Csinta Samu: Egy falás kolbász

2020. szeptember 29., 10:10
Márton Árpád: Kenyérszelő (tempera, 100 × 70 cm, 1966)

A ház a világ közepén állt. Egészen pontosan a Közép utca közepén, amelyről soha senki nem tudta megnyugtatóan elmondani, miért éppen Közép a neve. Mert hogy semminek a közepén nem volt. Ha így lett volna, a mellette lévőt Szélsőnek vagy Jobboldalinak hívják, ehhez képest Lakatos meg Füzes meg Templom utca volt a környéken. Nem lehet hát másképp: a világ közepének kell ott lennie.

Olyan ház volt, amelyről tudni lehetett: sokkal régebben, amikor még újabbnak számított, már akkor is régi volt. A szaga egészen biztosan, amelyet a nem túl gyakori festés-mázolások sem voltak képesek elűzni. Egyféleképpen volt régi szagú az első szoba, a zsalugáteres ablakú, amelyen az utca zajai szűrődtek be. A zsalugáter akadozva nyíló rácsai hunyorogtak, de csak kicsit, alig borzongatóan. Talán az is csupán azóta, hogy egyszer részegen danolászó bányászok vonultak végig alatta, nagyanyám pedig mély szusszanással mondta: fizetésnap van… Csak a fizetésnap ne lenne, tette aztán hozzá szinte magyarázóan, aranyemberek ezek, de fizetésnapon megbolondulnak. Ezt követően egy ideig azt hittem, a fizetésnap valami szörnyű dolog, talán a vasárnap vagy a karácsony fekete betűs ellenpárja.

A lakószoba kicsit füstös volt, de nem a mindennapi főzéstől, mert hiába rotyogott a kályhán a fuszulyka vagy a káposzta, sülhetett a lerben a hájas tészta, a füstös szagot semmi sem volt képes elnyomni. A titok a kamrával közös falon túl rejtőzött, bent még május derekán is ott lógtak a téli disznóvágások egyre fogyatkozó emlékei, a barna, kiszáradt kolbászok, oldalszalonnák, csülkök. Csupa erősen füstölt hús, múlt és jövő, őseredet és ígéret. Nagyapám zsíros elégedettséggel mosolygott, valahányszor megfordult a kamrában, nagyanyám ilyenkor soha nem mulasztotta el megjegyezni, hogy te Jóska, megint törtél egy darab kolbászt.

Soha nem szánta megrovásnak, mégis egészen más elbírálás alá esett, ha a fia járta meg magát odabenn. Olyankor anyai elragadtatás költözött a szavaiba, azért van még kolbász, fiam, hát ki egye meg, ha nem te, mondta, és szinte provokálóan nézett körül, mer-e valaki ellentmondani. De ilyesmit nem nagyon tartott számon az egyre fogyatkozó családi emlékezet.

Néha én is benéztem a kamrába, hiszen innen kapaszkodott felfelé a padlásra vezető létra, kapkodtam a fejem a spárgán lógó húsdarabok elől, megannyi zsíros fényű, csüngő barátságos szörny, tiszta vidámpark, jutott valahányszor az eszembe.

A házhoz ragasztott nyári konyhában mindig esőillat fogadott. Az egyenetlen földpadlón surrogó vizes seprű hallatán pillanatokra még a kopogó esőt is hallani véltem, miközben fullasztó falatonként nyeltem a zsíros kenyeret. A tapasztott kályhában mindig lappangott a parázs, csak egy vézna gyújtós, s máris lobogott a tűz. A kemencelyukban pedig fazék, benne a megbízható meglepetés, a főtt krumpli, a sült tök vagy csak aranyszínűre pörkölődött tökmag, mindegy, valami, amibe bele lehet markolni, mielőtt elkezdődne a játék újabb fordulója. Legtöbb esetben a csűrben, a hasábfa és a meleg széna kábító illatában. Álmodozásra teremtett világ a régen nem használt járommal, az érthetetlen pedantériával fal mellé fektetett szénakötő rúddal, mintha bármikor befordulhatna a gazda, hogy feldobja a sarjúért induló szekérre. A hatalmas favágótőkén kisebb erdők végezték aprófaként, főleg miután egy megsárgult Lányok, asszonyokban lányokat és asszonyokat láttam, akik edzés gyanánt hatalmas fahasábokat aprító, félelmetes izomzatú, súlyemelőket bámultak. Onnantól kezdve ólomsúlyú Alekszejevként csapkodtam a fát a csűrben – ahogy az újságban írták: mint a répát –, észre sem vettem a rám ereszkedő alkonyatot. Olyankor nagyanyám jött hátra, s szólt rám, hogy most már legyen vége, nem marad aprítani való holnapra, s a puliszka is kihűl.

Már éreztem is az orromban a túróval bőségesen megtömött puliszkatekercs illatát, amelyet a felfordított tányér fenekén szolgált fel nagyanyám. Előtte azonban még kinyitottam a csűr hátsó kiskapuját, kiálltam az egyre erősödő fényű csillagok alá. A fák sötéten szegélyezték a kertet, én jobbra fordultam, a ganédomb felé, ráérősen pisiltem egyet, férfiasan, ahogy a nagyapámtól láttam, napzáró rituálé, amelynek elmulasztását bizonyára rossz néven vennék a csillagok.

Százéves bútorok illata, a szú nyomán hulló korpa kesernyés szaga, a dunyha fülledt párája. Alatta álmok keveredtek szétválaszthatatlan illatorgiában, amelyet nagyanyám ruhájának összetéveszthetetlen szaga űzött messze, ahogyan reggel fölém hajolt. Kérsz egy falást, mosolygott hozzá a szeme, s darabka füstölt kolbászt tartott a kezében.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)