Csaknem tíz éve, hogy Boldizsár meghalt, de Rozi a mai napig elérzékenyül, ha eszébe jut. – Szegény Boldim! – így emlegeti. – Szegény Boldim, ha élne, minden másképp lenne! – És ez száz százalékig igaz. Mert Boldizsár halálával Rozi élete teljesen megváltozott.
Már fiatal házas korukban megmutatkozott a férfi agresszív természete. Ezt az italozással tetézte, s a kettő együtt túl sok volt a feleség, a család számára. Rozi igyekezett a gyerekeket megvédeni apjuk erőszakosságától, aminek az lett a vége, hogy annál is több pofont kapott. És rúgásokat – combba, hasba, hátba. Időnként az ökölcsapások következtében mélykék monoklik éktelenkedtek Rozi szeme körül. Ezeket másnap bölcsen kihasználta. Remegő hangon szólt a férjének, vigye orvoshoz, mert a halálán van. A férj – látva neje arcán az árulkodó foltokat, karjain az ökölcsapások, többi testrészén a rúgások nyomait – alaposan megszeppent. Csont ugyan sohasem tört, de Rozi a színeváltozó véraláfutások demonstrálásának is megadta a módját. Minden mozdulatra felszisszent, minden lépését jajgatással kísérte. Boldi a verekedős estét követő reggelen hozta a lavórban a vizet, puha kendővel lemosta Rozi testét, majd felöltöztette. Közben a gyerekeket is elrendezte, hogy indulhassanak az iskolába. A srácok nem siránkoztak, megszokták már ezeket a jeleneteket. A három közül a legkisebb azért szipogott egy kicsit, megkérdezte anyukájától, nem fog-e meghalni. Az anya biztosította, hogy megmarad, ezzel a kis csemete valamelyest megnyugodott.
Az orvoshoz autóbusszal mentek a szomszéd kisvárosba. Rozi lábát meg-megremegtetve lépkedett az árulkodó lenyomatokkal a testén. A környéken jól ismerték életvitelüket. Ha találkoztak valakivel, s az tettetett ijedelemmel megkérdezte, mi történt, a fiatalasszony szemlesütve, de kellő hangerővel mondta: – Boldi megvert! – Az orvoshoz egy egykori szép villa első emeletére kellett felmenni. Rozi nehézkesen vette a lépcsőket. Boldizsárba kapaszkodva lépett újra és újra, két-három lépcsőfokonként pihenőt tartva, és minden lépést fájdalmas sziszegéssel aláfestve. Boldi óvatosan ültette őt le a váróban a padra, persze előtte le is törölgette, nehogy valamilyen porszem összepiszkítsa a ruháját. Várakozás közben az egész váróterem megtudta a részleteket a legújabb ütlegelésről. Vontatottan, sóhajtásokkal kísérve mondott el mindent Rozi a betegtársaknak, közben mindig a férjére sandítva. Az pedig felesége kezét szorongatva a padlót nézte rendíthetetlenül. Mire sorra kerültek, az orvos és a nővérke is aprólékosan értesült a házaspár újabb esetéről. Régi jó ismerősként fogadták őket.
– Most már igazán fel kell őt jelentenie! – biztatta az orvos. – Ez nem mehet így tovább! Mire vár? Hogy agyonüsse? Könnyen az lehet a vége! Kiírom a papírokat, és menjenek egyenesen a rendőrségre!
– Hiszen ő is ezt mondta, doktor úr! De hát hogy jelenthetném fel gyermekeim apját? Akkor mi lenne velünk? Különben is, én vagyok a hibás! – Rozinak átfutott az agyán, milyen jó, hogy Boldit kint hagyta a váróteremben, így nem hallja, amit az orvosnak mond. – Én bőszítettem fel!
– Árulja el, mivel lehet egy férfit annyira felbőszíteni, hogy így összeverje a feleségét?
– Hát, például azzal, hogy nem vártam meg, amíg hazajött a kocsmából, elaludtam. A vacsora is kihűlt, nem vártam meleg étellel. Többször is felmelegítettem, mert azt hittem, jön már, de tévedtem. Aztán először csak leültem az ágyra, de nagyon elálmosodtam. Csak a szememet akartam pihentetni, de úgy látszik, elaludtam. A többit tudja.
Az orvos nem győzött eleget méltatlankodni. – Mondja, melyik századból csöppent maga ide? Ez egyértelműen bűncselekmény, amit a férje tett.
– De hiszen mondom, hogy én idegesítettem föl!
– Ha ennyire ragaszkodik hozzá… – mondta a doktor lemondóan.
Alighogy Rozi testén kifakultak a foltok, újabb verést kapott. Minden megismétlődött: a reggeli jajveszékelés, az orvosi látogatás. Utána egy-két hétig nyugalom, majd megint kezdődött az ivászat, amely újabb asszonyverésbe torkollt. Hiába gőzölgött a vacsora az asztalon, hiába várta férjét szinte vigyázzállásban. Nem volt szükség indokra. Rozi ezt azzal magyarázta, hogy biztosan azok az átkozott ivócimborák húzták fel Boldit valamivel. Hihetetlen, mi mindennel tudják egymást bujtogatni a kocsmapajtások. Mindegy, mivel, Roziéknál a verésre rendszeresen sor került.
A két nagyobbik kamasz fiuk azt fontolgatta, legközelebb már nem engedik, hogy apjuk bántsa édesanyjukat. Egy szép napon, amikor verekedni támadt kedve, elé állt a nagyobbik legényke: – Akkor hát verekedjünk, édesapám, ha ezt akarja! – mondta, és máris ökölcsapásokat mért a gyomra tájékára. Az apa ugyan meglepődött, de meg sem ingott. Egyetlen karlegyintéssel a padlóra terítette a gyereket. A kisebbik, ezt látva, nem is próbálkozott. Belátták, egyelőre nem képesek szembeszállni jól megtermett apjukkal. Rozi nem nézhette, hogy a gyerekeket bántalom érje, maga állt férje elé, hogy felfogja az ütéseket. Ez volt az utolsó eset, hogy verést kapott, majd az utolsó látogatás az orvosnál. Néhány nap múlva Boldit halálra gázolta egy autó.
Rozi azóta elrendezte életét: elhelyezkedett a helyi szövetkezetben, most már nyugodtan éldegél, az éjszakákat is végigalussza. És mégis sopánkodik. Még mindig nem siratta el Boldit. Szinte naponta kijár a temetőbe, minden újságot, minden történést elmesél az elhunytnak. Az embereknek meg talán százezredszer mondja – mintha mindenáron meg akarná őket győzni –, hogy Boldi nem is volt olyan rossz ember.
