Dél van, feketerigók kapirgálnak a ropogó hóban. Bródy Sándor a margitszigeti Kisszállodában befejezi aznapra az írást. Némi pénz lapul a zsebében, megjött az Új Időktől a honor, s az írónak olyankor rögtön korogni kezd a hasa. Eszébe jut, hogy bizony enne egy jó gulyást. De nem akármilyent, hanem amit ő főz azon a vaskályhán, ami a szobáját fűti. És nem akárhogy, hanem Feszty Árpád módjára. Nem szabad a húst sokáig áztatni, mert akkor kimegy az ereje. Leszól György portásnak, hogy az igazgatóságtól telefonozzon az Otthon Körbe, melynek Dohány utcai kapuja előtt áll Lajos, a fiákeres, mondja meg Lajosnak, hogy hajtson el a Lövölde téri mészároshoz gulyáshúsért. Az öreg Arany is magának főzött télvíz idején. A fiatal Molnár Ferenc épp a másik oldalára fordul.
Míg megérkeznek a gulyáshoz valók, Bródy úr visszaolvassa aznapi penzumát. Épp Jókairól írja visszaemlékezéseit valamelyik újságnak:
…az ifjúság, aki Jókaival egy korban élt, többnek nézte őt, mint embernek. Azt hittük, több a hatalma, mint az összes királyoknak, és meg voltunk győződve arról, hogy bármelyikünk kedvesének, akármily fiatal és szerelmes leánynak, ha szól, ha csak egy tekintettel int, az otthagyja kedvesét, hogy az övé legyen…”
„...ha otthon volt, a hálóköntösében, a pompás, de hideg színű bársonyból, mint az élet maga, úgy ragyogott ki rózsás színű mindig friss képe, a legbájosabb férfifej, amelyet sokáig el tudtam nézni, ha nem vett észre, ha szokása szerint, vacsora közben, lenézett a tányérjára vagy lehámozta a kenyerét. (Ez a kenyérhaj volt az én kommencióm sok éven át, megettem, és körülbelül így vagyunk mi vele regényírók egyébben is, amit ő meghagyott, azt pusztítjuk.)”
Tetszenek a mondatai Bródy úrnak. Főleg az a szó, hogy kommenció. Elégedett az aznapi penzummal. Jöhet az élet. Sáfrányt és borsot hozat Drapcsekkel, a csónakossal Óbudáról, mert anélkül nem gulyás a gulyás. Várja azt a színésznőt, aki egyik darabjában játszik, és akinek azt mondta, hogy görbe a lába. A színésznő meg azt mondta, hogy megmutatja, nem is görbe.
Krúdy Gyula is épp Jókai Mór nyomába szegődik Budapesten, hogy megírja visszaemlékezéseit a nagy elődről. Elmegy a „Kakasos-házba”, ahol szerettek időzni a riporter urak, lexikonszerkesztők, lírai költők és mindenféle házalók, mert a Kakasos-ház falán még ott lóg Jókai Mór képe. A sarokban Cholnoky Viktor ül, várja Ady Endrét, akinek léptei már hallatszódnak a lépcsőn lefelé. Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél. Ott vannak bezárva egy szekrényben. Majd jók lesznek a lányomnak, Fridának, mondja, és többé nem is akar emlékezni rá. Legjobb nem beszélni a holt emberekről, mert akkor hazajárnak, visszafújják a füstöt a kéményből, kinyitják éjszaka hirtelen az ajtót, öklöndöznek az ágy alatt… Hát így.
Vajon lesz-e, aki kinyitja azt a szekrényt és kiveszi a Jövő század regényét, ami nekünk már a múlt század regénye? Lesz-e, akinek kommenciója lesz a 21. században Jókai Mór hihetetlenül sokszínű és grandiózus életműve?
*Mezőgazdasági cselédeknek megegyezés szerinti (természetbeni) járandósága.
