2020. december 05., 08:56
Mednyánszky László: Téli tájkép – házzal (olaj, vászon, 1875 és 1895 között) - Forrás: Wikimedia Commons
A fényről gyakran az jut eszembe, ahogy a diófánk lombján átbújó fénycsóvák ragyogó foltokat rajzolnak a szobámba. Vasárnap délelőtt van – így tudom. Így teljes ez az ismeret. És ebben a vasárnap délelőtti ragyogásban ott a nyugodt ébredezés lehetősége, nyár van, és mire a fényfoltok elérik a szomszédos falat, megszólal a harang, hogy templomba hívja a falu népét. Ha épp télen látogatok vissza a szilágysági szülőfalumba, olyankor is érzem e nyári fény jelenvalóságát.
Persze a hazatérés több ennél. De bizonyára a lélek is legalább olyan pontos érzékelővel bír, mint a műholdak, amelyek GPS-koordinátákat rendelnek a tartózkodási helyünkhöz. Csak olykor épp a fény dőlésszögéből, az árnyak sanda kúszásából, illatokból, hangokból, apró lélekrezdülésekből rajzolják meg egy-egy fontos hely koordinátáit.
Idén még nem voltam otthon – ilyen röviden összefoglalható, mit jelent az életemben a járvány. Hál’ Istennek nem kell más veszteséget vagy gyászt is idesorolnom. De ez a rövid mondat mégis belém mar, pedig itthon vagyok az itteni albérletünkben is, ahova nap mint nap hazajövök. Idén nem találkoztam a szüleimmel – mondtam a minap, és meglepődtem, milyen döbbenetes kijelentés ez, pedig korábban is csak évente két-háromszor láthattuk egymást.
Most az ünnepvárás leginkább hazavágyás. Otthon is több otthonom van, és ebben a többszörös soklakiságban mintha a növények gyökerei által próbálnék megkapaszkodni. Ilyen a diófánké is – bár anyám telefonon mesélte, hogy nyár derekán kivágták a több száz éves fát, mert belül elkorhadt. Azokat a fényeket már nem látom többé.
De ilyen otthon-növény a bazsarózsa is. Amikor évekkel ezelőtt megkerestük Etéden, egy székelyföldi faluban az egykor államosított birtokot, ahol anyósom a gyerekkorát töltötte, vállig érő csalán- és bogáncsrengeteg volt az udvaron, és egy romos ház. Kígyók siklottak el a lépteink zajára, szúrós gyomokon keresztül jutottunk el az ajtóig. De amikor az ablakon kinéztünk, éreztem, hogy otthon ez a hely is: abban a tüskés rengetegben, szeméthalmok és törött üvegek között, bazsarózsák nyíltak az ablak alatt. Ez a kép, ez a felismerés lett a forrása annak a konok tenni akarásnak, amellyel visszaszelídítettük a helyet. A fiaink most oda várják a karácsonyi angyalt, az ünnep akkor jön el, amikor odaindulunk.
*
Anyámék nem sejthették, hogy rettegni fogok a sötétben. Amikor növényi indákat imitáló faragott falapokból készült lámpát tettek a hálószobánkba, csak az volt a cél, hogy úgy világítson, hogy félhomály maradjon. Hogy ne teljesen vaksin kelljen elvégezni éjjelente a kisbaba melletti halaszthatatlan teendőket. Aztán hamar felismerték, jobb, ha hosszú évekig minden éjszakánkat bevilágítja az a lámpa. Hogy ne törjenek rám a rémek, amelyek a mai napig ott neszeznek körülöttem, ha teljes sötétség támad.
Azt hiszem, a legtöbb játékom, a legtöbb történetem azokból az éjszakai fényfoltokból ered. Alakzatok, figurák rajzolódtak ki, körülöttük nyúlánk árnyak kúsztak – boszorkák, ördögök, szörnyek bukkantak fel a sűrű, sötét erdőből vagy feneketlen tóból, varázslatos jóság teremtett tisztásokat és szigeteket abból a ragyogásból, amely ártalmatlanított minden ármányt.
Kislámpa – így hívtuk ezt a furcsa őrangyalt – a gyerekkorom hőse volt.
Amikor arról esik szó, hogy fények, illatok, ízek fogják keretbe az ünnepet, mindig megjegyzem, hogy a gyerekkort is. A fény, amit az otthonunkba viszünk, idővel a legbensőbb emlékünk lesz. Ebbe kapaszkodva térünk haza.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 5-i számában.)
