Avagy impressziók a Székirodalmi Könyvturnékról
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt. Válogatott baráti társaság: egyszerre jellemzően két-három ember. Mindenkinek megvan a pontos szerepe, feladata a lehető leggördülékenyebb lebonyolítás érdekében. Célba érve már megvan a rutin: a helyszín megközelítése, ismerkedés a helyi szervezőkkel, az előadótér berendezése, egy jó kávé, tea, víz elfogyasztása, akklimatizálódás. Esetenként interjú a helyi média képviselőivel, majd jöhet is a közönség. Másfél (sőt néha akár két) óra jókedvű beszélgetés, dedikálás, közös fotók, friss élmények, majd minden megy vissza a kocsiba, mi is autóba vágjuk magunkat, és nincs is más hátra, mint a többórás hazaút.
Valami ilyesmi a Székirodalmi Könyvturné, és ez ismétlődik évente legalább tucatnyi, legfeljebb kéttucat alkalommal – mégsem történik semmi kétszer ugyanúgy, és ez így van rendjén. Tíz éve zajlanak ezek a turnék, és érdekes módon mindig akkor kell valamit átgondolni, kicsit másképp csinálni, amikor az adott dolog már kezdene unalmas rutinná válni. Mostanra két-három kis csapat váltja egymást körülöttem – ők a Székirodalom Crew. Mások a kísérőim Budapestre, másik csapat áll össze Bonyhádra, megint más jön velem Zalaegerszegre, Pécsre, Egerbe vagy épp Sátoraljaújhelyre. Barátok, csupa olyan ember, akikkel közel állunk egymáshoz, és akik értik, érzik ezt az egészet. Tudják, mit csinálunk, hogy milyen értékes, törékeny portékát szállítunk. Magyar nyelvű írott kultúrát. Szent küldetésen vagyunk, és sosem tudhatjuk, mit hoz az adott nap. Van, hogy hat nézőt egy elképesztően komoly helyszínen, máskor több tucat olvasót, kvázi teltházat egy szerény lehetőségekkel gazdálkodó vidéki könyvtárban. Bő négyszáz ember az éves átlag, ez a 2023-as Székirodalmi Könyvturné végére akár hatszázra is felduzzadhat – az idei országjárás valahogy, valamiért sikeresebb, mint bármelyik korábbi.
Az autóban szól a zene, szélesen vigyorgunk, ontjuk a poénokat. Ha az idő engedi, előadás előtt bejárjuk az adott város központját, beülünk egy jó étterembe, magunkba szívjuk a hely hangulatát. Nincs két egyforma előadás, nincs két egyforma beszélgetés. Jó ideje szándékosan nem készítünk vázlatokat, nem írjuk össze a kérdéseket: minden egyes beszélgetést ott helyben rögtönzünk, így talán még őszintébb is az egész. Van, ahova már hazajárunk: évek óta ugyanazt a szobát vesszük ki, érkezéskor ugyanazt az ételt kérjük, már étlap sem kell hozzá. Máshol teljesen idegenek vagyunk – aztán, ha minden jól sikerült, már visszavárnak.
Ilyen ez az írói lét. Nem csupán abból áll, hogy az ember megírja, amit meg kell írnia, aztán hátradől, és várja a sikert. A könyvpiacon aktívan jelenlévő író gyakran egymaga testesít meg egy egész csapatot, az ujjaiban kell lennie egy fél kiadó minden tudásának. A könyvturné egyrészt ilyen szempontból fontos: újabb és újabb olvasókat szólít meg, szó szerint elviszi nekik a könyveket. Másrészt azért, mert az írás végtelenül magányos folyamat – az ember teljesen egyedül van a szöveggel, a történettel, a szereplőivel. Amikor egy jókedvű csapattal útra kelünk, az olyan, mint amikor kiegyenlítjük a mérleget: pakolunk a másik serpenyőbe is. Márpedig azt néha rendesen meg kell pakolni, hogy ne boruljon fel az egyensúly. Hát mi megpakoljuk, rajtunk aztán tényleg ne múljon! Ha az írás magányos és csöndes, akkor a turné maga a rock and roll – teszünk róla, hogy az legyen.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.