– Eljátszott már a gondolattal, mi lett volna, ha mégis színész lesz?
– Felesleges, még elméletben sem volt meg a lehetősége.
– És az iskolai színjátszókör? Hammert is ott választották ki arra a gyerekszerepre, tudja, na, mi is a címe? Biztosan látta maga is.
– Nem láttam, sosem szerettem az ifjúsági filmeket.
– S a középiskolában? Ott sem figyeltek fel magára? Ezzel a mimikával szó nélkül jelesre felelne a világgazdasági válságból. Figyeltem, amikor az angyalarcú hölgyikének válaszolt, mindent értettem.
– Hallotta, amit beszéltünk?
– Dehogyis, az arcára volt írva, öregem, ezt mondom. Maga pantomimosnak is kiváló lett volna.
– Távol áll tőlem, hogy bárkit kifigurázzak.
– Azért a cégnél jól jött ez a képessége, nemde?
– Milyen cégnél?
– Ahol dolgozott.
– Magánvállalkozó voltam, kérem.
– Ott is csak kellett az ügyfelekkel társalognia, ha akart, ha nem.
– Nem beszélgettem, kérem, árusítottam.
– Mit adott el?
– Kalapokat.
– Csak tanácsolt valamit, magasabbat, kerekebbet, ilyesmit?
– A kéretlen tanácsot ki nem állhatom, tartózkodom attól, hogy ilyet adjak.
– Jó, jó, de a vevők azért kíváncsiak voltak a véleményére időnként.
– Én nem dönthettem helyettük, ők viselték a kalapot.
– Na látja, ez nincs mindig így, nálunk nekem volt kalapom, de a feleségem viselte. Ön házas volt?
– Nem.
– Élvezte a magányt?
– Nem mondanám, de az olcsóbb volt. Tudja, eleinte keveset kerestem, azután sokat dolgoztam, majd kevés lett a nyugdíjam. Magam is alig jöttem ki.
– S ha ketten kerestek volna?
– Akkor ketten is ettünk volna, most meg kétszer annyi gyógyszert és kezelést fizettünk volna ki.
– Hallottam, hogy vannak színjátszókörök nyugdíjasok részére is, ott nem próbálta?
– Mit?
– A színészetet.
– Á, ott is csak öreget kellett volna játszani, mint otthon.
– Akkor mit csinált? Úgy értem, nyugdíjasan? Orvoshoz járt?
– Az orvosok megbetegítenek, azt akarják, hogy beszedjük azt a sok mérget.
– Rajtam segítettek.
– Mégis itt van maga is.
– Nem mindegy, mikor, hallja, kaptam időt, hogy szórakozhassak.
– Jó sokba kerülhetett.
– Az orvos? Azt fedezte a biztosításom.
– Nem, a szórakozás. Én soha nem szerettem kimozdulni, mert mindenki csak lehúzott. Már rögtön a buszjegy. Mindig szétverték a jegyautomatát, és így csak a buszon vehettem jegyet, jóval drágábban.
– Miért nem vett bérletet?
– Nem használtam volna ki, hova utazgassak annyit?
– Mi eljártunk múzeumokba és moziba rendszeresen a feleségemmel, olykor még kávéztunk is.
– Jó drága lehetett.
– Nyugdíjasjegyet vettünk a múzeumban, a moziban matinéra mentünk.
– A kávé.
– Ja, arra már nem emlékszem.
– Tudta, hogy egy kávé bekerülési költsége harminc cent, s magának másfél euróért adták el? Ezért nem jártam én kávézóba.
– Na, azért jól érezte volna magát ott a Bodeni-tó partján, nemrég nyílt egy olasz kávézó, még egy sfogliatellét is adtak az eszpresszóhoz.
– Szeretem az édességet, de inkább elmentem a nagyáruházba, ha akciós volt az édes keksz, és beosztottam.
– Hol lakott?
– Hannoverben.
– Szép környék?
– Nem tudom, nem jártam a városon kívül, azaz, hogy egyszer elmentem a közeli tóhoz, de megbüntettek, mert rossz helyen álltam meg. Nem hiányzik ez nekem, kérem.
– Valami hobbija azért csak volt?
– A filmek.
– Akkor mégis járt moziba?
– Nem, nem elég, hogy drága a jegy, még a higiénia is rossz. Nincs szükségem arra, hogy a ragadós karfákat fogdosva kapjak el valamit. Otthon néztem filmeket, tudja, milyen sok film van fönt a neten.
– Na de a net is pénzbe kerül.
– Nem, ha a szomszédok kölcsönadják, igaz, néha megakadt, de volt időm kivárni, amíg újraindult.
– Egy netelőfizetést megengedhetett volna magának azért, nem?
– Persze, hogy bekerüljön a nevem a rendszerbe, azután le sem tudtam volna vakarni a szolgáltatókat, ott húzzák le, ahol csak tudják.
– Paranoiás?
– Nem, kérem, én csak olvasok újságot.
– Áhá, akkor azt megrendelte.
– Nem, kölcsönvettem a szomszédtól, reggel betették, de ő mindig este vette ki a postaládából, addigra én már rég kiolvastam.
– Mondja, nem fél, hogy a pokolba kerül?
– Nem, úgy hiszem, a pokol az a hely, ahol a legszebb emlékeivel gyötrik az embert, nekem nincsenek szép emlékeim.
– És mi a helyzet a mennyországgal?
*
Az angyalarcú nő kilépett a felhőkkel díszített ajtón és a két férfi felé fordult.
– Melyikük az, aki színész akart lenni? Ja, maga ott a szürke ballonkabátban, jöjjön, találtunk önnek egy helyet a mennyországban. Nem, várjon, maga nem lesz jó, oda álmok kellenek, azt mondta, az magának nincs. Akkor jöjjön maga ott a másik széken, ön mesélt arról az álmában elkészített olasz édességről. Hogy is hívják?
– Sfogliatelle.
– Nem az édességet, hanem magát.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.