Mindenesetre beköltöztem a Ménesi úti kollégiumba, a kutya se törődött vele, s beiratkoztam vendéghallgatónak – a jogi karra. Ösztöndíjat nem kaptam, de bejárhattunk a menzára: a leves és a kenyér ingyen volt. Nem izgattam magam túlságosan, minden időmet könyvtárakban, szerkesztőségekben és a Hungária kávéházban töltöttem. Vagyis, ha az asztal végén is, de az irodalmi élet befogadott.
Tizennyolc éves voltam, sorra jelentek meg a verseim, az egyiket például egy hetilap első oldalán hozta le a drága Kellér Andor. Boldogan lubickoltam, szerződésem volt az első verseskötetemre, az irodalom nagyjai megveregették a vállam. Mi hiányzott még? Ha felmentem a Gellért-hegyre, úgy tekintettem a Városra, mint egy ifjú hódító.
De ez még nem volt a Város igazi meghódítása. Le kellett szállni a fellegekből. ’56 után otthagytam az egyetemet és a kollégiumot. Véget ért a kávéházi irodalmi élet is, ki börtönbe, ki külföldre, ki a magányba került. Én elkezdtem albérleti kálváriámat. Most, hogy túléltem, nincs szívemben harag. A másik oldalát is tudom látni akkori életemnek. Nyomorogtam keményen, de hát a szegénység nem volt ismeretlen, abban nőttem fel. És nem voltam egyedül. Csapatostól kóvályogtunk Budapesten, fiatal költők, írók. A nyomorult helyzet össze is préselt bennünket.
Az első albérletemet Szabó Pista passzolta át, könnyedén, mint egy háztulajdonos. Nem is albérlet volt, hanem társbérlet, az igazi tulajdonosa a börtönben várta a hóhért. Az édesanyjával megegyeztünk, ha kiszabadul, én szó nélkül visszaadom.
Mondhatom, hogy a város nagy részét belaktam, a Vár oldalától a Rumbach Sebestyén utcáig. Hol egyedül, hol kettesben egy másik ifjú költővel, hol meg többen is, volt, mikor tízen is leterítettük a matracot az egyetlen szobában. Lehet gyűjteni a pénzt az emléktáblákra – gondolom most derűsen. Nyáron aludtam a Gellért-hegyen is. Egyszóval, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Nyilvános fürdőkben fürödtünk, mozikban melegedtünk, s filléres csehókban ettünk. Egy forintért összeöntögetett levest a Lucullusban és a Nyugatinál.
Kemény iskola volt. Felesleges iskola volt? Nincs értelme ezen töprengeni, nyilván nem lehetett kikerülni. Nem nagyon akarok tanulságot se kifacsarni belőle. Kibírtam. Ami megírható volt belőle, megírtam a versekben.
Mert, akármilyen különös is, ezek alatt az évek alatt végleg meghódítottam a Várost. Ezt elsősorban abból érzem, hogy megszerettem. Ma már nemcsak lakóhelyem, hanem második szülőföldem is. Ismerem zegét-zugát, ízét, illatát, homályos és fényes tereit. És meghódítottam versben is. Annyi verset írtam róla legalább, mint a szerelemről. Ha szeretett viszont, azt is megírtam. Ha szabad így mondanom, második nagy témaköröm lett a gyerekkori táj után. Ifjúkoromat idézi fel még ma is egy-egy utca, mosolyogva emlékszem vissza a régi városra, és elgyönyörködöm megújulásában. S ha szabad még azt is mondanom, legalább annyira városi költő vagyok, mint falusi. Nincs ebben semmi ellentmondás, sose volt. Mindig is egyenesnek és töretlennek éreztem az utamat a városba. Nem vágyom innen sehová, most már a nagyvilágba sem.
