A fényről gyakran az jut eszembe, ahogy a diófánk lombján átbújó fénycsóvák ragyogó foltokat rajzolnak a szobámba. Vasárnap délelőtt van – így tudom. Így teljes ez az ismeret. És ebben a vasárnap délelőtti ragyogásban ott a nyugodt ébredezés lehetősége, nyár van, és mire a fényfoltok elérik a szomszédos falat, megszólal a harang, hogy templomba hívja a falu népét. Ha épp télen látogatok vissza a szilágysági szülőfalumba, olyankor is érzem e nyári fény jelenvalóságát.
Persze a hazatérés több ennél. De bizonyára a lélek is legalább olyan pontos érzékelővel bír, mint a műholdak, amelyek GPS-koordinátákat rendelnek a tartózkodási helyünkhöz. Csak olykor épp a fény dőlésszögéből, az árnyak sanda kúszásából, illatokból, hangokból, apró lélekrezdülésekből rajzolják meg egy-egy fontos hely koordinátáit.
Idén még nem voltam otthon – ilyen röviden összefoglalható, mit jelent az életemben a járvány. Hál’ Istennek nem kell más veszteséget vagy gyászt is idesorolnom. De ez a rövid mondat mégis belém mar, pedig itthon vagyok az itteni albérletünkben is, ahova nap mint nap hazajövök. Idén nem találkoztam a szüleimmel – mondtam a minap, és meglepődtem, milyen döbbenetes kijelentés ez, pedig korábban is csak évente két-háromszor láthattuk egymást.
Most az ünnepvárás leginkább hazavágyás. Otthon is több otthonom van, és ebben a többszörös soklakiságban mintha a növények gyökerei által próbálnék megkapaszkodni. Ilyen a diófánké is – bár anyám telefonon mesélte, hogy nyár derekán kivágták a több száz éves fát, mert belül elkorhadt. Azokat a fényeket már nem látom többé.
De ilyen otthon-növény a bazsarózsa is. Amikor évekkel ezelőtt megkerestük Etéden, egy székelyföldi faluban az egykor államosított birtokot, ahol anyósom a gyerekkorát töltötte, vállig érő csalán- és bogáncsrengeteg volt az udvaron, és egy romos ház. Kígyók siklottak el a lépteink zajára, szúrós gyomokon keresztül jutottunk el az ajtóig. De amikor az ablakon kinéztünk, éreztem, hogy otthon ez a hely is: abban a tüskés rengetegben, szeméthalmok és törött üvegek között, bazsarózsák nyíltak az ablak alatt. Ez a kép, ez a felismerés lett a forrása annak a konok tenni akarásnak, amellyel visszaszelídítettük a helyet. A fiaink most oda várják a karácsonyi angyalt, az ünnep akkor jön el, amikor odaindulunk.
*
Anyámék nem sejthették, hogy rettegni fogok a sötétben. Amikor növényi indákat imitáló faragott falapokból készült lámpát tettek a hálószobánkba, csak az volt a cél, hogy úgy világítson, hogy félhomály maradjon. Hogy ne teljesen vaksin kelljen elvégezni éjjelente a kisbaba melletti halaszthatatlan teendőket. Aztán hamar felismerték, jobb, ha hosszú évekig minden éjszakánkat bevilágítja az a lámpa. Hogy ne törjenek rám a rémek, amelyek a mai napig ott neszeznek körülöttem, ha teljes sötétség támad.
Azt hiszem, a legtöbb játékom, a legtöbb történetem azokból az éjszakai fényfoltokból ered. Alakzatok, figurák rajzolódtak ki, körülöttük nyúlánk árnyak kúsztak – boszorkák, ördögök, szörnyek bukkantak fel a sűrű, sötét erdőből vagy feneketlen tóból, varázslatos jóság teremtett tisztásokat és szigeteket abból a ragyogásból, amely ártalmatlanított minden ármányt.
Kislámpa – így hívtuk ezt a furcsa őrangyalt – a gyerekkorom hőse volt.
Amikor arról esik szó, hogy fények, illatok, ízek fogják keretbe az ünnepet, mindig megjegyzem, hogy a gyerekkort is. A fény, amit az otthonunkba viszünk, idővel a legbensőbb emlékünk lesz. Ebbe kapaszkodva térünk haza.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 5-i számában.)
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.