Gyerekként sosem gondolkodtam el azon, hogy mit jelent a szépség fogalma. Egyértelmű minőséget jelzett, amelyet nem kellett értelmezni, sem megfejteni. Relativizálhatatlan volt. Abszolút érték. Aztán az iskolában megtanították, hogy „a szép az, ami jó lévén kellemes” és „szép az, ami érdek nélkül tetszik”. Arisztotelész és Kant meghatározásai teljes mértékben jogosnak és elfogadhatónak tűntek, mégis olyan csonkának éreztem mindkettőt, hiányérzetem maradt utánuk. Ennyi volna a szépség? Akkor miért olyan torokszorító? Persze aztán kiderült, hogy egy egész tudományág foglalkozik a kérdéssel, és az esztétika szakirodalmának elolvasására egy élet nem lenne elég, már az ókori görög filozófusok is terjedelmes oldalakon fejtegették álláspontjukat. Így kicsit biztatóbbnak tűnt a helyzet, elvégre hozzáértők foglalkoznak a dologgal. Mégsem hagyott nyugodni, hiszen éreztem, hogy valahol mindenki hozzáértő a témában, én is a saját életem vonatkozásában. Hogy fogom hát megtalálni a szépség számomra legrelevánsabb megtestesülését? Ez létfontosságú kérdésnek bizonyult, megválaszolatlansága a teljes hiábavalóság bizonyosságával fenyegetett.
Mindezzel párhuzamosan a szomorúság is mindig foglalkoztatott. Hasonlóan, az is abszolút érvényességű. Cáfolhatatlan és vitathatatlan. Ahogy nem létezik ’szép, csak…’ vagy ’szép, de…’, éppúgy nem létezik ’nem is olyan szomorú’. Nem tudom már pontosan visszaidézni, mikor és hogyan kapcsolódott össze végérvényesen a fejemben a kettő. Először talán a megejtő jelző kezdte egybefonni őket. Mert a megejtő nemcsak a bájos, szeretetre méltó, kedvesen vonzó jelentéssel bír, hanem magába foglalja a megható, megindító, szívszorító jellegzetességet is. A szépség és a szomorúság ugyanolyan mélyre hatol a lélekben, ugyanolyan rétegekben gyökerezik. A végtelenséget öleli fel mindkettő. Így jöttem rá, hogy nem létezhet egyik a másik nélkül. Nem létezik szépség szomorúság nélkül, szomorúság szépség nélkül.
Mi tükrözné hívebben ezt az átjárhatóságot, ezt a tökéletes egyensúlyt, mint a születés misztériuma? A születésé, a halálé, a feltámadásé. És a várakozásé, ami által mindannyian újra és újra részesülhetünk benne. Mert hit a várakozás. Bizonyosságot feltételez, biztos tudást az eljövendőben. Mindennek híján csak vágyakozás lenne.
Ilyenkor azonban valóban várakozunk, és bár várakozásunkban benne van a megfeszítés fájdalma is, az újjászületés öröme minden sebet begyógyít.
(S hogy megtaláltam-e végül a szépség számomra legrelevánsabb megtestesülését? Megtaláltam, és a könnyeiről ismertem fel.)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
Kopogtak. Mit kopogtak? Egyenesen zörgettek a bejárati ajtón. Sürgős eset lehet, villant át Kornél doktor agyán, mert a kevés magyar és sváb, többségében protestáns hitű lakos kereste fel az egyébként szerb származású, Zomborból a faluba költözött fiatal orvost, a szerbek is inkább Verbászra, szükség esetén Zomborba jártak egészségügyi ellátás ügyében.
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.