Amilyen az udvar, olyan a gazda – tartja egy nagyon bölcs népi közmondás. De vajon mi van akkor, ha nem látjuk az udvart vagy éppen nincs is? Bizony, olyankor az erkélyre fanyalodunk a gazda megismerésének ügyében.
Mint sokszor megírtam már Szerkesztőségi terepasztalaimban, falun nőttem fel, ahol teljesen másképpen működik az élet, mint itt a fővárosban: nemcsak arról van szó, hogy ott mindenkinek udvara és növényei és állatai vannak, hanem arról is, ahogy a szomszédhoz és annak udvarához, növényeihez és állataihoz viszonyul. Lekaszálja a saját udvarát, elsősorban természetesen azért, mert kicsit szüksége van arra a szénára is, másodsorban azért, hogy tiszta és rendezett legyen a terep, mert úgy hatékonyabban tudja a mindennapi feladatait elvégezni, és végül egy kicsit azért is, nehogy a szomszéd megszólja. Hát hiszen átlát a szomszéd a kerítésen, át is szól, ha mondanivalója van, és elismerő, netán irigykedő tekintete rosszalló pillantássá is változhat, ha nem tetszik neki, amit lát. Van olyan szomszéd, aki meg is mondja, sőt olyan is, aki másnak mondja tovább. Azt is megmondják, ha valakit vasárnap dolgozni látnak, ezért aztán aki nem akar a falu szájára kerülni, kitartóan a kapu előtt üldögél egészen esteledésig, amint a miséről hazaért. A lényeg, hogy folyamatos – és fojtó, mégis szükséges és éltető és megtartó – interakció van, és legyen bár az néha kissé spártai, még mindig százszor kedvesebb a szívemnek, mint a nagyvárosi berendezkedés.
Amióta Budapesten élek, sokféle lakásban megfordultam már: laktam 19. századi bérházban, Bauhaus-típusú épületben, modern és kevésbé modern panelben. Mindegyiknek megvolt a maga előnye és hátránya, és mindegyikből hiányzott a természet. Ami mindegyikben ugyancsak közös volt, hogy nem ismertem a szomszédaimat. Jóformán nem is láttam őket. Köszöntem mindenkinek a lépcsőházban, de valahogy egybemosódtak az arcok, és ennél mélyrehatóbb interakcióra soha nem is került sor. Semmit sem tudtam azokról az emberekről, akikkel az épületet épp aktuálisan megosztottam. Pedig olyan egyszerű lenne: „Szia! Szóval te laksz a másodikon?”, vagy „Jó napot kívánok, hogy tetszik ma lenni?”, vagy „De szépek az ablakban a virágaid!” De itt a fővárosban mindig csak rohanunk, és nincs időnk egymásra…
Ez némileg a legutóbbi költözésem alkalmával változott meg. Egy kis, régi utcában lakom, ahová épp csak beszűrődik a környező nagy forgalmú utcák zaja. Golyó lyuggatta, néhol omladozó, de még mindig lenyűgöző, enyészetükben is előkelő épületek sorakoznak kétoldalt. És mindegyikre egymás után, csöndes meghittségben bájos kis erkélyek simulnak. Nekem is van erkélyem, és nagyon szeretem, már első héten beültettem kövirózsával és varjúhájjal – a muskátlit sajnos nem kedvelem. Szinte naponta kiülök: olvasni, ha van időm, de leginkább csak öt percekre megpihenni, nézelődni, kicsit eltűnődni.
Így vettem észre, hogy szomszédaim és a szembeszomszédok milyen különböző módokon lakják be saját erkélyeiket. Mint egy-egy udvart falun, különböző gazdák teljesen eltérően hasznosítják: van, aki igazi, burjánzó dzsungelt telepít arra a talpalatnyi földre, csak úgy pompáznak a fénylő zöldek és égővörösek, másnál az egykoron virító növények elszáradt kórói kókadoznak szomjasan, van erkély, amit kizárólag teregetésre használnak, és van olyan is, amit raktárnak, van, aki a légkondicionáló kivezetésére rendezte be a sajátját, míg mások dohányzónak, sőt van egy olyan erkély is szemben, ami teljesen üres, és bár belül az ablakban gyönyörű virágok nyílnak, a függönyt is rendszeresen elhúzzák és az ablakot kinyitják, az erkélyajtón még soha senkit kilépni nem láttam.
Jó érzés nemcsak tudni, hanem látni is végre, hogy ebben a nagyvárosi rengetegben is ugyanolyan sokféle élet van körülöttem, mint otthon. Igyekszem senkit nem megszólni még gondolatban sem, csak örülni, hogy ismét közösségben vagyok – még akkor is, ha sosem szólunk egymáshoz, csak néhanapján futva nyugtázzuk, hogy igen, a másik még megvan, és az erkélye sem változott. Ilyenkor mindig mosolyogva ülök ki s magamban morzsolom Weöres Sándor gyöngyöző szavait:
Valaki mozdul, az erkélyen
körötte virág, kő-kalit,
pamut-fonál fut a kezében,
sok kis emléket gombolyit
a kémények zsúfolt terébe,
felhő-rovátkás messzeségbe
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 26-i számában.)
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.