F. gyorsan idősödő édesanyja „gonosszá válásának” folyamatát nap nap után saját bőrén tapasztalhatta: például akkor, amikor szolgálatba indult, s az ezerszer elpróbált uzsonnacsomagolásában, gyakran magában az uzsonna összetételében is hibákat észlelt. Így például a szalvéta helyett színes, azbeszt-cinkkel és egyéb, a nyomtatás által a festékkel bevitt anyagokat tartalmazó, mérgekkel telített újságpapírba csomagolta. Máskor meg a mélyhűtő legmélyéről előkerült kolbász és szalonna vagy húsdarab került a csomagba, amelynek kicsomagolása után a tömérdek mennyiségű fokhagymával átitatott hússzag közt egy idegen ízre szagolt rá. Ilyenkor a „vénasszony” volt a legenyhébb kifejezés, amit az anyjára mondott, máskor meg egy ártatlan rutinvizsgálatról szóló egyszerű kérdést anyja egészségügyi és kórházi kezeltetéséről a kurta „a rosseb eszi”-vel intézett el.
Voltak persze hevesebb szócsatáik, verbális összecsapásaik is, amit az egész nemet érintő gyalázkodásnak is fel lehetett volna fogni, úgymint: – Anyja, nem tudod, hová tetted el a palacsintasütőt, cigánypecsinyit akarok sütni?
Szóval ilyen és ehhez hasonló, kölcsönös sértések sokasága és az egyre sűrűsödő edénycsörgés és sodrófapárbaj jellemezte késői együttlétüket, mely sokkal békésebben is alakulhatott volna, mint alakult. Különös tekintettel a végső búcsúra, mely karácsony táján történt meg F. elhalálozásával.
Egész december a gyilkos kór általi betegség jegyében telt. A nyelni már nem tudó, kívülről étkeztetett, egyre fogyó ember oly nehezen várta az év legvégére tervezett disznó levágását. A karácsonyi ünnepek közeledtével a feszültség kezdett eluralkodni a családban, anyósom temetésén már a zord idő miatt nem vett részt, de maga az idő sem mutatkozott túl kegyesnek a disznó levágására.
A karácsonyt még megérte, az utána következő időszakban azonban gyorsan romlott az állapota. Már csak a cigaretta tartotta fenn. A reggelente a szomszédoknál elfogyasztott kupicáról már régen lemondott. S a disznóvágásra kiszemelt nap hajnalán elhunyt. Temetésén a „Közelebb, közelebb, Uram hozzád”-ot énekelték a falusiak, a friss sírra a december végi, végleg megnyugodott időjárás, amolyan égi jelenlét jeléül, a nap lenyugvó fényét hintette. A magára maradt édesanya néhány hónap múlva ment utána. Közös családi sírjukban végképp megbékéltek…
Azóta sem hagy nyugodni: hogyan mérgesedhet el a viszony egy családon belül, a külvilág szemében végtelenül szeretetre méltó két kedves és segítőkész ember – jelen esetben anya és fia között? Ilyenkor a múlt traumáiból bőven részesülő emberek nehéz utóélete jut eszembe, valamint a csak nagy késéssel, a rendszerváltással érkező jóvátételi szándék, mely sok esetben csak annyit ért már, mint a halottnak a csók.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. április 17-i számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.