Temesi Ferenc: Az én időmben

2020. február 16., 17:39
Könczey Elemér: Generációk

„Bezzeg az én időmben mások voltak még a férfiak / Valaha tisztelték és kímélték a nőt / Amikor megjelent egy leány / Zsúrokon vagy teán / A sok gavallér körülrajongta őt…” Ezt a kuplét kábé akkor hallottam, amikor még írni se tudtam, csak mesélni. Valamikor a múlt század közepe felé. Amikor az én időm elkezdődött.

Az én időmben karácsonykor a Jézuska illegalitásban jött hozzánk. A Mikulás is be volt tiltva, csak a Gyedmarózból lett Télapó volt szabadlábon. Ha egy Mikulást láttál, biztos lehettél benne, hogy egy titkosszolgát látsz. De mi tudtuk, az igazi Jézuska és a Mikulás mögött is nem az ÁVÓ, hanem a szüleink rejtőznek.

Az én időmben nem volt menyecskekalkulátor meg vonalas telefon. Az ujjainkon adtunk össze. Ha kivontunk, az ujjperceinket hajlítgattuk be. Vonalas telefonja az egész utcában nem volt senkinek. Nem is tudták a mi telefonjainkat lehallgatni!

Az én időmben nem volt a tévében szappanopera, mert tévé se volt. A nővérem lestem, hogyan mosakszik a szappannal. Az én időmben nem volt fürdőszoba se. Ha a zománcozott bádog mosdótálból (magyarul lavórból) kifröccsent a víz a konyhában, felmosásnak tekintettük. Az én időmben nem volt semmiféle skychannel. Felejcsenel, az volt.

Az én időmben világvevő rádió se volt, a párt győzelemzuhatagában, az egyetlen adón mégse fürödtünk. Aki Porlódon a tápai, azaz az ellenséges adót hallgatta, azt a szervek hallgatták. Ki. Sokszor évekig.

Az én időmben nem volt magnetofon, ha valaki marhaságot mondott, elfelejtettük.

Az én időmben nem volt CD, se MP3. Lemezjátszó volt, ha volt, az is minden barázdánál ugrott, ezért a karra ráültettünk egy barázdabillegetőt.

Az én időmben nem volt mosógép. Anyám fateknőben mosta a gönceinket használt zsírból készült szürke mosószappannal és a kezét maró lúggal. Közben nem dünnyögte a Dunnyuskát, néma volt, nem úgy, mint a mosógépek. És egyetlen alkatrésze sem forgott közben.

Az én időmben nem voltak zöldségzabáló éttermek az utcánkban. A böllér által levágott és feldolgozott disznó felismerhető testrészeit (kivéve hurka-kolbász) fogyasztottuk krumplival, amit a disznózsírban sütöttünk.

Az én időmben nem volt hűtőszekrény. Zsírban tettük el a zsíros húst, amelyet csak az az egér nem talált meg, amelyik már jóllakott. Amikor lett hűtőszekrényünk, én cibáltam haza a jéghasábokat a jéggyárból. A jég gyorsabban olvadt, mint a remény.

Az én időmben nem pártoskodtak az emberek. Aki benn volt a pártban, arra mi szartunk, aki meg nem volt benne, arra a párt.

Az én időmben nem volt bunkofón, mobilteló. Ha üzenetet akartam küldeni, átlőttem csúzlival a szomszédba Kamón haveromnak. Ő íjjal lőtt vissza, és majdnem mindig eltalálta a nálunk szomszédoló macskájukat.

Az én időmben nem volt számítógép, csak számadó juhász. Neki a hardvere a kampósbot volt, a szoftvere meg a puli.

Az én időmben nem tudtam elolvasni a testvéri pártok idegen nyelvű lapjait. Pravda, l’Humanité, Neues Deutschland, Morning Star. Főleg azért nem, mert még nem tudtam idegen nyelveket. Olvasni se tudtam. De jó volt!

Az én időmben nem volt autó. Ha gyorsan akartunk menni, a lovas kocsik után kötöttük télen a szánkónkat. A kocsis nem a két ló erejét ostorozta, hanem minket.

Az én időmben nem volt virtuális valóság. Ha egy Grubina nevű előember üldözött részegen egy késsel a kezében, az egyetlen esélyed nem a számítógép gombja volt, hanem az, hogy gyorsabban tudsz futni.

Az én időmben nem volt űrteleszkóp. A nap forgott a lapos föld körül, ami egy teknősbéka hátán nyugodott. A napnak csak keltéje és lementéje volt – vörösben.

Az én időmben nem voltak napok. Munkaidő volt, tanulóidő, igeidő, katonaidő, alvásidő meg ilyenek. Onnan tudtuk, hogy vasárnap van, hogy a szomszédban főztek.

Az én időmben űrrepülőgép se volt. Papírrepülőt hajtogattunk a párt agymosójából. Kamaszkoromban, a szomszédék kis képernyős Tavasz tévéjén két hapsit kellett nézni, ahogy űrruhában ezen a zsíroskenyér-szerű Holdon ugrálnak.

Az én időmben nem volt még „nagy nemzedék”. Farmer, hosszú haj, csak külsőség volt, a zene volt bennünk az üzenet. A túléléssel voltunk elfoglalva. Mint az utolsó mohikánok. Csak ezt AKKOR nem láttuk ilyen tisztán. Szerettünk. Meghaltunk. Mi nem az elveszett, hanem a megtalált nemzedék voltunk. Az én időmben senki se tudta, hogy vége. Hogy a szoc nem kap. Kegyelmet.

Az én időmben még láttuk a komancs ősbölényeket, Hruscsov, majd Brezsnyev elvtársat, Mao elvtársat. Csahosszeku elvtársat. Tito elvtársat. Ulbricht elvtársat. Hosszú volt a sor szájcsókos férfiakból.

Az én időmben nem volt tini lavról, nyugger amúrról szóló regény. „Csuk és Gek” volt, meg „Új barázdát szánt az eke”.

Az én időmben nem volt öreg rokker, mert még a rock and rollban felnőttek is fiatalok voltak. Harminc fölött viszont nem bíztunk senkiben. Magunkban sem. Fiatalon az egész napunkat kitöltötte az a tevékenység, hogy éltünk.

Az én időmben a krumplileves krumplileves volt, elvtársak. Csak a ruszki szuronyok között kikacsintó Kádárról nem tudtuk, hogy valójában Csermaneknek hívták.

Az én időmben (4 éves voltam, mikor meghalt Sztálin Jóska) az eszmék hatalmasabbak voltak a fegyvereknél. A népnek nem volt fegyvere, és csak az újságban leírva volt hatalma. Az eszméket meg előre gyártva kaptuk Moszkvából. Mint a házgyárakat.

Az én időmben nem volt bevásárlóközpont. Vásár volt, ló volt, pártközpont volt, csak áru nem volt. A minőségi árut, azt eladtuk nyugatra, ami meg minőség alatt volt, azt keletre. A szintén áruhiánnyal küszködő testvéri szocországoknak.

Az én időmben nem voltunk NATO-tagok, nekünk a Varsói Szerződés békeharcában Olaszországot kellett volna lerohanni. Az első világháborúban sokan jártak ott nagyszüleink közül, és sokan ott is maradtak. A földben.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 17-i számában.)