– Tisztelt D. Úr! Van egy kis farmom Panitban, hoztam onnan tíz karton tojást. Kint várakoztam az előcsarnokban. A hitközség címét G. Jolánkától kaptam meg.
A legtöbb alkalmazottunk Panitból való. Talpraesett fehérnépek, nem éppen bakfisok.
– Itt születtem ebben a városban. Íme, az irataim. Nem él már egyetlen rokonom sem az országban. Szegény megboldogult Grünberg Miksa annyi szépet és jót mondott önről.
Ó, persze, Grünberg Miksa. Amikor megismertem, alig rúgtam el a hatvanadikat, ő meg közel járt a kilencvenhez.
– Mit tehetek Önért? – kérdeztem.
– Tisztelettel felkérem Önt, mint a hitközség elnökét, legyen egyetemes végrehajtója végakaratomnak. Tudom, megtette ezt Miksáért is.
Hogyne. De ciánt mégsem tudok szerezni. Egyre fogyunk, mind kevesebben vagyunk, sajnos ennek okán a temetésekkel kapcsolatos teendők egyre gyakrabban kötnek le. Olyan személyeket is elföldelünk temetőnkbe, akik átvertek bennünket. De majd a Messiás rendet tesz az efféle ügyekben.
Amikor másodszor is szájára vette az én bölcs barátomat, óvatosságra intettem magamat. Nem tudtam lépést tartani az illetővel. Magas kora ellenére Miksa még mindig tudott meglepetést szerezni az embernek.
– Van önnek végrendelete?
– Íme.
Az írás kissé kusza volt, a betűk a szokottnál nagyobbak. Annyi szent, az előttem álló alak nem volt az a kimondott tudós alkat.
„Alulírott, XY fia, ismeretlen apától 1944. augusztus 23-án a HMS K 428-as jelzésű fregatt fedélzetén születtem, amely akkor éppen az Égei-tengeren cirkált, és megmentett egy kisebb, kivándorlókkal zsúfolt hajót, amely Palesztina felé tartott. Anyám, aki akkor éppen várandós volt az alulírottal, azonnal vajúdni kezdett, amint kimentették a vízből. Az eseményt feljegyezték a fregatt hajónaplójába.
Örökül hagyom vagyonomat az alábbiaknak... stb., stb.
... A brit Tengernagyi Hivatal (Admiralitás), a tengerekre vonatkozó törvény betűje szerint bármely személy, aki angol földön született, beleértve a személyszállító-, teher- és hadihajókat is, melyek angol zászló alatt hajóznak, angol állampolgároknak tekintendők. Ebben a minőségemben, mint a brit korona bármelyik alattvalójának, jogom van a tengerbe temetkezni. Jelen okiratommal felhatalmazom D. L. urat, mint az itt olvasható végrendeletem végrehajtóját, hogy minden tőle telhetőt tegyen meg annak érdekében, hogy halálomat követően testemet a tenger vizének visszaadja. Minden költség fedezetéül a Román Nemzeti Bank helyi fiókjánál nyitott számlám korlátlanul a rendelkezésére áll... stb., stb.
Sk. Kelt Marosvásárhelyt, 202... hó.. x napján.”
Bevallom, egészen váratlanul ért.
Megtörtént, nem is egyszer, hogy próbára tettek: felkért egy megejtően romantikus személy, járjak közbe a barcelonai szefárd főrabbinál az ügyében. Kész voltam kifizetni a jótállást egy gojért a hitközség dugipénztárából. Megkértek, esküdjem hamisan egy özvegy becsületének megmentése érdekében. Ám nekem is megvannak a korlátaim.
– És gondolt már valamelyik tengerre?
– Enyhe gúnyt érzek kérdésében, uram. Természetesen az Atlanti-óceán lenne az ideális, de tekintve a költségeket megelégszem azzal, amink van, mert a Földközi-tenger valójában a világóceánnal is összeköttetésben áll.
Nem állítom, hogy nagy kő esett le a szívemről.
– Tisztelt uram, tudomásom szerint, és levéltárunk adatai is ezt látszanak megerősíteni, ön az első, aki efféle szolgáltatásra kér fel bennünket. Miért kellene eleget tennem az ön felkérésének?
– Azért, mert elsősorban ez egy micva¹.
– Nem ezt a választ vártam Öntől, adoni².
– Akkor állítson össze ön egy költséglistát. Kössünk üzletet.
– Tudja mit, legyen fordítva. Ön fektesse fel a várható költségeket.
Éreztem, hogy ez az egész cécó minden, csak nem üzlet. Ilyen helyzetben bárki kikérné a rabbi tanácsát.
– Ez az utolsó ajánlata?
– Ühüm.
Áldott legyen az Ő neve. Létezik internet, létezik online Talmud. Utánanéztem.
„...mert por vagy te s ismét porrá leszesz...”³
Mint Jolánkától megtudtam, a látogatóm eladta birtokát, és elköltözött Panitból.
Ilyenformán az üzlet, már ha tényleg üzlet volt, esett. Költségvetés hiányában ugyan miért zaklatnám hivatalból a vezetőségi tanácsot mindenféle zakkant alakkal, aki átlépi a küszöbünket?
Felejtsd el!
* A szerző a marosvásárhelyi izraelita vallású közösség vezetője.
¹ Héber jelentése: parancs. Valahány szabály, törvény, parancs a zsidó vallás szerint a Biblia első öt könyvében benne foglaltatik.
² uram (ivrit)
³ Mózes I. 3:19.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.