– Tisztelt D. Úr! Van egy kis farmom Panitban, hoztam onnan tíz karton tojást. Kint várakoztam az előcsarnokban. A hitközség címét G. Jolánkától kaptam meg.
A legtöbb alkalmazottunk Panitból való. Talpraesett fehérnépek, nem éppen bakfisok.
– Itt születtem ebben a városban. Íme, az irataim. Nem él már egyetlen rokonom sem az országban. Szegény megboldogult Grünberg Miksa annyi szépet és jót mondott önről.
Ó, persze, Grünberg Miksa. Amikor megismertem, alig rúgtam el a hatvanadikat, ő meg közel járt a kilencvenhez.
– Mit tehetek Önért? – kérdeztem.
– Tisztelettel felkérem Önt, mint a hitközség elnökét, legyen egyetemes végrehajtója végakaratomnak. Tudom, megtette ezt Miksáért is.
Hogyne. De ciánt mégsem tudok szerezni. Egyre fogyunk, mind kevesebben vagyunk, sajnos ennek okán a temetésekkel kapcsolatos teendők egyre gyakrabban kötnek le. Olyan személyeket is elföldelünk temetőnkbe, akik átvertek bennünket. De majd a Messiás rendet tesz az efféle ügyekben.
Amikor másodszor is szájára vette az én bölcs barátomat, óvatosságra intettem magamat. Nem tudtam lépést tartani az illetővel. Magas kora ellenére Miksa még mindig tudott meglepetést szerezni az embernek.
– Van önnek végrendelete?
– Íme.
Az írás kissé kusza volt, a betűk a szokottnál nagyobbak. Annyi szent, az előttem álló alak nem volt az a kimondott tudós alkat.
„Alulírott, XY fia, ismeretlen apától 1944. augusztus 23-án a HMS K 428-as jelzésű fregatt fedélzetén születtem, amely akkor éppen az Égei-tengeren cirkált, és megmentett egy kisebb, kivándorlókkal zsúfolt hajót, amely Palesztina felé tartott. Anyám, aki akkor éppen várandós volt az alulírottal, azonnal vajúdni kezdett, amint kimentették a vízből. Az eseményt feljegyezték a fregatt hajónaplójába.
Örökül hagyom vagyonomat az alábbiaknak... stb., stb.
... A brit Tengernagyi Hivatal (Admiralitás), a tengerekre vonatkozó törvény betűje szerint bármely személy, aki angol földön született, beleértve a személyszállító-, teher- és hadihajókat is, melyek angol zászló alatt hajóznak, angol állampolgároknak tekintendők. Ebben a minőségemben, mint a brit korona bármelyik alattvalójának, jogom van a tengerbe temetkezni. Jelen okiratommal felhatalmazom D. L. urat, mint az itt olvasható végrendeletem végrehajtóját, hogy minden tőle telhetőt tegyen meg annak érdekében, hogy halálomat követően testemet a tenger vizének visszaadja. Minden költség fedezetéül a Román Nemzeti Bank helyi fiókjánál nyitott számlám korlátlanul a rendelkezésére áll... stb., stb.
Sk. Kelt Marosvásárhelyt, 202... hó.. x napján.”
Bevallom, egészen váratlanul ért.
Megtörtént, nem is egyszer, hogy próbára tettek: felkért egy megejtően romantikus személy, járjak közbe a barcelonai szefárd főrabbinál az ügyében. Kész voltam kifizetni a jótállást egy gojért a hitközség dugipénztárából. Megkértek, esküdjem hamisan egy özvegy becsületének megmentése érdekében. Ám nekem is megvannak a korlátaim.
– És gondolt már valamelyik tengerre?
– Enyhe gúnyt érzek kérdésében, uram. Természetesen az Atlanti-óceán lenne az ideális, de tekintve a költségeket megelégszem azzal, amink van, mert a Földközi-tenger valójában a világóceánnal is összeköttetésben áll.
Nem állítom, hogy nagy kő esett le a szívemről.
– Tisztelt uram, tudomásom szerint, és levéltárunk adatai is ezt látszanak megerősíteni, ön az első, aki efféle szolgáltatásra kér fel bennünket. Miért kellene eleget tennem az ön felkérésének?
– Azért, mert elsősorban ez egy micva¹.
– Nem ezt a választ vártam Öntől, adoni².
– Akkor állítson össze ön egy költséglistát. Kössünk üzletet.
– Tudja mit, legyen fordítva. Ön fektesse fel a várható költségeket.
Éreztem, hogy ez az egész cécó minden, csak nem üzlet. Ilyen helyzetben bárki kikérné a rabbi tanácsát.
– Ez az utolsó ajánlata?
– Ühüm.
Áldott legyen az Ő neve. Létezik internet, létezik online Talmud. Utánanéztem.
„...mert por vagy te s ismét porrá leszesz...”³
Mint Jolánkától megtudtam, a látogatóm eladta birtokát, és elköltözött Panitból.
Ilyenformán az üzlet, már ha tényleg üzlet volt, esett. Költségvetés hiányában ugyan miért zaklatnám hivatalból a vezetőségi tanácsot mindenféle zakkant alakkal, aki átlépi a küszöbünket?
Felejtsd el!
* A szerző a marosvásárhelyi izraelita vallású közösség vezetője.
¹ Héber jelentése: parancs. Valahány szabály, törvény, parancs a zsidó vallás szerint a Biblia első öt könyvében benne foglaltatik.
² uram (ivrit)
³ Mózes I. 3:19.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.