„Fekete szárú cseresznye, / Rabod lettem szép menyecske. / Ne bánj vélem, mint raboddal, / Hanem úgy, mint galamboddal. / Magas a torony teteje, /Juhaimnak nincs mezeje. / Juhaimnak zöld mező kell, / Magamnak szép szerető kell. / Akkor gyere, mikor mondom, / Csizmád sarka ne kopogjon. / Réz sarkantyúd se peregjen, / Hogy az anyám fel ne keljen.”
Már régen magam mögött hagytam a színház ezerszínű, csodálatos varázsvilágát, ám a darabban oly szépen elénekelt magyar nóta még mindig visszhangzik bennem.
Hunyady Sándor író világa az én világom. Otthonosan mozgok benne, talán azért, mert mindig törekszem arra, hogy egészen sajátos viszonyom legyen a hírlapírással. Olyasféle, amilyen lelki mesteremnek lehetett.
„Az újságíró életében legalább van egy kevés romantika. Néha szeretheti azt, amit csinál, büszke lehet rá, ha használhat, jót tehet rajta keresztül, ha tisztán és hősiesen fogja föl kötelességét. Végre ez is valami. Hasonlít kissé ahhoz a helyzethez, amikor valaki egy nagyon szép, nagyon önző, de nagyon szegény nőbe szerelmes.”
Ezt a gondolatát például egy életre felírtam magamnak, és azokban a hálátlan napokban, amikor robotnak érzem és nem szeretem a munkám, valamiféle szellemi menedékre lelek benne.
Az utóbbi években legfeljebb amiatt panaszkodhattam, hogy egyre kevesebbet kerestem írásaimmal. Így viszont nem fenyeget az a vád, hogy eladtam volna magam vagy a tollam. Nem váltam be megmondóembernek, önjáró, csökönyös tollforgató módjára szemlélődöm, s ha írni való témára találok, szenvedélyesen szállok alá a valóság mélyrétegeibe, szellemi elődeim példáját követve. Elsősorban életformának tekintem a hírlapírást, nem hétköznapi munkának.
Hunyady Sándor írásai kezdettől a kedvenceim közé tartoznak, vonz az anekdotáktól gazdag múltbéli világ, minden szereplőjével, díszletével és balsorsával együtt.
Gyakran fog el az érzés, hogy lemaradtam valamiről, megkésve jöttem a világra ötven évvel ezelőtt.
Ma már mindenki ódivatúnak tekinti a hírlapírást. Valamiféle rátarti különcséget sejtenek mögötte.
A két különböző természetű, de kivételes tehetségű ember, Bródy Sándor író és Hunyady Margit színésznő szerelméből született Hunyady Sándor nevének hallatán pedig csak legyintenek.
Ugyan már, azok az idők elmúltak, a korszellem nem emberi sorsokra érzékeny hírlapírókat kíván, hanem panelszerű termékeny írókezeket.
Odahaza megkeresem a polcon Hunyady Sándor Géza és Dusán című regényét, amely előzménye volt a Fekete szárú cseresznye című színdarabnak.
Arra gondolok, hogy aki csak a drámát ismeri, annak fogalma sem lehet, milyen szépen és emberien oldja fel a regényváltozatban Hunyady a borszagú, duhaj, bácskai estén kibomló tragikus fordulatokkal teli, féltékenységtől túlfűtött szerelmi háromszöget.
Hunyadyt kamaszkorától kezdve drámai alkattá tették életének sorsfordulatai: tízéves koráig színésznő édesanyja nevelte, addig nem találkozott lobbanékony természetű író édesapjával, Bródy Sándorral; tizenhét esztendősen öngyilkosságot kísérelt meg, melynek emlékét, egy revolvergolyót élete végéig a tüdejében hordta; apja Kolozsvárra küldte, hogy fejezze be tanulmányait, ahol első este elkártyázta minden pénzét a kávéházban, majd beállt az Újság című laphoz hírlapírónak.
Korán kikezdett tehát a halállal, amelyről Az öngyilkosság technikája című írásában így vallott: „Éjszaka, amikor hazamentem, és a csöndes, homályos szobában fölfutott az árnyékom, elfogott valami mélységes vágy, hogy visszaadjam magam a természet olvasztótégelyének, csináljon velem valamit, ahogy egy rozoga Fordból friss acélt csinált a gyár.”
Együtt élt a halál gondolatával, megszólította, szelídítette, felháborította, kekeckedett vele. Életmódja, kevés alvás, sok izgalom, temérdek munka, állandó szivarfüst korai búcsúra kárhoztatta.
Ilyen gondolatok után nem meglepő, hogy álmomban Hunyady Sándornál járok, a Royal Szállóban a harmincas években.
Tizenkettő óra után érkezem, megmondták, hogy hamarabb ne is próbálkozzam, mert úgysem tudom álmából felkelteni az írót.
Azelőtt sohase jártam nála, mindig valamelyik kávéházban vagy színházban kértem tőle nyilatkozatot, melyet tintaceruzával lejegyeztem a noteszbe, majd rögvest telefonon bediktáltam a szerkesztőség gépírókisasszonyának, hogy a másnap megjelenő lapban olvasható legyen a népszerű író véleménye új darabjának premierjéről.
A portás egy ötösért megmondta, hogy hányas szobában találom a harmadik emeleten.
Azt beszélték, saját lakása sohasem volt, ahogyan felesége sem. Mindig szállodákban élt vagy vendégségben lakott. Az ismerősei „Sándorkának” hívták. Márpedig neki szegről-végről mindenki ismerőse lett, amerre életében megfordult. Mint afféle ősbohémnek, sokan keresték a társaságát. Kedvesen bánt vele a szállodai személyzet, a borbély, a fürdős, a trafikos, a telefonos. De ugyanez volt a helyzet a vendéglőkben és a kiskocsmákban, a lóversenytéren vagy a vöröslámpás házakban. Mindenütt vendégnek tekintették. Mindenkihez kötődött, de valójában senkihez sem.
– Megtisztelő, hogy engem választanál mesterednek – mondja derűsen Hunyady –, de hidd el, nem én vagyok az. – Beszélgetéseink során megkedveltelek és megszerettelek, talán mondhatnám úgy is: eljött a fiú, akire vártam, hiszen nekem folytatás nélkül múlik el az életem, nincs utódom, aki viselje egyéni jegyem; nincsen senki, akinek a tekintetén keresztül tovább szemlélődhetnék az emberek között. Rokon lélek vagy velem, az szent igaz, de én annál nem tehetek többet, mint hogy megszólítom a benned nyugvó mestered hangját. Ha írtam, cselekedtem, mondtam, gondoltam olyasmit, ami megérint téged, akkor az azért lehetett, mert felébresztettem benned valakit. Aki eddig is benned lakott, csak nem tudtál róla. Az én érdemem legfeljebb annyi, hogy kézen fogtalak, de önmagad lámpását saját magad gyújtottad meg. Nem szabad utánam jönnöd, egyéni önfénytől ragyogó utad van. Benned már eléggé erős szomjúság van az igazságra, tűzként lobog benned a sorsoddal való szembesülésed, megérettél a mesteri szóra. Ha mégis úgy érzed, hallgat benned, az azért van, mert nincs bátorságod elég szélesre tárni magadban az ablakot, hiába ragyog odakint a nap.
Ha behunyom a szemem, újra látom, ahogyan derűsen bearanyozza a délelőttöt és búcsúzásképpen azt kéri:
– Szépen írd meg, fiam! Hírlapíróhoz méltón, és most ég veled!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 15-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.