Balla Ákos Zwara: Anita kertje II.
Tízéves voltam, amikor kisesett a macskám az ablakon. Bújós sziámi cica volt, világító kék szemekkel. Széttörte a fejét. Szeretett a párkányról nézelődni, aztán egyszer csak leszédült, és az öt emelet még neki is sok volt. Én is mindjárt leszédülök, itt hadonászom a szögbelövővel az ablakban, szúnyoghálót kell feltenni, mert már nem bírom a darazsakat. Faszér’ nekem kell ezt is megcsinálni. Pedig itthon vagy. De neked jóvanazúgy.
Csak egy emelet, de ahogy nézem, pont szétcsapnám a fejem az új betonjárdában. Kár lenne, még csak múlt héten lett kész. Újítjuk a házat. Folyton itt van a kőműves, a burkoló meg a vizes, jobb napokon egyszerre mindhárman. Zúg a betonkeverő, egyre hosszabban kígyózik a térkő, sokasodnak a szétdobált sörösdobozok, épülünk.
Közben leépülünk. Bundás kutyakölyköt álmodtunk a kertbe, színes tulipánokat a ház elé és tejeskávé illatú, meztelen reggelt a teraszon. De nincs ráérős reggel, meztelenkedés pláne. Be se süt a nap a teraszra az öreg fenyő miatt. Talán csak ez a baj. Ha végre kivágnánk, lehet, hogy a napsugarakkal együtt visszacsalogatnánk az intimitást is. Kár, hogy a favágó részeges. Még rádöntené a fát a most beüzemelt elektromos kapura.
Tényleg majdnem lebillenek a párkányról, miközben azt nézem, hogy az udvar melyik sarkában legyen a sziklakert. És mindenképp kellenek majd azok tulipánok is. Piros meg sárga, mert az jól megy a gesztenyevörös lazúrral kent zsaluhoz. Ha az meglesz, tökéletes lesz az életünk.
Haladni kell, mert sosem leszünk kész. A szaki most ér rá, szeptemberben kimegy az osztrákokhoz, nehéz lesz megint megbízható mestert találni, és két hónap múlva már az otthonteremtésit se tudjuk felvenni.
Robotként hajtjuk a napokat, teendők, tipródás, tervezés, beszerzés, szerszám kell, ember kell, kicsorbult a fúrószár, hazafelé hozzál benzint a fűnyíróba is, már csak azt a kis sittet kell ellapátolni a sarokból, megint elment az egész hétvége. Vizesedik a pince, jóvanazúgy.
Pedig az elején minden a nagykönyv szerint ment. Lángolás, vízparti lánykérés, esküvő, családi ház a kertvárosban, meg tetőtér-beépítés, nemrég vettünk egy második autót is, amibe majd be fog férni a multifunkciós babakocsi mindhárom része. Mert lassan jöhetne a gyerek is. Csak még el kell készülni. Két házzal odébb a kölyköknek lombházat épített az apjuk, nekünk is elférne a nagy nyárfán valami hasonló.
Észre se veszem, hogy nincs már kedvem az egészhez. Unom. Elegem van.
Jó lenne inkább elnyúlni és napozni a kertben, de nem tudom, mi zavar jobban: hogy még mindig nem takarítottad el a sittet az udvarról vagy hogy veled igazából már semmihez nincs kedvem. Már nem kell, hogy bekend a hátam. Kikoptunk egymásból, mint a fű a kisház mögött. Rágtam a füled, hogy vegyünk még fűmagot, de jóvanazúgy.
Amikor a kisszoba parkettáját választottuk, még szerettelek. Amikor mindketten nagyon megfáztunk Tibiéknél, mert jó ötletnek tűnt tíz fokban, esőben bográcsozni, és hazafelé már a taxiban alig bírtunk magunkkal, akkor még te is annyira akartál. Én most már csak a gyepszőnyeget akarom, hogy ne a térdig érő sárban kelljen kimennem a kocsiig. Meg hogy vidd ki azt a kurva szemetet.
Kértem, hogy tedd fel a rohadt szúnyoghálót is, de nem hallasz. A headset újabban hozzánőtt a füledhez. Nyomod a kontrollert, most nem érsz rá, most rusholni kell az ellenfelet, ez már az ötödik szint, értsem meg, itt nem hagyhatod cserben a csapatot, ez stratégia. Megértem. A játékod zenéje sírba visz. Azt üzeni, megint nem jössz le vacsorázni, elmarad az esti beszélgetés, aludni fogok, mire te abbahagyod.
Pedig a kerti hintaágynak isteni helyet találtunk a hátsó udvarban. Mégse ülünk kint esténként, hogy az eget bámuljuk és hatalmasakat röhögjünk. Amikor legutóbb megpróbáltuk, összevesztünk a térkő színén. Fontos dolgokról nem is beszélgetünk. Nincsenek már fontos dolgaink.
Szombaton elmész a haverokkal, és már nem bánom. Azt hiszem, mesélni fogok a barátnőmnek a pasiról, aki egy ideje nem megy ki a fejemből. Tegnap is róla álmodtam. Mostanság eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha lenne valakim, észre se vennéd. Ha most hétvégén átlátszó kifogásokkal és kiszívott nyakkal jössz haza, én se fogom szóvá tenni. A szerelmünk már olyan üres, mint a cementeszacskó, amit az előbb dobtam ki, mert megint széthagyták a melósok, te meg nem szedted fel, csak arrébb rúgtad.
Folyton vendégeket hívunk, egymást érik a kerti partik, vég nélkül bulizunk, forog a zöldségnyárs a grillen, milyen szépen alakulunk, mindenki ámul, de jó nekünk. Kell a társaság, hogy ne egymással kelljen foglalkoznunk. És különben is, ha mindig csinálunk valamit, azzal olyan szépen el lehet fedni, hogy valójában már nincs mit csinálni.
Már nem álmodom bundás kutyát a kertbe, lapátoltam elég szart így is az elmúlt években. Szerdán amúgy is kórházba került a szomszéd Jutka néni, most etethetem az ő kutyáját, amíg hazaengedik. Nem segítesz, már nem is kérem.
Pedig sokáig próbálkoztunk. Sőt még a múlt hónapban is beszéltük egyszer, hogy ha megint akciós lesz a Praktikerben, akkor venni kellene egy rendes dekopírfűrészt. Talán, ha elfogyna a teendő, eltűnne a sitthalom, az összes a festékesvödör, meg az öreg fenyő, hogy bejöjjön a fény, akkor megint látnánk egymást?
Végül mi fogytunk el. Kifolyt a kezünk közül az életünk, mint a habarcs, ami lecsöpögött ott elől a kút mellett. Nem tudtuk lekaparni. Jóvanazúgy. A terveink, a lendületünk, a figyelmünk, törődésünk és minden gyengédségünk beleépült a kerítésbe, a kocsibeállóba, a szeletelt téglával kirakott kerti grillsütőbe. Sokat próbált, masszív szerelem volt ez, a darabjai jó pár évig szilárdan tartják majd az új falakat.
De már nem nekünk. Lilla, az új tulaj tegnap fizette ki a foglalót. Izgatott volt, a férjével tele vannak tervekkel. Nem akarnak tulipánokat, ők málnabokrot álmodnak a kertbe. Meg bundás kutyát.
