„Bezzeg az én időmben mások voltak még a férfiak / Valaha tisztelték és kímélték a nőt / Amikor megjelent egy leány / Zsúrokon vagy teán / A sok gavallér körülrajongta őt…” Ezt a kuplét kábé akkor hallottam, amikor még írni se tudtam, csak mesélni. Valamikor a múlt század közepe felé. Amikor az én időm elkezdődött.
Az én időmben karácsonykor a Jézuska illegalitásban jött hozzánk. A Mikulás is be volt tiltva, csak a Gyedmarózból lett Télapó volt szabadlábon. Ha egy Mikulást láttál, biztos lehettél benne, hogy egy titkosszolgát látsz. De mi tudtuk, az igazi Jézuska és a Mikulás mögött is nem az ÁVÓ, hanem a szüleink rejtőznek.
Az én időmben nem volt menyecskekalkulátor meg vonalas telefon. Az ujjainkon adtunk össze. Ha kivontunk, az ujjperceinket hajlítgattuk be. Vonalas telefonja az egész utcában nem volt senkinek. Nem is tudták a mi telefonjainkat lehallgatni!
Az én időmben nem volt a tévében szappanopera, mert tévé se volt. A nővérem lestem, hogyan mosakszik a szappannal. Az én időmben nem volt fürdőszoba se. Ha a zománcozott bádog mosdótálból (magyarul lavórból) kifröccsent a víz a konyhában, felmosásnak tekintettük. Az én időmben nem volt semmiféle skychannel. Felejcsenel, az volt.
Az én időmben világvevő rádió se volt, a párt győzelemzuhatagában, az egyetlen adón mégse fürödtünk. Aki Porlódon a tápai, azaz az ellenséges adót hallgatta, azt a szervek hallgatták. Ki. Sokszor évekig.
Az én időmben nem volt magnetofon, ha valaki marhaságot mondott, elfelejtettük.
Az én időmben nem volt CD, se MP3. Lemezjátszó volt, ha volt, az is minden barázdánál ugrott, ezért a karra ráültettünk egy barázdabillegetőt.
Az én időmben nem volt mosógép. Anyám fateknőben mosta a gönceinket használt zsírból készült szürke mosószappannal és a kezét maró lúggal. Közben nem dünnyögte a Dunnyuskát, néma volt, nem úgy, mint a mosógépek. És egyetlen alkatrésze sem forgott közben.
Az én időmben nem voltak zöldségzabáló éttermek az utcánkban. A böllér által levágott és feldolgozott disznó felismerhető testrészeit (kivéve hurka-kolbász) fogyasztottuk krumplival, amit a disznózsírban sütöttünk.
Az én időmben nem volt hűtőszekrény. Zsírban tettük el a zsíros húst, amelyet csak az az egér nem talált meg, amelyik már jóllakott. Amikor lett hűtőszekrényünk, én cibáltam haza a jéghasábokat a jéggyárból. A jég gyorsabban olvadt, mint a remény.
Az én időmben nem pártoskodtak az emberek. Aki benn volt a pártban, arra mi szartunk, aki meg nem volt benne, arra a párt.
Az én időmben nem volt bunkofón, mobilteló. Ha üzenetet akartam küldeni, átlőttem csúzlival a szomszédba Kamón haveromnak. Ő íjjal lőtt vissza, és majdnem mindig eltalálta a nálunk szomszédoló macskájukat.
Az én időmben nem volt számítógép, csak számadó juhász. Neki a hardvere a kampósbot volt, a szoftvere meg a puli.
Az én időmben nem tudtam elolvasni a testvéri pártok idegen nyelvű lapjait. Pravda, l’Humanité, Neues Deutschland, Morning Star. Főleg azért nem, mert még nem tudtam idegen nyelveket. Olvasni se tudtam. De jó volt!
Az én időmben nem volt autó. Ha gyorsan akartunk menni, a lovas kocsik után kötöttük télen a szánkónkat. A kocsis nem a két ló erejét ostorozta, hanem minket.
Az én időmben nem volt virtuális valóság. Ha egy Grubina nevű előember üldözött részegen egy késsel a kezében, az egyetlen esélyed nem a számítógép gombja volt, hanem az, hogy gyorsabban tudsz futni.
Az én időmben nem volt űrteleszkóp. A nap forgott a lapos föld körül, ami egy teknősbéka hátán nyugodott. A napnak csak keltéje és lementéje volt – vörösben.
Az én időmben nem voltak napok. Munkaidő volt, tanulóidő, igeidő, katonaidő, alvásidő meg ilyenek. Onnan tudtuk, hogy vasárnap van, hogy a szomszédban főztek.
Az én időmben űrrepülőgép se volt. Papírrepülőt hajtogattunk a párt agymosójából. Kamaszkoromban, a szomszédék kis képernyős Tavasz tévéjén két hapsit kellett nézni, ahogy űrruhában ezen a zsíroskenyér-szerű Holdon ugrálnak.
Az én időmben nem volt még „nagy nemzedék”. Farmer, hosszú haj, csak külsőség volt, a zene volt bennünk az üzenet. A túléléssel voltunk elfoglalva. Mint az utolsó mohikánok. Csak ezt AKKOR nem láttuk ilyen tisztán. Szerettünk. Meghaltunk. Mi nem az elveszett, hanem a megtalált nemzedék voltunk. Az én időmben senki se tudta, hogy vége. Hogy a szoc nem kap. Kegyelmet.
Az én időmben még láttuk a komancs ősbölényeket, Hruscsov, majd Brezsnyev elvtársat, Mao elvtársat. Csahosszeku elvtársat. Tito elvtársat. Ulbricht elvtársat. Hosszú volt a sor szájcsókos férfiakból.
Az én időmben nem volt tini lavról, nyugger amúrról szóló regény. „Csuk és Gek” volt, meg „Új barázdát szánt az eke”.
Az én időmben nem volt öreg rokker, mert még a rock and rollban felnőttek is fiatalok voltak. Harminc fölött viszont nem bíztunk senkiben. Magunkban sem. Fiatalon az egész napunkat kitöltötte az a tevékenység, hogy éltünk.
Az én időmben a krumplileves krumplileves volt, elvtársak. Csak a ruszki szuronyok között kikacsintó Kádárról nem tudtuk, hogy valójában Csermaneknek hívták.
Az én időmben (4 éves voltam, mikor meghalt Sztálin Jóska) az eszmék hatalmasabbak voltak a fegyvereknél. A népnek nem volt fegyvere, és csak az újságban leírva volt hatalma. Az eszméket meg előre gyártva kaptuk Moszkvából. Mint a házgyárakat.
Az én időmben nem volt bevásárlóközpont. Vásár volt, ló volt, pártközpont volt, csak áru nem volt. A minőségi árut, azt eladtuk nyugatra, ami meg minőség alatt volt, azt keletre. A szintén áruhiánnyal küszködő testvéri szocországoknak.
Az én időmben nem voltunk NATO-tagok, nekünk a Varsói Szerződés békeharcában Olaszországot kellett volna lerohanni. Az első világháborúban sokan jártak ott nagyszüleink közül, és sokan ott is maradtak. A földben.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 17-i számában.)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.