Dél van, feketerigók kapirgálnak a ropogó hóban. Bródy Sándor a margitszigeti Kisszállodában befejezi aznapra az írást. Némi pénz lapul a zsebében, megjött az Új Időktől a honor, s az írónak olyankor rögtön korogni kezd a hasa. Eszébe jut, hogy bizony enne egy jó gulyást. De nem akármilyent, hanem amit ő főz azon a vaskályhán, ami a szobáját fűti. És nem akárhogy, hanem Feszty Árpád módjára. Nem szabad a húst sokáig áztatni, mert akkor kimegy az ereje. Leszól György portásnak, hogy az igazgatóságtól telefonozzon az Otthon Körbe, melynek Dohány utcai kapuja előtt áll Lajos, a fiákeres, mondja meg Lajosnak, hogy hajtson el a Lövölde téri mészároshoz gulyáshúsért. Az öreg Arany is magának főzött télvíz idején. A fiatal Molnár Ferenc épp a másik oldalára fordul.
Míg megérkeznek a gulyáshoz valók, Bródy úr visszaolvassa aznapi penzumát. Épp Jókairól írja visszaemlékezéseit valamelyik újságnak:
…az ifjúság, aki Jókaival egy korban élt, többnek nézte őt, mint embernek. Azt hittük, több a hatalma, mint az összes királyoknak, és meg voltunk győződve arról, hogy bármelyikünk kedvesének, akármily fiatal és szerelmes leánynak, ha szól, ha csak egy tekintettel int, az otthagyja kedvesét, hogy az övé legyen…”
„...ha otthon volt, a hálóköntösében, a pompás, de hideg színű bársonyból, mint az élet maga, úgy ragyogott ki rózsás színű mindig friss képe, a legbájosabb férfifej, amelyet sokáig el tudtam nézni, ha nem vett észre, ha szokása szerint, vacsora közben, lenézett a tányérjára vagy lehámozta a kenyerét. (Ez a kenyérhaj volt az én kommencióm sok éven át, megettem, és körülbelül így vagyunk mi vele regényírók egyébben is, amit ő meghagyott, azt pusztítjuk.)”
Tetszenek a mondatai Bródy úrnak. Főleg az a szó, hogy kommenció. Elégedett az aznapi penzummal. Jöhet az élet. Sáfrányt és borsot hozat Drapcsekkel, a csónakossal Óbudáról, mert anélkül nem gulyás a gulyás. Várja azt a színésznőt, aki egyik darabjában játszik, és akinek azt mondta, hogy görbe a lába. A színésznő meg azt mondta, hogy megmutatja, nem is görbe.
Krúdy Gyula is épp Jókai Mór nyomába szegődik Budapesten, hogy megírja visszaemlékezéseit a nagy elődről. Elmegy a „Kakasos-házba”, ahol szerettek időzni a riporter urak, lexikonszerkesztők, lírai költők és mindenféle házalók, mert a Kakasos-ház falán még ott lóg Jókai Mór képe. A sarokban Cholnoky Viktor ül, várja Ady Endrét, akinek léptei már hallatszódnak a lépcsőn lefelé. Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél. Ott vannak bezárva egy szekrényben. Majd jók lesznek a lányomnak, Fridának, mondja, és többé nem is akar emlékezni rá. Legjobb nem beszélni a holt emberekről, mert akkor hazajárnak, visszafújják a füstöt a kéményből, kinyitják éjszaka hirtelen az ajtót, öklöndöznek az ágy alatt… Hát így.
Vajon lesz-e, aki kinyitja azt a szekrényt és kiveszi a Jövő század regényét, ami nekünk már a múlt század regénye? Lesz-e, akinek kommenciója lesz a 21. században Jókai Mór hihetetlenül sokszínű és grandiózus életműve?
*Mezőgazdasági cselédeknek megegyezés szerinti (természetbeni) járandósága.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.
A pöttöm Rotács épp elkapta a lábát, azt, amelyiken majd megcsontosodik a koszos, nem vágott, hús alá hajló köröm, és beszoppintotta öregujját selymes ajkaival. Valahogy csak szórakoztatnia kellett magát, mert azon kívül, hogy megtömték már kétszer reggel óta, nem történt semmi. Se egy föléhajlás, amikor is a két kedves (?) arc valamelyike hirtelen feltűnik látómezejében, se egy felemelés, egy ölelés, egy arcsimítás, de még csak egy megrázás sem, mely, valljuk meg, néha megtörtént, semmi, ami jelezné, fontos vagy nem kívánt lehet valaki számára. Közönyben fürdőztette tagjait a délelőtti napfény. Nézegette a világot, amennyit látni