Mert végül befogadott a Város, s megtaláltam a helyemet én is. A talán romantikusan nyomorgó ifjúságot a munkás felnőttkor követte; mert végül mindig volt segítő kéz, baráti gesztus. A zene se hagyott el, emlékszem, szorgalmasan írtuk Kodálynak a dalszövegeket Weöressel. „Hallom, maga Tarhosra járt!” – szólt Kodály hangja a telefonból, mikor beénekeltem a dalokat a kagylóba. Vagyis szépen összeforrtak a szétszakadt évszakok, az életem. A gyerekirodalomba Kormos hívott dörmögő hangján, s lett mindjárt egy csomó öröm is, meg dicsőség.
A mi Budapestünk
A miénk, persze, ki másé? Meg azután a rómaiaké, törököké, németeké, mindenkié, aki benne élt, birtokolta, szerette, vagy csak meghódította. És az enyém is. Szerettem, és meghódított. Pontosan: előbb felfedeztem. Még pontosabban: előbb vágyakoztam rá. Mint a szerelmesek? Lehet. A kamaszkor vágya még a mindenséget fogja át. Különösen, ha ez a kamasz költő akar lenni. Egy tündérkert elzártságában éltem a békés-tarhosi zeneiskolában, a grófi kastélyon és a zenén kívüli világ sokáig nem érdekelt. Hogy e tündéri burok szappanbuborék volt? Az csak akkor derült ki, mikor eltűnt a kamaszkorral együtt. Azonban két villámlátogatás Budapestre örökre felébresztette bennem a vágyakozást. Mit láttam az akkori városból? Nem sokat. A rádióban szerepeltünk, másodszor meg a hegedűtanárnőm vitt fel meghallgatásra a Zeneakadémiára Zathureczky Edéhez. Vagyis a Rákóczi utat láttam, meg a Nagykörút környékét. Ma már nehezen tudnám felidézni azt a képet, valami ilyesmi dereng, hogy kopottak voltak a házak és zörögtek a villamosok. De hát a kopottságot szivárványszínnel vonta be a kamaszizgalom, a zörgést meg átlényegítette a zene.
Arra viszont biztosan és határozottan emlékszem, hogy attól a perctől csak Budapestre vágytam. Készülődtem is, egyelőre még a levelezés szintjén. Akkor már költő akartam lenni, nem hegedűművész. Naponta írtam verset, négyet-ötöt, vagy még többet, amiből világosan kiderül, hogy nagyon termékeny és szorgalmas voltam. A verseket szépen lemásoltam, és hetente felküldtem Pestre, az írószövetségbe. Az akkori írószövetségben még volt egy olyan szakosztály vagy munkacsoport, amelyik a fiatal költőkkel foglalkozott. Réz Pál és Abody voltak a tagjai, illetve rájuk emlékszem, ők válaszoltak a leveleimre. Becsületükre legyen mondva, legalább olyan szorgalmasan válaszoltak, mint ahogy én írtam, és végtelen türelemmel. Ma meghatódva gondolok az egészre, arra is, ahogy a bélyegeket nézegettem a hivatalos leveleken. Az izgalmas, a közeledő jövőt ígérték.
Foggal-körömmel igyekeztem hát Budapestre, s ez majdnem szó szerint értendő. A bölcsészkarra jelentkeztem, de helyhiány miatt elutasítottak. Azt hittem, vége a világnak! De már sokkal nagyobb volt a felhajtóerő, hogy ilyen könnyen feladjam. Vonatra ültem, s felutaztam egy ifjú hódító vakmerőségével. Mindenesetre beköltöztem a Ménesi úti diákszállóba. A kutya se kérdezte, hogy ki vagyok, és mit keresek ott. Rövid tájékozódás után bementem a jogi karra, s beiratkoztam vendéghallgatónak. Miért éppen a jogi karra? Nyilván a szobatársaim jogászhallgatók voltak, s ők adták a tippet. Nos, akkor még lehetett ilyet csinálni. Ösztöndíjat nem kaptam, vizsgázhattam, s a menzán ehettem levest és kenyeret jegy nélkül.
