Vajdaságban, Bácskossuthfalván születtem, egy színmagyar faluban, ahol csak a rendőr volt szerb. A falubeliek főleg mezőgazdasággal foglalkoztak, a derék parasztemberek jelentős állattartással. A vezetőség próbálkozott kisebb-nagyobb ipar (gurigagyár, cérnagyár, láncgyár, konzervgyár, paprikamalom stb.) létrehozásával, de ezek nem voltak életképesek, és mára csak a láncgyár létezik.
Apám kereskedő, majd kereskedelmi utazó volt, anyám háztartásbeli. Természetesen ez nem olyan egyszerű, ahogy ebből a mondatból kitűnik, hiszen komoly történelmi traumatikus háttér jellemzi a családunkat. Apai nagyapám hősi halált halt az első világháborúban, anyai nagyapám, mivel nagy vagyonnal rendelkezett (gépek, földek, erdők), a kommunista rendszer célpontjává vált: elkobozták vagyonát, igyekeztek teljesen ellehetetleníteni. A családi beszélgetések és monográfiák szerint nagyapám elkobzott gépeiből hozták létre a már említett láncgyárat Bácskossuthfalván „Sila” néven. A kétezres évek elején azt a rengeteg fájdalmat, amit a családunk átélt, a falu vezetősége azzal igyekezett kárpótolni, hogy nagyapámról utcát neveztek el, Bálint utca néven.
Alapiskoláimat Bácskossuthfalván végeztem. Másodikos voltam, amikor a szerb nyelvvel kellett ismerkednünk, de nagyon nehezen álltunk hozzá, hiszen az otthon hallottak alapján is az ellenség nyelvének tartottuk. Szép gyermekkorom volt, szüleim védőhálójának köszönhetően. A barátaimmal, az utcási gyerekekkel bebarangoltuk az egész falut, a földeket, a szőlőket, sőt a Koplalón keresztülfolyó kis patakot rendszeresen elzártuk, a Nagyárokkal együtt, ahol nyáron megtanultunk úszni, télen pedig, amikor befagyott, korcsolyázni. Erős református családban nevelkedtünk bátyámmal együtt. A vasárnapi iskolák, a templomunk illata, hangulata máig megmaradt bennem, amely főleg néhai esperesünknek, Kiss Antalnak köszönhető. Családi albumunkban Horthy-képek sorakoztak, melyekről nem volt szabad beszélnünk, sőt titkolnunk kellett több könyvünket is, így a Visszatért Délvidék kötetet is.
Kisebb-nagyobb küzdelmek árán Szabadkán érettségiztem a Vegyészeti Technikumban. Már akkor alternatív oktatás volt, hiszen a szaktárgyakat szerbül tanultuk, ami komoly gyűrődést okozott a magyar gyerekeknek. Nagy élményt jelentett viszont, amikor közvetlenül érettségi után családunk barátja, aki állatorvos volt, felkért, hogy segítsek neki a nyár folyamán tyúkokat oltani. Kaptam fehér köpenyt, és injekciós tűvel a kezemben egész nyáron tyúkokat oltottam a faluban. A jóindulatú parasztemberek, amikor befejeztük a munkát, szinte mindenütt finom reggelivel, ebéddel köszönték meg a munkánkat, és már akkor doktor úrnak szólítottak, a fehér köpeny viselése és az elvégzett munka láttán. Mit mondjak, tetszett a hiúságomnak, hogy érettségi után, rögtön doktori címmel is rendelkezem...
Abban az időben nagyjából 7500 lakosa volt Bácskossuthfalvának, amely komoly fejlődésnek indult. Takaros parasztházak, a falu impozánsabb helyein polgárházak sorakoztak, melyekben többnyire nem a tulajdonosok laktak, de minden rendezett volt. Jól működő falu volt, iskolákkal, szervezett egészségügyi háttérrel, folyamatosan fejlődő infrastruktúrával. Az emberek közötti kapcsolatokat az egymás segítése jellemezte, toleránsak voltak egymással szemben az itt-ott felbukkanó nehézségek ellenére is.
De 1991-ben minden megváltozott. Kitört a jugoszláv polgárháború. A szerbek behívták a vajdasági magyar katonaköteles férfiakat a hadseregbe a horvátok ellen harcolni. Az első vonalba, golyófogónak! Egyesek eleget tettek a behívásnak, mások tiltakoztak vagy elmenekültek, megint mások ügyeskedtek, hogy ne hívják be őket. A polgárháborúnak Szerbia bombázása vetett véget 1999-ben. Ez a helyzet tönkretette a délvidéki magyar falvakban és városokban élők közötti bizalmat, baráti kapcsolatokat. Az emberek befelé fordultak, megszűnt a segítség, a tolerancia.
