Középkori falu. Egy sárkány megtámadja a települést, összedönti a házakat, elégeti az embereket, felfalja az állatokat. A tombolása után csak romok és hullák maradnak. A faluból felrepül az égbe, és a messzeségbe néz.
– Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszosvászon az asztalomon, faricskálok lomhán egy dalon. Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.
1944, egy koncentrációs tábor. Meztelen zsidók menetelnek a gázkamrába. Menetüket német katonák figyelik. Néha meglökik egyiket-másikat géppuskájukkal. A menet mellett egy hokedlin náci tiszt ül. Karját combjára támasztja, arcát tenyerébe temeti. Zokog, a vállát rázza. Egy másik náci tiszt magával hoz még egy sámlit, és letelepedik a zokogó náci tiszt mellé.
– Mondd, mi a baj, barátom?
– Meghalt a kicsi lányom… csúf betegségben…
– Ó, hogy történhet ilyen átok! Legutóbb még játszódott a csalitosban!
– Gyors lefolyású kórság…
– De ti óvón vigyáztatok rá! Szeretet, nyugalom, béke vette körbe az angyalt!
– Jaj, deezt ne mondd! Két szemem jobban kezd pityeregni! Két keze közt a játék… Este a bögre tejk… Mindent megadnék, hogy újra lássam!
– Remek ember vagy, barátom! E rút csapást nem érdemli családod! Az élet mindig a legderekabbnak árt!
– Jaj, köszönöm! Szavaid jólesnek eme sorscsapásban… De hát lásd: kisgyerekem úgy hull ki két kezem közül, akár a gyöngy a kagylóbélből!
– Jöjj ide, jöjj na, hozzám!
A másik náci tiszt közelebb húzza a hokedlit, és megölelgeti a náci tisztet.
Tömött metró. Hétköznap reggel, diákok, munkába igyekvők szürke masszája tölti meg a szerelvényt, arcuk nyúzott és érzéketlen. Ritmikusan dülöngélnek a zakatolástól. Csend, csak a jármű alapzaja búg. Egy fiatal nőnek váratlanul, egészen hangosan megszólal a telefonja.
– Kibaszottul szeretlek! Ha nem jössz vissza… öngyilkos leszek! Meghalok, érted, meghalok! Itt állok a Petőfi hídon, és…
A fiatal nő gyorsan, kapkodva lenémítja a telefonját. A szerelvényben visszaáll a csend.
Lépcsőház. Egy öregember lépcsőzik felfelé. Nagyon lassan veszi a fokokat, éppen hogy csak fel tud kapaszkodni. Hangosan nyög hozzá. Amikor felér az egyik fordulóra, megrogynak a lábai, összeesik, a földön kuporog. Az egyik lakásból éppen akkor lép ki egy fiatal apuka.
– Jaj, Tomikám! Segítsen! Szívrohamom van! Kérem, segítsen!
– Egy ilyen pedofil gengszternek? Ugyan már! Maga egy rohadt aberrált állat! Dögöljön meg itt, a lépcsőházban! Az aztán jót tenne a világnak, ha maga megdöglene, maga állat!
Az apuka ellépcsőzik a vergődő öregember mellett.
Park. Vastag törzsű fák levegősen. A sűrű árnyéktól ritkás füvezet. Egy izmos, harmincas férfi sétáltatja a kutyáját. A kutya ráürít az egyik csomó fűre. A férfi, mintha semmi nem történt volna, távolodik az ürüléktől.
– Maga nem szokta összeszedni a kutyaszart?!
Egy fiatal pár férfitagja vonja kérdőre a kutyasétáltatót.
– Szedje össze a kutyaszart! Most! Ha mi képesek vagyunk rá, nehogy már maga ne szedje össze a kutyaszart!
– Maradjon már magának a kutyaszarjával! Azt csinálok, amit akarok! Nem szedem össze a kutyaszart!
A pár férfitagja nekiront a kutyasétáltatónak. Egymást próbálják leteperni, vergődnek, hozzá nagyokat nyögnek. Birkóznak. A kutyasétáltató bicskát ránt.
– Jani! Vigyázz!
Panelház ötödik emeleti erkélye és az alatta fekvő út túloldala. Éjszaka. Egy középkorú pár az erkélyen közösül. Hangosan nyögnek, ez összevegyül a bentről bömbölő Add ide a didit című dallal. A nő testének ütemes rángása és a férfi feje lentről látszódik. Egy fiatalokból álló csapat halad el az úton. Nevetgélnek, beszélgetnek.
– Hé! Nézzétek! Ott, az ötödiken!
Telefonokat kapnak elő, és videóznak.
– Laci! Nézd mit csinálnak!
