Beszűkültek a pupillái, amint szemébe sütött a reggeli nap. Az éjjeliszekrényen csörgött az ébresztőórája. A hasán feküdt, és az órára meredt. Tekintete szüntelenül követte a másodpercmutatót, miközben tovább hevert. Nem kapcsolta ki, ettől úgy érezte, nincs egyedül.
Komótosan felkelt, fogat mosott, majd feltett egy kávét, és azzal együtt kotyogott éberre. Hideg zuhannyal kimosta magából a rémálmokat, és friss illatot húzva öltözködni kezdett. Miközben leszedte fekete öltönyét a vállfáról, gyorsan elmormolt egy miatyánkot, majd felakasztotta nyakába az aranyláncon lógó keresztet.
Lakáskulcs, pénztárca, iratok. Mindent sorra vett, begyömöszölte a dolgokat az aktatáskába, és szokás szerint még megnézte magát az előszobai tükörben. Tekintetével beutazta a ráncait, hátralapította őszülő haját, majd halványan elmosolyodott, és kilépett az ajtón.
Jobb és bal láb át a küszöb felett, a lábtörlőn állva még egy nagy levegővétel: és hirtelen megállt. Rutinszerűen lépni akart előre, de valami megállította.
– Ma lehet, sikerülne – mondta magának.
Visszament a lakásba, ledobta a kulcsát, a táskáját, aztán mindent feldúlva keresett egy darab papírt, hozzá egy tollat, és csupán ezekkel indult el.
Már a buszmegállóban várakozott görnyedt háttal, idegesen és fázva állt egyik lábáról a másikra. Sorra hagyta elmenni a buszokat, miközben feszülten babrálta a tollat. Ezután befordult a sarkon a következő busz, rázkódva lassított, aztán a sofőr kinyitotta az ajtókat. A férfi egy darabig tétovázott, majd felszállt.
Lassan végigtekintett az utasokon, beszívta a közös fáradtság és az aluljáró fornettiszagát, majd szerény mosollyal az arcán odalépett az első utashoz.
– Elnézést, hogy megzavarom, de önt esetleg érdekelné a…
– Nem, kora reggel van, ember, nincs időm ilyenekre – szakította azonnal félbe a férfit, aki lenyelte a mondat második felét, és továbbment.
A következő utas barátságosabbnak tűnt, mosolygott és az elmosódó utcák szmogját kémlelte.
– Bocsi, ne haragudj! – lépett oda hozzá a férfi. – Csak érdeklődnék, hogy téged érdekel-e?
– Nem haragszom, de most nem.
A férfi húzott két strigulát a „nem” oszlopba, majd, ahogy továbblépett, megbotlott és véletlenül rátaposott egy idős hölgy lábára. Amikor már stabilan állt, sűrűn elnézést kért, és megkérdezte:
– Önt érdekli esetleg…? – mutatott könyörgő szemekkel a papírjára.
– Dehogy érdekel, takarodjon innen. Maga bolond? – kérdezte megbotránkozva a hölgy, miután elolvasta a papíron álló kérdést.
A férfi még négy megállót utazott, aztán amikor leszállt, összeszámolta a válaszokat. Harminchárom nem, nulla igen. Karikás szeme könnyes lett a boldog meghatottságtól.
– Ezt Isten is így akarja, jók az eredmények – nyugtázta magában, majd úgy döntött, folytatja a kérdezősködést.
Odalépett egy kapucnis fiatalhoz a buszmegállóban, aki éppen cigarettázott.
– Bocsi, esetleg van egy perced? – és már a tolla magabiztosan remegett a nem fölött.
– Ja persze, mondjad.
A férfi először kissé meglepődött a válaszon, de aztán tovább puhatolózott.
– Biztos van időd? Nem akarlak zavarni – visszakozott, és továbbra sem mutatta meg a papírt a fiúnak.
– Mondom, hogy igen. Miről lenne szó?
A férfi, látva az őszinte érdeklődést, megfutamodott, és lassan a járdaszegély széle felé lépkedett. Amikor odaért, lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, és már teljesen átszellemült, amikor megzavarták.
