A fényről gyakran az jut eszembe, ahogy a diófánk lombján átbújó fénycsóvák ragyogó foltokat rajzolnak a szobámba. Vasárnap délelőtt van – így tudom. Így teljes ez az ismeret. És ebben a vasárnap délelőtti ragyogásban ott a nyugodt ébredezés lehetősége, nyár van, és mire a fényfoltok elérik a szomszédos falat, megszólal a harang, hogy templomba hívja a falu népét. Ha épp télen látogatok vissza a szilágysági szülőfalumba, olyankor is érzem e nyári fény jelenvalóságát.
Persze a hazatérés több ennél. De bizonyára a lélek is legalább olyan pontos érzékelővel bír, mint a műholdak, amelyek GPS-koordinátákat rendelnek a tartózkodási helyünkhöz. Csak olykor épp a fény dőlésszögéből, az árnyak sanda kúszásából, illatokból, hangokból, apró lélekrezdülésekből rajzolják meg egy-egy fontos hely koordinátáit.
Idén még nem voltam otthon – ilyen röviden összefoglalható, mit jelent az életemben a járvány. Hál’ Istennek nem kell más veszteséget vagy gyászt is idesorolnom. De ez a rövid mondat mégis belém mar, pedig itthon vagyok az itteni albérletünkben is, ahova nap mint nap hazajövök. Idén nem találkoztam a szüleimmel – mondtam a minap, és meglepődtem, milyen döbbenetes kijelentés ez, pedig korábban is csak évente két-háromszor láthattuk egymást.
Most az ünnepvárás leginkább hazavágyás. Otthon is több otthonom van, és ebben a többszörös soklakiságban mintha a növények gyökerei által próbálnék megkapaszkodni. Ilyen a diófánké is – bár anyám telefonon mesélte, hogy nyár derekán kivágták a több száz éves fát, mert belül elkorhadt. Azokat a fényeket már nem látom többé.
De ilyen otthon-növény a bazsarózsa is. Amikor évekkel ezelőtt megkerestük Etéden, egy székelyföldi faluban az egykor államosított birtokot, ahol anyósom a gyerekkorát töltötte, vállig érő csalán- és bogáncsrengeteg volt az udvaron, és egy romos ház. Kígyók siklottak el a lépteink zajára, szúrós gyomokon keresztül jutottunk el az ajtóig. De amikor az ablakon kinéztünk, éreztem, hogy otthon ez a hely is: abban a tüskés rengetegben, szeméthalmok és törött üvegek között, bazsarózsák nyíltak az ablak alatt. Ez a kép, ez a felismerés lett a forrása annak a konok tenni akarásnak, amellyel visszaszelídítettük a helyet. A fiaink most oda várják a karácsonyi angyalt, az ünnep akkor jön el, amikor odaindulunk.
*
Anyámék nem sejthették, hogy rettegni fogok a sötétben. Amikor növényi indákat imitáló faragott falapokból készült lámpát tettek a hálószobánkba, csak az volt a cél, hogy úgy világítson, hogy félhomály maradjon. Hogy ne teljesen vaksin kelljen elvégezni éjjelente a kisbaba melletti halaszthatatlan teendőket. Aztán hamar felismerték, jobb, ha hosszú évekig minden éjszakánkat bevilágítja az a lámpa. Hogy ne törjenek rám a rémek, amelyek a mai napig ott neszeznek körülöttem, ha teljes sötétség támad.
Azt hiszem, a legtöbb játékom, a legtöbb történetem azokból az éjszakai fényfoltokból ered. Alakzatok, figurák rajzolódtak ki, körülöttük nyúlánk árnyak kúsztak – boszorkák, ördögök, szörnyek bukkantak fel a sűrű, sötét erdőből vagy feneketlen tóból, varázslatos jóság teremtett tisztásokat és szigeteket abból a ragyogásból, amely ártalmatlanított minden ármányt.
Kislámpa – így hívtuk ezt a furcsa őrangyalt – a gyerekkorom hőse volt.
Amikor arról esik szó, hogy fények, illatok, ízek fogják keretbe az ünnepet, mindig megjegyzem, hogy a gyerekkort is. A fény, amit az otthonunkba viszünk, idővel a legbensőbb emlékünk lesz. Ebbe kapaszkodva térünk haza.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 5-i számában.)
Kapory Oszkár, amikor betöltötte a negyvenhármat, úgy döntött, hogy olyan lesz, mint mindenki. A kezeit vizslatva jutott eszébe az ötlet. Ekkorra mindkét tenyerét teljesen átszínezte kedvenc étele: a savanyított lila káposzta. „Higgyem azt, hogy csak kettő kezem lehet? Erről a kettőről is alig tudom megmondani a különbséget!”