– Hé! Mit csináltok! A kurva anyátokat! Azonnal rakjátok el a telefont!
A Hold felszíne. A sokadik amerikai űrszonda landol, az asztronauták kilebegnek a felszínre. Az egyikük elkezdi énekelni a Rammstein Amerika című dalát. Egyre jobban rázza a fejét, egyre hangosabban ordítozik. Annyira belejön, hogy a videóklipet szeretné utánozni, és kicsatolja a szkafanderét. Amint leveszi, fulladozni kezd, majd meghal.
Gyuszi bátyja rendőr volt. Mokány, barna hajú, bajszos ember, akkoriban úgy hívták a pozícióját, hogy körzeti megbízott. Fontossága teljes tudatában járt-kelt a világban. Falusi fiúként ez a lehetőség mutatkozott a kitörésre. A felemelkedéssel járó feszültségeket viszont úgy vezette le, hogy ivott. Ezt már egész kiskoromban tudtam, az elkapott párbeszédekből és a Gyuszi bácsit körüllengő, összetéveszthetetlen alkoholszagból.
Mindenféle külső eszközök jelentik az egyéni szabadság csúcsát: nyaranta öt nap, amikor olyan koncertről olyan koncertre megyünk, amit nem mi kértünk, legfeljebb valahol metszi a zenei ízlésünket. Sorban állni italért a tűző napon, vagy a forró éjszakában. Hogy egy darabig úgy érezhetem, én vagyok a saját életem ura. Hogy itt és most nincsenek következmények. Ez nem szabadság, csupán annak illúziója.
Micsoda idők voltak! Negyven év távolából visszagondolva a múlt század nyolcvanas éveire még feltűnőbb a nyüzsgő-lüktető-lázas-lázadó szellem kiáradása a palackból. Mondhatni minden megtörtént, Jerikótól Bábelig. Mert a harsonák egyre bátrabban szóltak, egyre erősebb dallamokat zengtek, mígnem a falak leomlani látszottak – de aztán jött a bábeli hangzavar, mindenik ember a saját lelkét akarta hallani minden dalban, s végül – azóta is – a bábeli torony hangzavarában, annak kerengőin kergetjük egymást, le, vagy fel.
Dolgozni akartam. Elindítottam a szövegszerkesztőt, gépelni kezdtem. Nem vettem rögtön észre, hogy nem billentyűket ütögetek. Fekete bogarak páncélján kopogtak a körmeim. Némelyik bogár hátán minta rajzolódott ki. Férfipecsétgyűrűk, mandzsettagombok mintái. Az egér hosszú, kacskaringós farka a csatlakozóig vezetett. Durva szőrrel borított lapos teste idegesen rángatózott a tenyerem alatt.
– Hát te nem hallottad? Brit tudósok kimutatták, hogy a mobiltelefon nemcsak az agynak ártalmas, hanem a kézben lévő ízületekben is reumát okoz, mivel az általa termelt hő miatt elpárolog az ízületi folyadék. Igen ám, de ha nincs minden percben a kezemben a mobilom, még azt hinnék az útitársaim itt a buszon, mint te is, hogy henyélek, nem töltöm ki életem minden percét, netalántán nem vagyok népszerű a virtuális térben.
– Hú, Klári – fordult felém Margit nénje, és ragyogott az emlékezéstől az arca –, láttad volna apádat, amikor gyerekek voltunk. Azt mondta a tanító úr, édesapád olyan okos, hogy neki be kell járnia a városi iskolába. Úgyhogy gyalogolt mindennap hat kilométert, és csak úgy húzta le a nagy táska a vállát. Sajnáltam, de büszke is voltam rá nagyon. Aztán látod, édesapád tanár lett a főiskolán, a falunk büszkesége, megérte a fáradságot.
Sanyi, vedd csak fel a drágábbik öltönyödet, amit a múltkor vettünk a vízen járó tanfolyam utáni sajtótájékoztatóra! Nehogy szégyenben maradjunk a sok nagy költő meg író között! Vagy te olyan híres, mint ők, csak egyelőre senki nem tudja. Azután meg fogjál karon, és szép lassan sétáljunk el Juciék háza előtt! Ha majd faggat, hogy miért huzakodtunk ki, jól a képibe vágjuk, hogy megyünk dedikálni Pestre, a Könyvhétre. Meg fogja ütni a guta az irigységtől.
De másnap ott lesz megint. A kapud előtt áll majd, és téged vár. Mindent megtesz, hogy beszélhessen veled: üzenget a szomszédokkal, feltartja a barátaidat, és igen rossz szerelmesverseket hagy a postaládádban. Tartsd behúzva a függönyöket, és ha ki kell lépned a lakásból, tedd észrevétlenül, a hátsó ajtón át.