1792-t írtak akkor – tehát 230 évvel ezelőtt –, amikor az Úr, nyilván véletlenül vagy unalmában, letekintett e mocsaras, maláriavészes picinyke földrészre, amelyet Bácska névre keresztelt a köznép, és látva e nyomort, megsajnálta őket (őseinkben talán bennünket, kései utódokat is), s úgy döntött, egy, a bécsi udvar által már idehelyezett Kiss Józsi nevű – katonai kiképzésen is átesett – „hydraula, geometa et architectus”-nak sugallja: segítsen már e kicsiny világban szenvedő és vergődő – sváb, magyar, szláv – népeken, és tegye élhetőbbé itteni létüket.
Vasút sem létezett még ekkoron, kocsiutak is csak kátyúsok, így hát többnyire lóháton, ám iránytűvel és mérőléccel, korán sötétedéskor pedig fáklyával a kezében járta Józsi testvérünk e vidéket, bebarangolva a Duna és Tisza közét, Apatintól és Bezdántól Földvárig és Óbecséig, de nem hagyta ki az Ada–Zenta–Kanizsa vonalat sem, s úgy döntött, ha az Úr már tájszabászattal bízta meg, tesz egy merész javaslatot. Amit iránytűvel és mérőléccel bemért, és bizonyította, hogy ha e két folyó közötti vízszintkülönbség 3,5 méter, akkor megfelelő csatornázással és zsilipezéssel le lehet csapolni ezeket az átkozott mocsarakat is, ezáltal termővé tenni a földeket. Ami pedig az udvar számára mégiscsak sokkal fontosabb lesz: 160 kilométerrel le lehetne rövidíteni a vízi utat a Kárpátok és Bécs között. Ez viszont azt is jelentené, a dereglyéknek a folyásnak lefeléemberi vagy lóvontatással 10–12 nap, fölfelé pedig 20 nap a megtakarítás.
A só, a fa, a gabona és a puskaporhoz szükséges szén, kén és salétrom (ezt ma kálium-nitrátnak tituláljuk) főleg a Kárpátokból érkezett, s tudta, a bécsi sókonszern egyik tulajdonosa nem más, mint Kempelen Farkas, aki, igaz, a boszorkányos sakkozógép megszerkesztésével vált világhírűvé, de bizonyára személyes üzletet is lát e megálmodott tervben. Be is bizonyosodott, hogy Kempelen, matematikus lévén, vállalta a leendő zsilipek megépítéséhez szükséges számításokat.
Lerövidítve a mesét (hogy az 1800 karaktert ne túlságosan lépjem túl), idén van pontosan 220 éve annak, hogy ez a Ferenc császárról elnevezett hajózható vízi út elkészült, s az egykori mocsaras közép-bácskai föld a mai Európa egyik legtermékenyebbje lett.
De Józsi testvérünk mindezzel nem elégedett meg, mert miközben főleg rabokkal ásatták a csatornát, ő maga templomot és paplakot tervezett Szenttamásra és Kucorára, iskolaépületeket és tanítólakásokat Zomborba, Cservenkára, Óverbászra, Torzsára, majd – s ezt már Valkay Zoltán építészmérnöktől tudjuk – Zentára, Kanizsára, Martonosra és Óbecsére is, vendégfogadót pedig a temerinieknek. Szabadkán a régi városháza renoválása is az ő keze munkáját dicséri, amire azért volt szükség, mert az egykoron megépített községházának a fáskamraként használt pince fölötti kemencéi gyulladásveszélyt jelentettek, azaz éghetőség fenyegette a teljes jobb szárnyat.
Malmokat is tervezett, száraz- és vízimalmokat, s ha már itt vagyunk Kanizsán, mondjuk el, hogy a mai napig megvan annak a tervrajza, ahogyan ide 1794-ben sörházat és pálinkafőzdét tervezett. S nem is akármilyet. A malomkő itt a malátaőrlés szerepét töltötte be, de meghatározta a 45 bécsi öl, azaz 113 méter hosszú és 15 méter széles épület minden helyiségét is. S miből állt ez az épületkomplexum? Malátacsíráztatóból, a sörfőző mester és a molnár konyhájából, két szobájából és éléskamrájukból, a kádár és a sörházi szolga lakásából, sör- és cefreerjesztőből, sörraktárból, pálinkafőzőből, az épület végében szárazmalomból, mellette istállóból, kocsiszínből, fészerből, az udvarról nyíló padlásfeljáróból, valamint egy kinti kútból és a kert végében két WC-ből.
Helytörténészek, fáklyát, iránytűt kézbe venni, s felderíteni, hol is lehetett ez az épület meg mindaz, amivel Kiss Józsi testvérünk, a „hydraula, geometa et architectus” megköszönte az Úr beléje vetett bizalmát, s azt is, hogy élete végéig, azaz 1813-ig a bács-szerémségi evangélikus püspökség főgondnoka maradhatott. Mert ellenlábasai, kortársai még a csatorna építése közben, nyilván irigységből, leváltották a csatornaépítési konszern éléről, és száműzetésbe kényszerítették. És ekkor verseket írt, majd megtervezte saját verbászi síremlékét – a zsilip fölötti Telecskai-dombok legmagasabb pontjára, ahol kriptájában ma is nyugszik. Megőrzött emlékiratát a következő latin közmondással zárta: Fax beni, dolebis! Azaz: Tégy jót, megbánod!
(Hogy is hangzott az idei írótábori feladvány? „Iránytű és tájszabászat – Fáklyával egy éghető világban.”)
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.