Rettenetes időket élünk. Amint meghal valamilyen híres ember, a Facebookon elszabadul a pokol: hirtelen mindenki szükségesnek érzi megmutatni, micsoda gyászt érez ő. O, wait a minute: nem a gyászát mutatja, hanem a gyásza álarcát. Sőt, még azt sem: jóval inkább önmagát.
Ha az osztálytársamra gondolok, elsőre az jut róla eszembe, hogy nagyon szép, arisztokratikus anyukája volt. Másodikosok voltunk, az anyuka féltő-óvó szeretettel vette körül a kisfiút, aki tengerésznek öltözött farsangon. Aztán mi alsó tagozatban képeslapokat cserélgettünk, és Petitől mindig szép lapokat kaptam, szépen megírva. Udvarias nyelven, amely az 1980-as években kiveszni látszott.
Nyugalmat, csendet palackoztam. Fügéről fügére. A hatalmas fazekat majdnem csordultig vágtam a mézédes gyümölcshússal. Néztem, ahogy az anyag először felrottyan, középen el nem apadó buborékforrást növeszt és aláveti magát a gázrózsa önző akaratának. A gondosan darabolt gyümölcsök kényelmesen elnyújtóztak, aztán a hirtelen hő hatásának köszönhetően az enyhén cukros nedűben kéjesen szétterülve apró finom darabokra hulltak. Így a tökéletes.
A medve már várt. Ahogy belépünk a les ajtaján, mindenki lázasan veszi elő a mobiltelefonját vagy a fényképezőgépét. Utóbbit egy híres természetfotós kezében pillantom meg. Mellette meghívottaim foglalnak helyet. Nem kell fizetniük a lesért, mert akit én hívok, ingyen nézheti a barna bundásokat, pedig nincs itt semmi részvényem, a nagyvonalúság Medvepásztornak köszönhető, aki most is csöndes mosollyal enged előre minden vendéget, ő hátul foglal helyet, és körbenéz, miféle pálinkák maradtak tegnapról, majd mindenkit megkínál.
Nem tudom, hogy Albert Camus (1913–1960) olvasta-e Madách remekét, amely francia nyelven 1881-től napjainkig számos – hol csonka, hol majdnem teljesnek mondható – formában megjelent, legutóbb például Camus nemzedéktársa, Jean Rousselot (1913–2004) jóvoltából, először 1966-ban (újabbról nem tudok). De ha olvasta volna, biztos rajongott volna érte, és irodalmi nyoma volna a munkásságában. Madách Ádámját az abszurd ember egyik előképének tarthatta volna.
Mostanában mindig arra gondolok, hogy elcseréltek. Rögtön születésem után a kórházban. Volt már ilyen, hallottam róla. Nem lehet más magyarázat. Mert hiába fürkészem anyámat, semmi hasonlóságot sem fedezek fel közte és köztem. Nézem a lánykori képeit. A neonzöld szem, a pengeként elhúzódó száj, a hosszú, jelentékeny orr, az erőteljes állkapocs, az arc előreugró vagy homályban maradt részei, semmi sem előlegezi majdani önmagamat.
A helyszín változatlanul Budapest, a téma a hatos villamoson terjengett ezúttal, nem kellett mást tennem, csak kicsit jobban kinyitnom a fülem. A szereplők fiatalok, s amint a beszélgetésből kiderült, a lány székely, a fiú pedig született pesti, és most készülnek Erdélybe, először együtt. A lány, kihasználva a hosszú villamosozást, próbál némi felvilágosítással szolgálni élete párjának arról, hogy mi várhat rá, a városi vagányra a székelyek között.
A hosszú fehér ruhás elindult a kavicsos úton a part irányába. Elnyújtott léptei ringásra sarkallták gyönyörű öltözetét. A nap néha megcsillant a derekára tekert aranyló szalagon. Jól állt neki. Egy kicsit belefeledkeztem ezekbe a lépésekbe. Addig követtem tekintetemmel, amíg a fűzfák teljesen körbe nem ölelték. Csak a rengő iszapos talaj mutatta lépései nyomát.
Nem lehettem több tizennyolc évesnél, mikor azt a könyvet olvastam. Valahonnan mentem vonattal hazafelé, tűzött a nap, az emberekről szakadt a víz. Lamentáltam, hogy leszálljak-e cigizni Miskolcon, mert nehéz volt a bőröndöm, végül úgy döntöttem, hogy olvasok. Jó lett volna hazáig befejezni, a filmet láttam már, a regény pedig egész más oldalait villantotta meg a remek történetnek.