A polgárháború után beindult az ottani magyarság erőteljes elnyomása. A hivatalokban szerbül kellett beszélni, csak szerb nyelvű nyomtatványokat lehetett kitölteni az ügyes-bajos dolgok intézése kapcsán, azok is cirill betűkkel voltak írva, és lekezelően beszéltek az ott élő magyarokkal. A szerbek arroganciáját, a lenézést többször is átéltem. Édesapám 1994 karácsonyán elhunyt Dunaszerdahelyen, 1995 januárjában Bácskossuthfalván temettük el. A temetés körüli adminisztratív dolgok intézése közben számtalan megaláztatás ért a szerb bürokrácia által. Egyrészt, mert magyar vagyok, másrészt, mert nem otthon éltem, amikor kitört a polgárháború, hiszen a munkám, kutatásaim, családi életem hol Csehszlovákiához, hol Bécshez, hol pedig Budapesthez kötött. Nem beszélve arról, hogy ehhez az esztelen polgárháborúhoz magyarként semmi közöm nem volt. 2001- ben még egyszer hazamentem, arra gondolva, hogy talán jobb a helyzet, de tévedtem. Megaláztatások sora ért a szerbek részéről a különböző hivatalokban, ahol meg kellett jelennem, egyéb okok miatt. Az akkori, falubeli magyar értelmiségiekkel, akik még otthon maradtak, és viszonylag „egészségesen” túlélték a polgárháborút, szőlőhegyeken borozgatva, búskomoran latolgattuk a jövőt. Akkor szomorúan tértem vissza Dunaszerdahelyre, sokáig nem voltam képes a munkámra összpontosítani, folyamatosan az otthon átéltekre gondoltam. Ekkor döntöttem az önkéntes száműzetésről, hogy ameddig tehetem, nem megyek haza. Természetesen pár baráttal, rokonnal tartottam a kapcsolatot.
Viszont 2022 júliusában, 21 év után „hazatántorogtam”. Erre az útra párom, Olga is elkísért. Miért hazatántorgás? Mert borzasztóan féltem az úttól, a hazaérkezéstől. Mi vár rám, ha megérkezem? Talán jobb lenne folyamatosan úton lenni, és meg sem érkezni. Féltem önmagamtól, féltem attól, mit fogok átélni, ha meglátom szüleim sírját, melyet rokonok, barátok tartanak rendben. Féltem, mit fogok érezni, ha megpillantom a volt családi házunkat, melyet édesapám halála után, 1995-ben eladtam. A volt szomszédasszonytól tudtam, hogy azóta már négy tulajdonosa volt a házunknak. Féltem, hogy a rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel nem tudunk majd szót érteni. Egyszóval mindentől féltem, és ezért tántorogtam hazafelé.
Félelmeim többnyire beigazolódtak. A hosszú várakozás a határon, a vámellenőrzés visszarepített a kommunista időszakba, amikor úton-útfélen mind az útleveles, mind a vámos megalázta az utazót. Átvergődve a határon, Zombor felé tartva rossz úton zötyögtünk Topolyáig, ahol megszálltunk. Szerbiába érve az első pillanatra feltűnt az elhanyagoltság: a falvak elhanyagolt utcái, a düledező házak, az enyészet, a szegénység. Topolyára érkezve ez a kép csak borúsabbá vált, az ukrajnai városok benyomását keltette. A szállást keresve több embert megszólítottam magyarul, de senki nem akart vagy tudott magyarul beszélni, kénytelen voltam szerbre váltani. Topolyáról Bácskossuthfalvára még rosszabb úton zötyögtünk. Még szegényebb, még siralmasabb látvány fogadott bennünket. A valamikori virágzó falut most összedőlt, omladozó házak jellemzik. Sokan kivándoroltak, elmenekültek, becslések szerint jó, ha négyezer lakosa maradt a falunak. A temetőben kivágták a fákat, pusztaságban árválkodtak a sírok. Volt családi házunk összedőlt. A virágoskert, melyet valamikor édesanyám gondozott, kórókkal és gyommal volt tele.
A falut, a számomra fontos gyermekkori helyeket körbejártuk. Kerestem édesapám „Zöld Boltját”, amely a falu központjában volt, de nem találtam, lebontották. Több minden összedőlt vagy átalakították. Az utcákon enyészet, az utak elhanyagoltak, az ottmaradt emberek egyik napról a másikra élnek, sokan céltalanul. A park, ahol a Kossuth-szobor is áll, és az első világháborús emlékmű, melyre apai nagyapám neve is felvésésre került, még rendezett. Jó benyomást keltett még a fürdő, ahova a falu apraja-nagyja jár – esztétikus, tiszta volt. Az otthon maradt, megélhetésért küzdő emberek talán észre sem veszik, hogy egyhelyben topognak, nincs vagy minimális a fejlődés, az enyészet az úr a környezetükben, sok esetben a fejekben is.
Egyik napon Szabadkára mentünk. Lepusztult, elhanyagolt külvároson haladtunk keresztül, meglepően sok migránst látva, akik aznap hallatták is hangjukat, fegyvereiket használva egymásra lövöldöztek. Mindenütt rendőrségi autók rohangáltak, nagy volt a zűrzavar. Szabadka belvárosába érve azonban szembetűnő, hogy felújították. A Népszínház, a Kossuth utca, a Városháza és környéke, a Zsinagóga új köntöst kapott, és bármelyik európai nagyvárosban megállná a helyét. Persze az emberi kapcsolatokban már nem. A valamikori, többségiben magyarok által lakott városban most nem volt ajánlatos magyarul megszólalni. Ha magyarul kérdeztem valakit, jött a válasz szerbül, hogy nem értem. Pár üzletben nagyon csúnyán néztek rám, kivéve egy virágüzletet, ahol kedvesen magyarul szolgáltak ki bennünket. A belvárost elhagyva egyre rosszabb és rosszabb épületek mellett hagytuk el Szabadkát, nagy szomorúsággal a lelkemben zötyögtünk vissza Topolyára, a szállásunkra. Otthoni tartózkodásomat befejezve Tirolig menekültem, ahol az elmúlt két évben nyolc hónapot töltöttem, és kiváló emberekkel találkoztam. Menekülnöm kellett, mivel a lelkemből csak foszlányok maradtak, és ezeket össze kellett raknom. Sikerült, de egy foszlányt nem találtam, örökre elveszett – ez a foszlány a gyermekkorom, otthonom bácskossuthfalvai foszlánya volt.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
