Sipos Sándor: Abszurd színház (rajz, színes tinták, aranyfesték papíron, 50 × 70 cm, 1985)
– Eljátszott már a gondolattal, mi lett volna, ha mégis színész lesz?
– Felesleges, még elméletben sem volt meg a lehetősége.
– És az iskolai színjátszókör? Hammert is ott választották ki arra a gyerekszerepre, tudja, na, mi is a címe? Biztosan látta maga is.
– Nem láttam, sosem szerettem az ifjúsági filmeket.
– S a középiskolában? Ott sem figyeltek fel magára? Ezzel a mimikával szó nélkül jelesre felelne a világgazdasági válságból. Figyeltem, amikor az angyalarcú hölgyikének válaszolt, mindent értettem.
– Hallotta, amit beszéltünk?
– Dehogyis, az arcára volt írva, öregem, ezt mondom. Maga pantomimosnak is kiváló lett volna.
– Távol áll tőlem, hogy bárkit kifigurázzak.
– Azért a cégnél jól jött ez a képessége, nemde?
– Milyen cégnél?
– Ahol dolgozott.
– Magánvállalkozó voltam, kérem.
– Ott is csak kellett az ügyfelekkel társalognia, ha akart, ha nem.
– Nem beszélgettem, kérem, árusítottam.
– Mit adott el?
– Kalapokat.
– Csak tanácsolt valamit, magasabbat, kerekebbet, ilyesmit?
– A kéretlen tanácsot ki nem állhatom, tartózkodom attól, hogy ilyet adjak.
– Jó, jó, de a vevők azért kíváncsiak voltak a véleményére időnként.
– Én nem dönthettem helyettük, ők viselték a kalapot.
– Na látja, ez nincs mindig így, nálunk nekem volt kalapom, de a feleségem viselte. Ön házas volt?
– Nem.
– Élvezte a magányt?
– Nem mondanám, de az olcsóbb volt. Tudja, eleinte keveset kerestem, azután sokat dolgoztam, majd kevés lett a nyugdíjam. Magam is alig jöttem ki.
– S ha ketten kerestek volna?
– Akkor ketten is ettünk volna, most meg kétszer annyi gyógyszert és kezelést fizettünk volna ki.
– Hallottam, hogy vannak színjátszókörök nyugdíjasok részére is, ott nem próbálta?
– Mit?
– A színészetet.
– Á, ott is csak öreget kellett volna játszani, mint otthon.
– Akkor mit csinált? Úgy értem, nyugdíjasan? Orvoshoz járt?
– Az orvosok megbetegítenek, azt akarják, hogy beszedjük azt a sok mérget.
– Rajtam segítettek.
– Mégis itt van maga is.
– Nem mindegy, mikor, hallja, kaptam időt, hogy szórakozhassak.
– Jó sokba kerülhetett.
– Az orvos? Azt fedezte a biztosításom.
– Nem, a szórakozás. Én soha nem szerettem kimozdulni, mert mindenki csak lehúzott. Már rögtön a buszjegy. Mindig szétverték a jegyautomatát, és így csak a buszon vehettem jegyet, jóval drágábban.
– Miért nem vett bérletet?
– Nem használtam volna ki, hova utazgassak annyit?
– Mi eljártunk múzeumokba és moziba rendszeresen a feleségemmel, olykor még kávéztunk is.
– Jó drága lehetett.
– Nyugdíjasjegyet vettünk a múzeumban, a moziban matinéra mentünk.
– A kávé.
– Ja, arra már nem emlékszem.
– Tudta, hogy egy kávé bekerülési költsége harminc cent, s magának másfél euróért adták el? Ezért nem jártam én kávézóba.
– Na, azért jól érezte volna magát ott a Bodeni-tó partján, nemrég nyílt egy olasz kávézó, még egy sfogliatellét is adtak az eszpresszóhoz.
– Szeretem az édességet, de inkább elmentem a nagyáruházba, ha akciós volt az édes keksz, és beosztottam.
– Hol lakott?
– Hannoverben.
– Szép környék?
– Nem tudom, nem jártam a városon kívül, azaz, hogy egyszer elmentem a közeli tóhoz, de megbüntettek, mert rossz helyen álltam meg. Nem hiányzik ez nekem, kérem.
– Valami hobbija azért csak volt?
– A filmek.
– Akkor mégis járt moziba?
– Nem, nem elég, hogy drága a jegy, még a higiénia is rossz. Nincs szükségem arra, hogy a ragadós karfákat fogdosva kapjak el valamit. Otthon néztem filmeket, tudja, milyen sok film van fönt a neten.
– Na de a net is pénzbe kerül.
– Nem, ha a szomszédok kölcsönadják, igaz, néha megakadt, de volt időm kivárni, amíg újraindult.
– Egy netelőfizetést megengedhetett volna magának azért, nem?
– Persze, hogy bekerüljön a nevem a rendszerbe, azután le sem tudtam volna vakarni a szolgáltatókat, ott húzzák le, ahol csak tudják.
– Paranoiás?
– Nem, kérem, én csak olvasok újságot.
– Áhá, akkor azt megrendelte.
– Nem, kölcsönvettem a szomszédtól, reggel betették, de ő mindig este vette ki a postaládából, addigra én már rég kiolvastam.
– Mondja, nem fél, hogy a pokolba kerül?
– Nem, úgy hiszem, a pokol az a hely, ahol a legszebb emlékeivel gyötrik az embert, nekem nincsenek szép emlékeim.
– És mi a helyzet a mennyországgal?
*
Az angyalarcú nő kilépett a felhőkkel díszített ajtón és a két férfi felé fordult.
– Melyikük az, aki színész akart lenni? Ja, maga ott a szürke ballonkabátban, jöjjön, találtunk önnek egy helyet a mennyországban. Nem, várjon, maga nem lesz jó, oda álmok kellenek, azt mondta, az magának nincs. Akkor jöjjön maga ott a másik széken, ön mesélt arról az álmában elkészített olasz édességről. Hogy is hívják?
– Sfogliatelle.
– Nem az édességet, hanem magát.