– Na, komolyan, engem érdekel, öreg. – A srác utánament, a férfi válla fölött átnyúlva kivette a lapot a kezéből, és elolvasta a kérdést: Érdekel, ha ma meghalok?
Aztán felnézett, és látta, ahogy a férfi kilép a busz elé. A fiú lélegzetét visszafojtva nézte a lassított felvételt, ahogy a busz dudálva, satufékkel centikre áll meg a férfi előtt, aki kinyitotta csalódott szemét.
– Nincs Isten – mondta, és letépte a keresztet a nyakából.
– Nem igaz, bassza meg, hogy ezt sem bírod rendesen csinálni. Esküszöm, megyek és felakasztom magam – mondta idegesen a felső szomszédom vasárnap délben.
A panelban az a jó, hogy mindenki életét hallani lehet, és minden vasárnapot idegenekből összetákolt családként töltünk együtt. Nem akartam ilyen családot, most sem akarok, sőt soha nem is akarnék.
– Elsóztad azt a kurva levest, fiam. Figyelsz? Majd figyelsz, ha lógni fogok. Rám se hederít ebben a rohadt családban senki! – kiabált tovább.
Az is jó még a panelban, hogy mindig van zenei aláfestés. Tőlem jobbra a szomszéd azon a vasárnapon Eddát hallgatott, abból is a koncertfelvételt. Kör közepén állok, és hangos tapsvihar töltötte meg a kopott lépcsőházat és a kopott családok életét.
Ebben az érdekes zajban épp a hűtőben kutattam a tegnapi húsleves után. Megtaláltam az edényt, letettem a pultra, majd becsuktam a hűtőajtót.
– Ülj már le az asztalhoz, gyere már! A jó Isten áldjon meg! – mondta a felső.
– …körbevesznek jó barátok, rosszak – hallatszott jobbról.
A levest közben áttöltöttem egy lábosba, a csavarásra szisszenő hanggal indult meg a gáz a tűzhelyen, és felraktam egy kis adagot melegíteni. Ekkor hatalmas csattanás hallatszott.
Hazaértek a tőlem balra élő szomszédok. Egy középkorú pár töltötte meg azt a zugot élettel, hangos szerelemmel és a reggeli renoválások, fúrások szimfóniájával.
– Ebéd előtt nincs kedved beülni a kádba? – kérdezte a férfi a feleségétől.
– Hogyne lenne… – válaszolta kéjes hangon a felesége.
És ahogy elkezdték szeretni egymást, csobogott a kád vize. Az én levesem meg már teljesen átforrósodott. A fiókból kivettem egy kanalat, odacsoszogtam az üres étkezőasztalhoz, leültem.
Egy darabig néztem a felfelé igyekvő gőzcsíkokat, aztán összetettem a két kezem, és magamban elkezdtem az asztali áldást: Édes Jézus, légy vendégünk. Majd hangos kopogás ütötte meg a fülem.
Összeráncolt szemöldökkel az ajtóhoz sétáltam, kissé gyanakodva kinyitottam, de legnagyobb meglepetésemre nem állt ott senki. Az egyetlen dolog, ami beszökött, a vasárnapi sütésekből maradt olajszag volt. Becsuktam az ajtót, és visszaültem a helyemre: Áldd meg, amit adtál nékünk. Újabb kopogás. Kezdtem azt gondolni, hogy a gondolataim belemosódtak a hangzavarba, és kopogni kezdtek az elmémben, de amint ez átfutott az agyamon, rájöttem: az alsó szomszéd kopogott a partvisnyéllel.
– Igen? – ordítottam le, mintha igazi panelharcosnak születtem volna.
– Ne imádkozz már ilyen hangosan, rohadtul nagy a hangzavar!
Ezután zavart tekintettel bámultam tovább a levesem, miközben fentről hallatszott egy elcsattanó pofon. És ott a panelkör közepén belekanalaztam a meleg levesbe, lassan csobogott le a torkomon. Aztán nem bírtam tovább, és mosolyra húztam a szám. De nem túl hangosan, nehogy kihívják rám a rendőröket.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.