Csendben ücsörgök a fehér vászon előtt, kezemben kedvenc ecsetemmel. Mint ahogy egy írónak sem jönnek mindig a szavak, most nekem sem jönnek az ecsetvonások. Hiába ülök a házunk mögötti napsütötte virágoskertben, egyszerűen nem jutok egyről a kettőre. Mindig, amikor túlcsordul bennem egy bizonyos érzés, ide menekülök. Festményeim kifejezik azt, amit képtelen vagyok szavakba önteni.
Emlékszem, azt mondta, hogy tehetséges vagyok. De hová tűnt a tehetségem most, amikor az iránta érzett csalódottságomat szeretném vászonra vinni? Hogyan fejezhetném ki azt a keserű ízt és azt a sok fájdalmat, amit okozott? Hiszen még mindig szeretem. Még mindig rá gondolok elalvás előtt, még mindig érzem édes csókjait az ajkaimon.
Az ecsetet a piros festékbe mártva emelem a fehér vászonhoz, majd festeni kezdek. Nincs alakja, sem formája, egyszerűen csak hagyom, hogy a kezem magától mozogjon.
De hát megbántott! Könnyedén a porba tiport, majd egy sajnálomot vágva a fejemhez továbbállt. Azt mondta, szeret. Hát ez a szeretet?
A fekete akrilba mártom az ecsetet, majd indulatosan a vászonra nyomom.
Vajon minden hazugság volt?! A kedves szavak, az érintések, a pillantások?
Elkeseredetten figyelem festékes melegítőnadrágomat. Mindent megtettem. Támasza voltam és bizalmasa. Feltétel nélkül szerettem, most meg úgy nézek ki, mint az előttem lévő, vörös-fekete pacákkal tarkított vászon. Mint egy mélybe taszított szerelmes, aki hiába nyújtja karját, a biztos pont az életéből már régen eltűnt.
Palettámra fehér szín, a vásznamra pedig nem sokkal később egy fehér hóvirág körvonala kerül. Kontrasztot alkot a sötét háttérrel, én pedig úgy érzem, ez az, amit ez idáig kerestem. A kilátástalan és borús időszak után felvirrad a tavasz, mint ahogy lelkem is lebontja korlátait, hogy a meleget beengedve ismét boldogságra leljen.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.
Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra.
A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
Csak egyszer láttam nagyapámat a lakatokkal matatni. Tizenegy éves voltam, az utolsó előtti szép évem, amikor még otthon szilvesztereztem. Számzáras lakatok voltak; dünnyögött valamiket a hosszú, fehér szakállába, és ötöt kinyitott közülük: a krómozott-fehéret, a vöröset, a feketét, a sárgát és a szürke vaslakatot. Az anodizált titánból készült szivárványszínűt és a nemesacélból készültet békén hagyta.
– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.
– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.
Erre-arra forgat. A ruhapróbának mindig tétje van, mert a ruha alapján ítélnek majd meg azok, akikkel találkozunk. „Ne higgyék ezek a nagyvalakik, hogy nincs mit felvegyünk” – mondja, miközben magát egy naftalinszagú vászonnadrágba próbálja beleszuszakolni.