Visszatértek
Úgy tűnik, visszatértek. Sok az eltűnt megint, a nyomuk veszett kiváló dolgozó. És sajnos hullák is akadnak. Véres tetemek a külvárosi régi bódék, farakások mögött. Egy-egy szuszogó ellenőr, mielőtt, stílusosan, az „örök vadászmezőkre” térne, hátából, nyakából szerte nyílvesszők merednek kifelé. A mentők már csak az exitus beálltát tudják rögzíteni, szállítás előtt. Vannak, akik szerint megskalpolt áldozatokat is lehet találni. Néha egy-egy mokaszinlábnyom vagy elejtett tolldísz a fűben… – a szemtanúk pillanatokra látni vélték a karcsú indiánok felvillanó sziluettjeit alkonyat után, veszteglő járművek, buszgarázsok, városszéli irodák közelében. Igen, visszatértek, óvatos, bekerítő manővereikkel, harci tapasztalatuk teljes birtokában, hogy aztán újra nyomuk vesszen megint. A rendőrség tehetetlen, az üggyel nehezen foglalkoznak a hatóságok, inkább hárítanak: „Úgyis túl sok ember él a Földön…”
Az álmodozó futballista
Egy álmodozó futballista, nagypapája és apja révén gyerekkora óta a 6:3-as meccs bűvöletében él, és az a titkos vágya, hogy a Wembley-ben egyszer ő is leutánozza Puskás visszahúzós cselét, ami után ugyanolyan hatalmas gólt lő a pipába, mint az egykori ikonikus labdarúgó. Egész szép eredményeket ér el, bekerül a válogatottba is, és életében először kijut egy angol–magyar mérkőzésre, ahol a csapat meglepően jól játszik, sőt felülmúlják a hajdani kiváló eredményt, ugyanis, idegenben, 8:1 re elverik az angolokat! Sajnos neki nem sikerül egyetlen gólt sem rúgnia, és így a visszahúzós csel utáni hálószaggató találat is csak vágyálom marad. Persze a lefújást követő nevető, ölelkező örömködésben ugyanúgy kiveszi a részét, sőt a visszajátszásokon látszik, hogy az egész mérkőzés alatt gyakran fülig érő szájjal focizott, de azt senki sem tudja, hogy azért, mert még az öltözőben elolvasott a mobilján egy novellát, aminek kb. az a tartalma, hogy valahol Afrikában, egy titkos földalatti laborban felrobban a nagy kakaprizma és kipusztul a Föld majdnem teljes élővilága, csak a diók, az emberek meg a krokodilok élik túl. És az a poén, hogy a megváltozott körülmények miatt, mivel most már a „krokodiloknak lejt a pálya” – ők kezdik el háziállatként tenyészteni az embereket, úgymond ők lesznek a tápláléklánc csúcsán, és az egyik krokodillángelme még azt is kitalálja, hogy törpenövésű emberpéldányokat pároztat, az lesz a menő, mert pl. a kis krokodilok számára azok olyan cukik… Persze az egészet így nem lehet visszaadni, de az a lényeg, hogy az álmodozó futballistának a mérkőzés alatt végig ez a történet jár a fejében, meg valahogy elég humorosnak is találja, és bár nem sikerült Puskás cselét megcsinálnia, mégis igen sokat nevetgél meccs közben meg utána is, szóval azért egy elég jó estéje van.
Nem nagy eset
Tizennégy hete ül a pazar irodában, egy monitor előtt. Mindössze kétfélét kell tennie: dollármilliárdokat utal át valahonnan valahová, aztán semlegesíti ezt a tevékenységet, hogy lenyomozhatatlan legyen. Apa rakta be a céghez, nem kevés vitatkozás árán. Legyen kicsit már elég a partizásokból, ideje megtanulnia neki is a szakmát. Pedig csak heti két délután, azon kívül azt csinál, amit akar. A fiú összeszűkült pupillákkal mered a képernyőre minden szerdán és csütörtökön, a digitális bankók szaporodnak, sok az aprómunka velük, igen, itt óvatosnak és profinak kell lenni. A kollégák, apa beosztottai, az egész világgal leveleznek, költségeket vonnak, számítanak, az övé csak a könnyed búcsúakkord egy hatalmas pénzügyi szimfónia zárótételében. Tizennégy hete még sohasem tévedett. Hogy miként került a zakózsebébe az a hangtompítós maroknyi lőfegyver, miért sétált oda az iroda távolabbi sarkaihoz, majd a szomszédos szobákba, és eresztett golyót közel egy tucat ember fejébe, tarkójába (nyolc meghalt, kettő súlyosan megsérült, egynek sikerült elmenekülnie), arra nincs észszerű magyarázat. Az ügyet kivizsgálták, megvitatták, aztán elejtették. Az apa mindenkit megkent, a hír nem terjedt túl a falakon, a fiú másik országba vagy földrészre távozott. Tényleg, nem olyan nagy eset.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.