2020. szeptember 29., 09:54
Gesztelyi Nagy Zsuzsanna: Belső balkon VIII. (vegyes technika, vászon, 80 × 60 cm, 2016)
Amilyen az udvar, olyan a gazda – tartja egy nagyon bölcs népi közmondás. De vajon mi van akkor, ha nem látjuk az udvart vagy éppen nincs is? Bizony, olyankor az erkélyre fanyalodunk a gazda megismerésének ügyében.
Mint sokszor megírtam már Szerkesztőségi terepasztalaimban, falun nőttem fel, ahol teljesen másképpen működik az élet, mint itt a fővárosban: nemcsak arról van szó, hogy ott mindenkinek udvara és növényei és állatai vannak, hanem arról is, ahogy a szomszédhoz és annak udvarához, növényeihez és állataihoz viszonyul. Lekaszálja a saját udvarát, elsősorban természetesen azért, mert kicsit szüksége van arra a szénára is, másodsorban azért, hogy tiszta és rendezett legyen a terep, mert úgy hatékonyabban tudja a mindennapi feladatait elvégezni, és végül egy kicsit azért is, nehogy a szomszéd megszólja. Hát hiszen átlát a szomszéd a kerítésen, át is szól, ha mondanivalója van, és elismerő, netán irigykedő tekintete rosszalló pillantássá is változhat, ha nem tetszik neki, amit lát. Van olyan szomszéd, aki meg is mondja, sőt olyan is, aki másnak mondja tovább. Azt is megmondják, ha valakit vasárnap dolgozni látnak, ezért aztán aki nem akar a falu szájára kerülni, kitartóan a kapu előtt üldögél egészen esteledésig, amint a miséről hazaért. A lényeg, hogy folyamatos – és fojtó, mégis szükséges és éltető és megtartó – interakció van, és legyen bár az néha kissé spártai, még mindig százszor kedvesebb a szívemnek, mint a nagyvárosi berendezkedés.
Amióta Budapesten élek, sokféle lakásban megfordultam már: laktam 19. századi bérházban, Bauhaus-típusú épületben, modern és kevésbé modern panelben. Mindegyiknek megvolt a maga előnye és hátránya, és mindegyikből hiányzott a természet. Ami mindegyikben ugyancsak közös volt, hogy nem ismertem a szomszédaimat. Jóformán nem is láttam őket. Köszöntem mindenkinek a lépcsőházban, de valahogy egybemosódtak az arcok, és ennél mélyrehatóbb interakcióra soha nem is került sor. Semmit sem tudtam azokról az emberekről, akikkel az épületet épp aktuálisan megosztottam. Pedig olyan egyszerű lenne: „Szia! Szóval te laksz a másodikon?”, vagy „Jó napot kívánok, hogy tetszik ma lenni?”, vagy „De szépek az ablakban a virágaid!” De itt a fővárosban mindig csak rohanunk, és nincs időnk egymásra…
Ez némileg a legutóbbi költözésem alkalmával változott meg. Egy kis, régi utcában lakom, ahová épp csak beszűrődik a környező nagy forgalmú utcák zaja. Golyó lyuggatta, néhol omladozó, de még mindig lenyűgöző, enyészetükben is előkelő épületek sorakoznak kétoldalt. És mindegyikre egymás után, csöndes meghittségben bájos kis erkélyek simulnak. Nekem is van erkélyem, és nagyon szeretem, már első héten beültettem kövirózsával és varjúhájjal – a muskátlit sajnos nem kedvelem. Szinte naponta kiülök: olvasni, ha van időm, de leginkább csak öt percekre megpihenni, nézelődni, kicsit eltűnődni.
Így vettem észre, hogy szomszédaim és a szembeszomszédok milyen különböző módokon lakják be saját erkélyeiket. Mint egy-egy udvart falun, különböző gazdák teljesen eltérően hasznosítják: van, aki igazi, burjánzó dzsungelt telepít arra a talpalatnyi földre, csak úgy pompáznak a fénylő zöldek és égővörösek, másnál az egykoron virító növények elszáradt kórói kókadoznak szomjasan, van erkély, amit kizárólag teregetésre használnak, és van olyan is, amit raktárnak, van, aki a légkondicionáló kivezetésére rendezte be a sajátját, míg mások dohányzónak, sőt van egy olyan erkély is szemben, ami teljesen üres, és bár belül az ablakban gyönyörű virágok nyílnak, a függönyt is rendszeresen elhúzzák és az ablakot kinyitják, az erkélyajtón még soha senkit kilépni nem láttam.
Jó érzés nemcsak tudni, hanem látni is végre, hogy ebben a nagyvárosi rengetegben is ugyanolyan sokféle élet van körülöttem, mint otthon. Igyekszem senkit nem megszólni még gondolatban sem, csak örülni, hogy ismét közösségben vagyok – még akkor is, ha sosem szólunk egymáshoz, csak néhanapján futva nyugtázzuk, hogy igen, a másik még megvan, és az erkélye sem változott. Ilyenkor mindig mosolyogva ülök ki s magamban morzsolom Weöres Sándor gyöngyöző szavait:
Valaki mozdul, az erkélyen
körötte virág, kő-kalit,
pamut-fonál fut a kezében,
sok kis emléket gombolyit
a kémények zsúfolt terébe,
felhő-rovátkás messzeségbe
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 26-i számában.)
