Gondoltam, írok a régi telekről. Valami nagyon szépet írok, szánkón húzott nevető gyerekekről, hólapátolás közben pálinkát kortyoló férfiakról, a városról, ahol karácsonyra vett szaloncukrot lopnak a lurkók szekrénybe dugott dobozból, és az utcák fölött füstölőbe vitt hurka, kolbász, sonka illatát sodorja a szél. De csak a döbbent ámulat jut eszembe, amikor 1984-ben (vagy talán ’83 februárt mutatott a naptár?) árokba fordult autókról, káromkodva mentő, félig fagyott katonákról, magyar földön, de még a déli határon túl, Jugoszláviában is régen nem tapasztalt télről, Alföldet pusztító viharról beszélt a televízió, kutyák nyüszítettek a határban, utakat zártak el a viharral gyilkolt villanypóznák.
Gondoltam, írok erről a télről, de csak egy arcot látok, több mint hetven éve cserzett bőrön futó ráncokat, lassan mozduló kezet. Az ujjak közt távirat papírja remeg, nyomtatott sorok, rövid üzenet: „Apám, szörnyű időt jósol a meteorológia. Ugye, megérti, ha most nem megyünk haza?”
Az öreg válaszolna, de kinek és hogyan? A jóslat beteljesült, orkánerejű szél csapott le. Jéghideg szobából bámulja a telet, igen, azt a pusztító telet. A tanya ablakából lesi, havazhat-e, fagyhat-e még kegyetlenebbül. Hetvenéves, kopott tekintet keresi az országutat, ahol suttyó kölyökként szaladt ki a köves útig, hátha mégis hazatér az apja, akiről azt híresztelték: olasz fronton szakította át a mellét egy puskagolyó a nagy háborúban. Majd már ő vánszorgott rongyos bakancsban, de mosollyal az arcán – hazaértem! –, amikor vége lett a második, világot égető csatáknak, ahol őt parancsolták az orosz frontra. De hol van az már? Eltűnt, mint az út. Széthasadt, mint a villanyoszlopok.
Gondoltam, írok a télről, de csak az öreg körmeit látom. Neveket karcol a jégvirágba. Az asszonyét, aki úgy aludt el egy aratás után, hogy ma sem hiszi el az orvosnak, ilyen könnyen is érkezhet a halál. Aztán a fiúk nevei következnek. Egymás alá, csupa nagybetűvel. Béla, aki nem tud jönni, mert ugye a vihar. És János, akit szintén hiába várna, húsz éve már, hogy egy elé forduló traktorba csapódott a motorja, haláláért talán ha két év börtönt kapott a traktoros. A karcolt betűk résein ráköszön az öregre a düledező pajta, az üres ól, a fásszín, ahol talán még föllelne néhány száraz ágat, tűzre szánt rönköt. De olyan távol, hogy szinte fölösleges mérni az utat. Talán ha csizmát húzna, meg azt a nehéz vasutaskabátot. Talán ha összeszedné a csontokra tapadt maradék erőt. Talán… De minek?
Gondoltam, írok a télről. És a postásról, aki bortól botladozva jön az üzenettel: „Apám, szörnyű időt jósol…”, és a fejét csóválva fröccsenti a szót: szörnyű idő?, hát akkor miért nem viszi fel Béla bátyámat magukhoz a Bélus, ha már karácsonykor sem jöttek, hogy széles pesti körúton, meleg szobából örüljön a hónak, és lásson végre csilingelő villamost.
Gondoltam… De csak az öregembert látom. Papucsban, szakadt vászonruhában nyitja ki az ajtót, remegő kézzel söpri le bajszáról a havat, aprókat lépve küzd a falhoz taszító széllel, amíg megtalálja a veranda alatti kis padot. Leül, botját ellöki – ez sem kell többet. Térdére ejti a kezét, észre sem veszi, hogy lecsúszik a hóba, összeszűkült szemmel keresi az utat, ahol napszámosok, fáradt katonák, lelkesítő táblák alatt nótázó falujárók, begyűjtést ellenőrző, táskás emberek, téeszbe agitáló szónokok jöttek egykor, no meg a két fiú indult a város felé. Az öregember látja az arcukat és hallja a hangjukat. Aztán csak régen itt járt emberek mozognak a méteres hóban, lebegnek a fák fölött, ülnek a felhőkre, vászoninget, zubbonyt, pufajkát, zakót tép a szél apró, szikrázó darabokra.
Gondoltam, írok a télről. De csak a százszor átolvasott hír jut eszembe: szerencsére csak egy áldozatot követelt a dél-alföldi hóvihar. Tanyája udvarán megfagyva találták Z. B. 70 éves nyugdíjast. A feltevések szerint tűzre szánt fáért indult, de legyengült szervezete nem bírt a viharral.
„Csak az ujjai markoltak az utolsó percben is, így a csonttá fagyott levelet a pajta tetejét is leszakító szél sem vitte el. Alig bírtuk kiszaggatni a kemény szorításból azt a papírt, de miért is tettük?, jobb lett volna az öreggel együtt eltemetni” – mesélte a mentős. És úgy szorította a forró teával töltött műanyag bögrét, mint akinek a viharos telet temető tavaszon, a mentőállomás udvarát melegítő napban is fázik, nagyon fázik a keze.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.