De mit érdekelt az ösztöndíj s a jegy nélküli leves! Pesten voltam, vágyaim városában! És persze, tizennyolc éves. Emlékszem a lázas felfedezésekre: gyalog, villamoson bebarangoltam a várost. Felültem egy-egy villamosra, s végigutaztam rajta a végállomásig és vissza. Órákat gyalogoltam az utcákon, bekukkantva egy-egy kapualjba, üldögélve a kopott tereken; felmásztam a Gellért-hegyre, s győztes pillantással néztem le a füstös, ködös, ám mégis gyönyörű városra. Verseket írtam az ugrani készülő roncs Erzsébet hídról, a csehókról, a mozikról, amelyeket sorra bejártam. Mohón szívtam magamba a füstös-poros levegőt s a tudományt is – volt mit bepótolni. Felfedeztem a könyvtárakat, napokat ültem a könyvek között. Később, mikor már otthagytam az egyetemet, sőt: két egyetemet, mert mégiscsak sikerült különbözetivel átmennem a bölcsészkarra, nos, később a könyvtárak lettek az otthonaim. Oda jártam melegedni, reménykedni s olvasni, meg persze írni. Bár írni igazán a Hungária kávéházba jártunk. E kávéházról kicsit bővebben kell szólni: csapatostól jártunk oda, mi, fiatalok merészen helyet foglaltunk a márványasztaloknál. A merészség nemcsak azért kellett, hogy a nagy árnyak helyére üljünk, hanem azért is, mert pénzünk épp egy szimplára volt elég. Vagy kettőnknek egy szimplára. De eltűrték, hogy nyitástól zárásig, reggeltől estig ott üljünk. Egyáltalán, ha visszagondolok, barátságos volt a város, a légkör, a pincérek, a kalauzok, a jegyszedők és a fürdőmesterek. Egészen ötvenhatig. Kemény cezúra volt, kemény világ következett. Addig azonban lubickoltam, mint a hal a vízben. Gyorsan alkalmazkodtam és tájékozódtam, már nem szálltam rossz villamosra, levetkőztem vidéki sutaságomat. Merészen beültem a Hungária mély vizébe, a nagyok asztalához, s még merészebben mutogattam a verseimet. Ideális, fiatal költőnek való állapot volt. Kívánom a maiaknak is, de ma már ilyen nem létezik.
Azután jött ötvenhét, az albérletek korszaka. Furcsa módon, akármilyen rémes is volt, de még jobban megismertem a várost. Hogy is mondjam, kikerülve egyfajta védettségből az utcára, a pénztelenségbe, a mélyben, az infernóban teljesen összeforrtam a várossal. Az önfeledt sétálásokat a komor, kétségbeesett kutatások váltották fel: hol lehet olcsó albérleti szobát találni. Nagy bajban lesz az utókor az emléktáblákkal! Ugyanis belaktam egész Budapestet a Vártól a Rumbach utcáig. Volt, ahol csak egy hónapig, mert kiderült, hogy nem tudok fizetni, volt, ahol tovább.
A városra sohase haragudtam, eszembe se jutott elköltözni! Most, hogy ezen eltűnődöm, tetten érem fura, szemérmes szerelmemet. Ugyanis az nem csökkenti a szerelmet, ha sokáig visszautasítják. A szerelem már ilyen. Budapest életem, álmaim részévé vált, büszke vagyok a szépségére, s szemet hunyok a csúnyasága felett. Elfogult vagyok, mint az igazi szeretők. Megcsodálom új épületeit, elsiratom az örökre eltűnt régit.
Pesti költő lettem én is, mint Arany János vagy Kosztolányi. Verseket írok a tereiről, az utcáiról, a hídjairól, a Margit-szigetről – és Óbudáról, ahol immár húsz éve élek. Már megismernek, ha köszönök, visszaköszönnek.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 3-i számában.)
