Világ népei! Az ezeréves Magyarország őrtornyain kezdenek kihunyni az utolsó lángok, a szovjet hadsereg megpróbál szétzúzni bennünket. Hallgatom a rádiós segítségkérést, és közben taktikai megfontolásból szalámit zabálok, hiszen mégiscsak a kronológiai sorrend a legfontosabb. Ég a rubin láztól a zsíros paraszt háza, a Toldi helyett bár Tildyt írnám át, de rákos már minden bennem nyüzsgő sejt, meg mintha kicsit túl sok lenne a vörösvértest a bőrömbe kötött Marx átmagyarázott eszmezizegésének háttérmuzsikája közepette. Egy ötéves tápláléktervbe több száz százaléknyi fejlődés fér bele, egy fél ország fogát verem ki miatta, de ha egyszer nincsen hús a babban, füstölt burzsuj főjön abban. Az ól alatti pincében százával függ már a kuláksonka, mint megannyi kegyvesztett Rajk Laci a moszkovita klikk infravörösében. Ugyanitt kilenc évig lepi a dér Tibor haját, a mondat befejezéseként Kossuth-díját inkább egy sztahanovista esztergályosra bízom.
Pár boszorkányos őszi nap erejéig megvonom magamtól a táplálékot, lenyúlok a torkomon, Moszkváig fröccsen az ebédem java, kisfiúk sürögnek-forognak körülöttem, néhány fegyveres amazon borogat és próbál kigyógyítani eszeveszett falánkságomból. Messzi úszómedencékben vesznek vérfürdőt az izmos fiaim. Aztán csönd. Ezerkarú Hruscsov törli fel a kiokádott golyónyomokat, műhelyemben bor helyett vérgőznek ácsol hordót a kádár, csillagom Bohémia Betlehemébe támogat, s dülöngélés közben az alultáplált cseh messiást sikeresen túladagolom gulyáskommunizmussal. Hazai specialitás, a legvidámabb barakkban nevelkedett katonák verik fel vele a Károly híd csöndjét. Bánom is én, hogy az úszómedencében kivívott becsület ott marad a prágai temetőben!
A későbbiekben is hánytatom magam párszor, de az nem ilyen fémízű már, legfeljebb a kultúrát köpöm ki céltalanul aczélosan. Ha rendesen ennem adnak, néha kritizálható is vagyok, például ha te zászló volnál, Bródymódra paprikázhatnád meg a levesem, mint a kocsis Jumurdzsák étkét abban a jópofa regényben, amit nem tiltottam be, pedig – bár ítélet nincs benne – megtehettem volna. Alattam már nyöszörög egy ideje a krák, megtanulta rég, hogy a saját nevében is ki lehet bányászni a zsírját, időnként hagyom lélegezni, ha éppen nem kér a krumplilevesemből, keletnémet szivar füstjeként tüdőzi le a lehallgatókészülék falak és hitvesi csókok mögött kavargó bűzét. Néhanapján Mephistót rendez életéből a jámbor. Merthogy néha suttogunk is a disznóól csöndjében, én és ő. Meghitt kapcsolat, nekem adja a testét, s én cserébe nem bántom, persze a többi ólra jellemző népességrobbanásnak nyoma nincs, aktus közben is rendesen államvédekezünk.
Felzabálok négy kövér évtizedet egy nép életéből, férfias munka, néha összefutunk a régi haverokkal, megmutatjuk egymásnak a nőinket, csókot váltunk, kártyázunk és vedelünk, a keleti szomszéd ledobja a bocskorát és vadászcsizmát húz, a berlini malac a legsoványabb, úgy takargatja a fülszám árnyékában világító horogkeresztet, hogy kompenzáció közben belebetegszik a mások életébe.
Aztán, nem értem, mi okból, de az étel íze megváltozik, a csajom reformokat emleget és eltemeti a pincéből fölhozott tetemeket. Megvádol engem kannibalizmussal. Az utolsó emlékem az, hogy egy nagy kerekasztal tetejére fektet, és egy késsel jön felém, én meg már mozdulni sem tudok. Sivalkodom, persze. Malacnak lenni annyit tesz: folyamatosan félni attól, hogy a demokraták nem félnek tőlem.
Talán valahogy így írnám meg az Állatfarm magyar változatát. Nálam szigorúan Napóleon lenne az elbeszélő. Hát ne legyek már olyan angolosan visszafogott, hogy úgy teszek, mintha nem lennék én magam is zsarnokság. Megörököltem mindenestől, nem az úttörőkendőt, de az úttörést a megalkuvásban. A térdemre ültetem és becézgetem ezt a vörös kismalacot, tíz éve halott volt már, mikor a világra jöttem, árad belőle a dögszag, de nem akar oszlásnak indulni. Néha megsimogatom, mások is simogatják, ajnározzák. Láttam embereket, akik csókolgatják éjnek idején. Nem vetem meg őket érte. Címerállatunk lett a fejét a vályúba sütő disznó. Nem a fellógatott hősöket sajnálom én, hanem amolyan hungarikummá nemesedő érzéssel magamat, s az összes körülöttem röfögő nemzedéket, amely a fiumei disznópásztor nyájában vonul azóta is.
Nem láttam belülről az egészet, de kívülállóként is érzem, hogy mit hagyott rám az én disznópásztorom, a Kárpártok géniusza, maga is disznó, csak épp medvéket lő néhanapján. Ez a kondás a világ második legnagyobb parlamentjét húzta föl, miközben luxusóljában hempergett, s egy gyönyörű, csontsovány nő hitte azt, hogy huszonhárommillió gyermekének életét váltja meg azzal, hogy torkába döfi a kést. Persze az elején depressziósak voltunk, legalábbis nekem így mesélték a szüleim. A vakondok előjöttek a napfényre, s nosztalgiával gondoltak a föld alatti életre, a Szaharában vágytak feszengeni. Az amerikai kaján lassan meggömbölyödő nő hamarosan önként ment feleségül a fődisznó testvéröccséhez.
Mifelénk a legnagyobb áldozat mindig a túlélő, mert látja, hogy a mártírok hősi halála mennyire elkésett. Belénk ette magát ez az egész. Mit lehessen tenni, ha egyszer bennünk él és röfög? Szeretném, ha elhallgatna végre. Fiatal vagyok, a szerelmem egy bukott disznóság bennünk lihegő kísértetének szép és makacs Sophie Schollja, nem akarom, hogy beszennyezzék őt. Mert amikor diktatúráról beszélek, bűbájosan összetartozónak látom a huszadik század disznóságait. Kicsit ijesztő, hogy 1999-ben születtem, és formálisan hozzá kötődöm még. De én nem akarom eladni a lelkemet egy tál krumplilevesért.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 24-i számában.)
