– Eljátszott már a gondolattal, mi lett volna, ha mégis színész lesz?
– Felesleges, még elméletben sem volt meg a lehetősége.
– És az iskolai színjátszókör? Hammert is ott választották ki arra a gyerekszerepre, tudja, na, mi is a címe? Biztosan látta maga is.
– Nem láttam, sosem szerettem az ifjúsági filmeket.
– S a középiskolában? Ott sem figyeltek fel magára? Ezzel a mimikával szó nélkül jelesre felelne a világgazdasági válságból. Figyeltem, amikor az angyalarcú hölgyikének válaszolt, mindent értettem.
– Hallotta, amit beszéltünk?
– Dehogyis, az arcára volt írva, öregem, ezt mondom. Maga pantomimosnak is kiváló lett volna.
– Távol áll tőlem, hogy bárkit kifigurázzak.
– Azért a cégnél jól jött ez a képessége, nemde?
– Milyen cégnél?
– Ahol dolgozott.
– Magánvállalkozó voltam, kérem.
– Ott is csak kellett az ügyfelekkel társalognia, ha akart, ha nem.
– Nem beszélgettem, kérem, árusítottam.
– Mit adott el?
– Kalapokat.
– Csak tanácsolt valamit, magasabbat, kerekebbet, ilyesmit?
– A kéretlen tanácsot ki nem állhatom, tartózkodom attól, hogy ilyet adjak.
– Jó, jó, de a vevők azért kíváncsiak voltak a véleményére időnként.
– Én nem dönthettem helyettük, ők viselték a kalapot.
– Na látja, ez nincs mindig így, nálunk nekem volt kalapom, de a feleségem viselte. Ön házas volt?
– Nem.
– Élvezte a magányt?
– Nem mondanám, de az olcsóbb volt. Tudja, eleinte keveset kerestem, azután sokat dolgoztam, majd kevés lett a nyugdíjam. Magam is alig jöttem ki.
– S ha ketten kerestek volna?
– Akkor ketten is ettünk volna, most meg kétszer annyi gyógyszert és kezelést fizettünk volna ki.
– Hallottam, hogy vannak színjátszókörök nyugdíjasok részére is, ott nem próbálta?
– Mit?
– A színészetet.
– Á, ott is csak öreget kellett volna játszani, mint otthon.
– Akkor mit csinált? Úgy értem, nyugdíjasan? Orvoshoz járt?
– Az orvosok megbetegítenek, azt akarják, hogy beszedjük azt a sok mérget.
– Rajtam segítettek.
– Mégis itt van maga is.
– Nem mindegy, mikor, hallja, kaptam időt, hogy szórakozhassak.
– Jó sokba kerülhetett.
– Az orvos? Azt fedezte a biztosításom.
– Nem, a szórakozás. Én soha nem szerettem kimozdulni, mert mindenki csak lehúzott. Már rögtön a buszjegy. Mindig szétverték a jegyautomatát, és így csak a buszon vehettem jegyet, jóval drágábban.
– Miért nem vett bérletet?
– Nem használtam volna ki, hova utazgassak annyit?
– Mi eljártunk múzeumokba és moziba rendszeresen a feleségemmel, olykor még kávéztunk is.
– Jó drága lehetett.
– Nyugdíjasjegyet vettünk a múzeumban, a moziban matinéra mentünk.
– A kávé.
– Ja, arra már nem emlékszem.
– Tudta, hogy egy kávé bekerülési költsége harminc cent, s magának másfél euróért adták el? Ezért nem jártam én kávézóba.
– Na, azért jól érezte volna magát ott a Bodeni-tó partján, nemrég nyílt egy olasz kávézó, még egy sfogliatellét is adtak az eszpresszóhoz.
– Szeretem az édességet, de inkább elmentem a nagyáruházba, ha akciós volt az édes keksz, és beosztottam.
– Hol lakott?
– Hannoverben.
– Szép környék?
– Nem tudom, nem jártam a városon kívül, azaz, hogy egyszer elmentem a közeli tóhoz, de megbüntettek, mert rossz helyen álltam meg. Nem hiányzik ez nekem, kérem.
– Valami hobbija azért csak volt?
– A filmek.
– Akkor mégis járt moziba?
– Nem, nem elég, hogy drága a jegy, még a higiénia is rossz. Nincs szükségem arra, hogy a ragadós karfákat fogdosva kapjak el valamit. Otthon néztem filmeket, tudja, milyen sok film van fönt a neten.
– Na de a net is pénzbe kerül.
– Nem, ha a szomszédok kölcsönadják, igaz, néha megakadt, de volt időm kivárni, amíg újraindult.
– Egy netelőfizetést megengedhetett volna magának azért, nem?
– Persze, hogy bekerüljön a nevem a rendszerbe, azután le sem tudtam volna vakarni a szolgáltatókat, ott húzzák le, ahol csak tudják.
– Paranoiás?
– Nem, kérem, én csak olvasok újságot.
– Áhá, akkor azt megrendelte.
– Nem, kölcsönvettem a szomszédtól, reggel betették, de ő mindig este vette ki a postaládából, addigra én már rég kiolvastam.
– Mondja, nem fél, hogy a pokolba kerül?
– Nem, úgy hiszem, a pokol az a hely, ahol a legszebb emlékeivel gyötrik az embert, nekem nincsenek szép emlékeim.
– És mi a helyzet a mennyországgal?
*
Az angyalarcú nő kilépett a felhőkkel díszített ajtón és a két férfi felé fordult.
– Melyikük az, aki színész akart lenni? Ja, maga ott a szürke ballonkabátban, jöjjön, találtunk önnek egy helyet a mennyországban. Nem, várjon, maga nem lesz jó, oda álmok kellenek, azt mondta, az magának nincs. Akkor jöjjön maga ott a másik széken, ön mesélt arról az álmában elkészített olasz édességről. Hogy is hívják?
– Sfogliatelle.
– Nem az édességet, hanem magát.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.