Az olvasás formálja a világról és önmagunkról alkotott képünket. Számtalan pozitívuma közé tartozik az is, hogy az olvasónak lehetőséget ad arra, hogy bizonyos problémákat, cselekedeteket más szemszögből is meglásson, megértsen. Úgymond következmények nélkül részese legyen egy cselekmény ok-okozatának.
Előfordul, hogy olyankor talál ránk egy könyv, film vagy sorozat, amikor abban az élethelyzetben épp arra van szükségünk. A történetek ereje az olvasónak vagy nézőnek kapaszkodót ad ahhoz, hogy kimásszon abból a veremből, abból a kilátástalannak tűnő élethelyzetből, ahova addig csak visszaesni volt képes. Tehát nemcsak szociális érzékenységünket finomítja és empátiánkat élesíti, hanem saját magunkkal kapcsolatban is válaszokat ad olyan kérdésekre, amelyekről talán nem is gondoltuk volna, hogy bennünk vannak. Segít abban, hogy elhelyezzük magunkat a társadalomban, és annak részeként tekintsünk saját létünkre, valamint abban is, hogy az egyén az adott életkorral járó sajátos gondjaival szembeszálljon. Mindazonáltal a történetek terápiás ereje nemcsak az olvasásig tart, hanem kiterjed az azt követő aktív részvételre is, mint a szöveg értelmezése, megbeszélése, a közös szövegalkotás, tehát az írás folyamatában is továbbgörgethető. A biblioterápia mint interdiszciplináris alapokon nyugvó elmélet éppen erre alapozza teóriáját és annak kivitelezését.
Az irodalom és a pszichológia ötvözésével olyan módszer született, amely egyaránt alkalmazható klinikai körülmények között pszichés zavarokkal küzdő betegeken és mentálhigiénés, önfejlesztő foglalkozások keretein belül is. A törzsanyag így lehet akár újságcikk vagy szépirodalmi mű, képregény vagy népmese is. Utóbbi önmagában is megállja a helyét mint külön terápiás metódus.
Az irodalomterápiás módszer alapszintje a mű kiválasztása, a szűrési folyamat során azonban nem elegendő, sőt néha egyáltalán nem is szükséges a korosztályt szem előtt tartani, hanem inkább magát a problémát. Ezért sem gondolhatunk rá úgy, mint egy egyszerű műértelmezésre az irodalomóra keretein belül, hiszen két teljesen más megközelítésről van szó. Míg utóbbi a műre és annak értékére fókuszál, a biblioterápia metódusa az olvasót tartja elsődleges szempontnak. Így a terápia során nem azt kell kiszűrni a sorokból, hogy mire gondolt az író, hanem hogy az egyén számára az mit jelent, és miért jelentheti azt. Az alapul szolgáló mű ezért akár képregény vagy ballada is lehet. Csoportterápia során a szöveg kiválasztásáról a foglalkozást vezető terapeuta dönt. A szöveg mint eszköz van jelen, és a csoport feladata annak értelmezése és a konklúzió levonása.
A meseterápia törzsszövege ilyen szempontból specifikusabb.
A meseterapeuták fő álláspontja az, hogy mindenkinek megvan a saját meséje, csak rá kell találni. Küldetésüknek és a terápia első szintjének tekintik, hogy egy tizenkét lépcsős folyamat során segítsenek az adott ponton elakadt személynek megtalálni az ő meséjét, majd annak helyét a terápiás folyamatban.
A meseterápia mint biblioterápiás módszer alapját az orosz származású folklórkutató, Vlagyimir Propp A mese morfológiája című munkája képezi. Kifejlesztése, elnevezése és népszerűsítése magyar vonatkozásban Boldizsár Ildikó etnográfus, író és – természetesen – meseterapeuta nevéhez fűződik. Boldizsár Ildikó úgy tartja, hogy minden valós életbéli helyzetnek van egy mesebeli párja, minden élethelyzet, amit átélünk, valakivel, valahol már megtörtént. Mesébe zárt tapasztalat, ahogy ő nevezi. Tizenöt évnyi terepmunka során, több mint negyven könyv szerzőjeként, elmélete és megközelítése gyermekeken és felnőtteken egyaránt sikeresnek bizonyult. Kórházi gyakorlatai arról tettek bizonyságot, hogy a beteg és a megfelelő mese között erős kapcsolat születik, amely képes erőt adni ott, ahol épp szükség van rá. Ez a kapcsolat nemcsak az olvasó és a történet közt jöhet létre, hanem két ember, az olvasó és a mesét hallgató között is. Ezért is fontos a mesék olvasása a gyerek és szülő közti kötelék kialakulása szempontjából, mert akkor egy közös történetbe lépnek be, közös élménnyel gazdagodnak. Mindazonáltal a mesehallgatás erősíti a gyermek fantáziáját, mivel a belső képeit kell megmozgatnia ahhoz, hogy maga előtt lássa azt, amit hall. Ezért is sajnálatos, hogy a mai felnőtt a meséket a gyerekszoba négy fala közé űzte, és rájuk zárta az ajtót. Köztudott ugyanis, hogy a népmesék többsége elsősorban szájról szájra terjedve, a felnőttek szórakoztatására született, és java részük is nekik íródott. A gyakorlat azt mutatja, hogy mind a lelki, mind a fizikai megbetegedésekből való felgyógyulás érdekében sokat tesznek ezek a történetek.
A felnőtté válás végtelen folyamat, bejárásra ösztönző út, végtelen történet, amelynek előttünk már több milliárdan voltak részesei, és még legalább annyian lesznek. Mint szociális, közösségben élő lények megtanulunk alkalmazkodni és beilleszkedni, hasznos részei lenni a társadalomnak, amihez olykor navigációra, iránymutatásra van szükségünk. Az elakadás, bizonytalanság sokszor bentről fakad, ott kell rendet tennünk. A meséknek pedig olyan erejük van, hogy jókor találnak ránk jó helyen.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. május 15-i számában)
Tudom én, nem lett volna szabad elesni. Kilencvenéves kor fölött nem szabad elesni. Mintha az az akaraton múlna! Egy rossz lépés, egy suta mozdulat, és kész, az ember már a földön fekszik. Hál’ Istennek nem törött el semmim, de a fájdalom megmaradt. Annyira fáj az oldalam, a lábam, hogy rálépni sem tudok. Ülök itt a fotelban, és várom, hogy … mit várok? Hogy elteljen valahogy az életemből, ami még hátravan.
Valamikor régen, nagyon régen, amikor a madari erdőben még hatalmas medvék kószáltak, és Farkasdpusztán annyi volt a farkas, mint manapság a bárány, élt a messzi kis Perbetén egy szegény ember meg a felesége. Nem volt ezeknek az égvilágon semmijük a kis vityillón meg két nyiszlett, göcsörtös szederfájukon kívül, de azokon aztán olyan édes, fekete gyümölcs termett, hogy még a köbölkúti rigók is odajártak szedrezni.
Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.
Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra.
A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
Csak egyszer láttam nagyapámat a lakatokkal matatni. Tizenegy éves voltam, az utolsó előtti szép évem, amikor még otthon szilvesztereztem. Számzáras lakatok voltak; dünnyögött valamiket a hosszú, fehér szakállába, és ötöt kinyitott közülük: a krómozott-fehéret, a vöröset, a feketét, a sárgát és a szürke vaslakatot. Az anodizált titánból készült szivárványszínűt és a nemesacélból készültet békén hagyta.
– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.
– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.