Mariska nénéméket „koholt vádak” alapján, a hírhedt Tájékoztatási Irodával való patkóösszerúgás után családjával együtt internálták. A vád szerint az ellenséggel való kollaborálás, a magyar kémhatóságokkal való együttműködés bűntette volt a fő indok, voltaképpen a frissen felálló hatalom számára – később derült ki – nem ez bizonyult az elsőrendű szempontnak, hanem a tisztes vagyon, illetve az ingatlanok ideiglenes elkobzása, másodsorban pedig az ily módon megüresített háznak a közösségi házzá való átminősítése meghatározott időre, a helyi tinta- és seggnyalóknak a besúgásért történő jutalmazása.
De menjünk sorjában, ahogy rekonstruálni lehetett a sokáig még családi összejövetelek alkalmával, a kitelepítettek által csak ritkán emlegetett, hét pecséttel őrzött titkot, amit elengedésük fogadalmi nyilatkozataként írattak velük alá, „ha nem kívánnak újból hasonló helyzetbe kerülni” jótanács kíséretében. Világos, hogy nagyon meg voltak félemlítve, hiszen a titkolózást a gyermeki kíváncsiság sem tudta feloldani, az alkohol is csak részben. S ha végül mégis elszólta magát valaki, a család legidősebb tagja gyorsan feloldotta egy rövid „mit tudtok ti, marhák” válasszal vagy más, nemtetszést színlelő megjegyzéssel, elejét véve a botránynak. Annyit mégiscsak sikerült körvonalazni, hogy a hat-nyolc sertésből és öt tehénből álló, a kitelepítettek tevékenységéhez tartozó élőállat-kontingens a bevagonírozás után hamarosan más síneken folytatta útját, feltehető végső állomáshelyéig, az első húsfeldolgozóig. A szocialista forradalommal azonos időben lezajló burzsujnyúzás és a teljes vagyonelkobzásokról szóló doktrínák jegyében.
A kočevjei évekkel kapcsolatban is csupán a túlélésről és a helyiek és a kitelepítettek között szövődő barátság és segítőkészség néhány esetéről történt említés: arról, hogy a nagy tél beálltával először volt alkalmuk a „farkasordító” hideget megtapasztalni, valódi farkastorokból, hiszen az állatok a házakig-barakkokig is bemerészkedtek. S arról, hogy akkora cserépkályhákat építettek a bennszülöttek segítségével, amelyeken aludni is lehetett. Még egy dolog megmaradt, amit nagynéném egy óvatlan pillanatban kilotyogott – a sparherdben pattogó tűz és az unaloműző háziipari foglalkozás (cekkerkötés) közben.
Arról, hogy a kommunista hatalom mily szemtelen módon próbálta a helyi németek és szlovének által felépített szakrális-vallási építményeket a hívők emlékezetéből kitörölni, vasfegyelemmel irtani mindent, ami a régi, „burzsúj” világhoz köthető. S ha az objektum nem felelt meg raktárnak vagy más helyiségnek, gátlástalanul elpusztították. Így esett áldozatul a k-i kéttornyú harang, amelyet a nép szeme láttára – tömlők benzinnel való lelocsolásával – gyújtottak fel, a két haranggal együtt, abban a reményben, hogy ezeknek utolsó, mélybe zuhanást kísérő, süvítő hangja Rómáig elhallik…
Mariska néném a „nagyszájúságáról” volt híres a faluban a rendszerváltáskor, amikor úgy tűnt, hogy egy új hatalmi rendszer áll majd fel, amely képes lesz a háború utáni bűntetteket és sok esetben jogtalan és üzleti megfontolásból végzett bűntetteket rehabilitálni. Ez azonban a „komcsik” visszalopakodásával eleve kétségessé tette egy igazságos rendszerbe vetett hit reményét, s Mariska néném olvasatában szinte indokolta a listavezető, kommunista K. Milánnal való szakítást. Kramberger meggyilkolásával a „kommunistára csak nem szavazunk” szlogent tette magáévá, s a kétszeri államelnöki megválasztása sem győzte meg arról, hogy az ország jó útra tért, mert a gyilkosok még szabadon mászkálnak, a temetetlen holtakkal vannak tele a karszti barlangok és más eldugott helyek. Emiatt mindkét alkalommal – ha koros apja és fia feldühítették – az utcára vonulva szidalmazta a komonistákat, akiket gyakran a szövetkezeti dolgozókkal és kupecekkel azonosított. Tény az, hogy a család a rendszerváltásig sem volt képes újból talpra állni, apja halálával pedig abbéli reményük is szertefoszlott, hogy valaha is talpra áll…
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. február 20-i számában)
Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.
Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra.
A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
Csak egyszer láttam nagyapámat a lakatokkal matatni. Tizenegy éves voltam, az utolsó előtti szép évem, amikor még otthon szilvesztereztem. Számzáras lakatok voltak; dünnyögött valamiket a hosszú, fehér szakállába, és ötöt kinyitott közülük: a krómozott-fehéret, a vöröset, a feketét, a sárgát és a szürke vaslakatot. Az anodizált titánból készült szivárványszínűt és a nemesacélból készültet békén hagyta.
– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.
– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.
Erre-arra forgat. A ruhapróbának mindig tétje van, mert a ruha alapján ítélnek majd meg azok, akikkel találkozunk. „Ne higgyék ezek a nagyvalakik, hogy nincs mit felvegyünk” – mondja, miközben magát egy naftalinszagú vászonnadrágba próbálja beleszuszakolni.
Eltörött a tintásüveg. Kiszabadultak a bogarak. Ömlik szét, másznak szét, terjeszkednek, egyre csak terjeszkednek. Az egyik a billentyűmön kapaszkodik, a másik a tüdőmbe kap, a pirosat bordóra festi a fekete pigment. Nem tudom, hol vannak, csak érzem, hogy mozognak, hogy egyre több lárva kel ki, és minden porcikámban kárt tesznek.