Középkori falu. Egy sárkány megtámadja a települést, összedönti a házakat, elégeti az embereket, felfalja az állatokat. A tombolása után csak romok és hullák maradnak. A faluból felrepül az égbe, és a messzeségbe néz.
– Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszosvászon az asztalomon, faricskálok lomhán egy dalon. Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.
1944, egy koncentrációs tábor. Meztelen zsidók menetelnek a gázkamrába. Menetüket német katonák figyelik. Néha meglökik egyiket-másikat géppuskájukkal. A menet mellett egy hokedlin náci tiszt ül. Karját combjára támasztja, arcát tenyerébe temeti. Zokog, a vállát rázza. Egy másik náci tiszt magával hoz még egy sámlit, és letelepedik a zokogó náci tiszt mellé.
– Mondd, mi a baj, barátom?
– Meghalt a kicsi lányom… csúf betegségben…
– Ó, hogy történhet ilyen átok! Legutóbb még játszódott a csalitosban!
– Gyors lefolyású kórság…
– De ti óvón vigyáztatok rá! Szeretet, nyugalom, béke vette körbe az angyalt!
– Jaj, deezt ne mondd! Két szemem jobban kezd pityeregni! Két keze közt a játék… Este a bögre tejk… Mindent megadnék, hogy újra lássam!
– Remek ember vagy, barátom! E rút csapást nem érdemli családod! Az élet mindig a legderekabbnak árt!
– Jaj, köszönöm! Szavaid jólesnek eme sorscsapásban… De hát lásd: kisgyerekem úgy hull ki két kezem közül, akár a gyöngy a kagylóbélből!
– Jöjj ide, jöjj na, hozzám!
A másik náci tiszt közelebb húzza a hokedlit, és megölelgeti a náci tisztet.
Tömött metró. Hétköznap reggel, diákok, munkába igyekvők szürke masszája tölti meg a szerelvényt, arcuk nyúzott és érzéketlen. Ritmikusan dülöngélnek a zakatolástól. Csend, csak a jármű alapzaja búg. Egy fiatal nőnek váratlanul, egészen hangosan megszólal a telefonja.
– Kibaszottul szeretlek! Ha nem jössz vissza… öngyilkos leszek! Meghalok, érted, meghalok! Itt állok a Petőfi hídon, és…
A fiatal nő gyorsan, kapkodva lenémítja a telefonját. A szerelvényben visszaáll a csend.
Lépcsőház. Egy öregember lépcsőzik felfelé. Nagyon lassan veszi a fokokat, éppen hogy csak fel tud kapaszkodni. Hangosan nyög hozzá. Amikor felér az egyik fordulóra, megrogynak a lábai, összeesik, a földön kuporog. Az egyik lakásból éppen akkor lép ki egy fiatal apuka.
– Jaj, Tomikám! Segítsen! Szívrohamom van! Kérem, segítsen!
– Egy ilyen pedofil gengszternek? Ugyan már! Maga egy rohadt aberrált állat! Dögöljön meg itt, a lépcsőházban! Az aztán jót tenne a világnak, ha maga megdöglene, maga állat!
Az apuka ellépcsőzik a vergődő öregember mellett.
Park. Vastag törzsű fák levegősen. A sűrű árnyéktól ritkás füvezet. Egy izmos, harmincas férfi sétáltatja a kutyáját. A kutya ráürít az egyik csomó fűre. A férfi, mintha semmi nem történt volna, távolodik az ürüléktől.
– Maga nem szokta összeszedni a kutyaszart?!
Egy fiatal pár férfitagja vonja kérdőre a kutyasétáltatót.
– Szedje össze a kutyaszart! Most! Ha mi képesek vagyunk rá, nehogy már maga ne szedje össze a kutyaszart!
– Maradjon már magának a kutyaszarjával! Azt csinálok, amit akarok! Nem szedem össze a kutyaszart!
A pár férfitagja nekiront a kutyasétáltatónak. Egymást próbálják leteperni, vergődnek, hozzá nagyokat nyögnek. Birkóznak. A kutyasétáltató bicskát ránt.
– Jani! Vigyázz!
Panelház ötödik emeleti erkélye és az alatta fekvő út túloldala. Éjszaka. Egy középkorú pár az erkélyen közösül. Hangosan nyögnek, ez összevegyül a bentről bömbölő Add ide a didit című dallal. A nő testének ütemes rángása és a férfi feje lentről látszódik. Egy fiatalokból álló csapat halad el az úton. Nevetgélnek, beszélgetnek.
– Hé! Nézzétek! Ott, az ötödiken!
Telefonokat kapnak elő, és videóznak.
– Laci! Nézd mit csinálnak!
– Hé! Mit csináltok! A kurva anyátokat! Azonnal rakjátok el a telefont!
A Hold felszíne. A sokadik amerikai űrszonda landol, az asztronauták kilebegnek a felszínre. Az egyikük elkezdi énekelni a Rammstein Amerika című dalát. Egyre jobban rázza a fejét, egyre hangosabban ordítozik. Annyira belejön, hogy a videóklipet szeretné utánozni, és kicsatolja a szkafanderét. Amint leveszi, fulladozni kezd, majd meghal.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.