Olvasom a fogyatkozó év fogyatkozó fényében, hogy angol tudósok érdekes antropológiai természetű tényt tártak fel. Ebben a felfedezésben az a szokatlan, hogy az emberi evolúció különbségeiről beszél, ami korántsem trendi manapság, kiváltképp azokon az oldalakon, amelyek nagy előszeretettel ismertetik az angolszász tudósok felismeréseit. Nem rendelkezvén a feltétlenül szükséges szakzsargon arzenáljával, megpróbálom suszterprózában vázolni, miről van szó: bebizonyosodott, hogy nem véletlenül vagyunk egyesek bagoly, míg mások pacsirta természetűek. Bizony, ezen alkati különbségeink mögött sok tízezer évvel előttünk élt őseink kénytelen-kelletlen alkalmazkodása áll. Magyarán: azokból lettek a mai, későn elalvó baglyok, akiknek sok ezer őse éjszakai őrszemként szolgálta törzsét, közösségét, satöbbi.
Ez egybeesik Lénárd Sándor vélekedésével, miszerint felmenőink sok évezredes eltérő tréningje teremtett köztünk – egyszerűen csak földrajzi-éghajlati alapon – olyan alkati és világlátásbeli különbségeket, amelyeket szégyellnünk fölösleges, dicsekedni velük pedig ostobaság, de letagadnunk őket a józan igazság elleni vétek lenne.
Az ember néha fürkészőn tekint önmagába és próbálja azonosítani távoli őseinek génjeiben magával hozott arc- és jellemvonásait. Borzongva hüvelyezgeti némely tél eleji, korán jött alkonyatban, egy tea mellett különös szorongásait és furcsa érzékenységeit. És néha egy-egy pillanatra jelenvalónak érzi azt a régi északi ősapát, aki szorongva szemlélte, amint a fák elsárgulnak és tetszhalálba dermednek, a madarak jó része elmenekül a tájról, a nap elvonulni és kihűlni látszik, és minden arra utal, hogy a Világ Gazdája megneheztelt teremtményeire és e büntetések visszafordíthatatlanok.
*
Ahogy lerövidülnek és kihűlnek a nappalok, ahogy a végtelen felé nyúlnak és fagyosakká válnak az éjszakák, egyetlen életben tartó erővé lép elő a remény.
A remény szerintem északi jelenség.
Nem csodálkozom, hogy az a világhit, mely tényként fogadja el a megváltást, a Földközi-tengertől északra tudott igazán gyökeret ereszteni és meglombosodni. A megváltás csak ott lehetséges, ahol van reá belső igény. Ahol mélyen átélték már, hogy milyen a megváltatlan világ, ott erős a remény és ennek testvére, a várakozás.
Magam bizonyára északi ember vagyok. Onnan tudom, hogy meghat és elgondolkoztat az advent, és minden évben megunhatatlanul és elfásulhatatlanul megérint a karácsony hangulata. És titokban kissé csalódott vagyok, hogy ma már olyan ritkák a nagy havas fehér karácsonyok, mint amilyenek gyerekkoromban voltak.
És mélyen megértem régi barátomat, akit az élet a déli féltekére vitt, és aki minden évben karácsonykor – kerül, amibe kerül – visszatér ide északra, mert (mint mondja) ha a tűző napon, a strandon tölti a Megváltó születésnapját, úgy érzi, mintha meglopták volna.
Északi származású – talán breton? – az a rege is, amely a sok száz, életem során hallott-olvasott karácsonyi mese közül a leginkább hozzám szólónak tűnik minden decemberben. Röviden leírom:
Abban a különös esztendőben, amelytől kezdve mi, keresztények az időt számítjuk, megjósolták a Szentföld prófétái, hogy megérkezik a Megváltó. Megmondták a napot is, az órát, és azt is, hogy lángoló csóvájú csillag ragyog majd akkor az égen. Sokan felbuzdultak ezen: ott kell lenniük akkor Jeruzsálemben, fogadniuk és köszönteniük kell a Messiást!
Nagy volt tehát a forgalom a Jeruzsálem felé vezető utakon.
Riadtan konstatálta ezt a távoli pusztán élő, már korosodó teknősbéka is, minden lelkes lények ezen legesendőbbike, aki szintén igyekezett idejében útnak indulni a főváros felé.
Az ilyen apró, lassú és nem is túlságosan mutatós lénynek, mint a teknőc, nagyon kell ám vigyáznia, hogy a nagyobbak, erősebbek, daliásabbak, harciasabbak siettükben el ne tapossák. Nevettek is rajta talán a nála szerencsésebb alkatúak, meg bizonyára kapott sorstársaitól sok bölcs lebeszélő tanácsot, de ő csak elindult és ment, ment, ahogy lassú teste bírta.
Az út szélén vonszolta magát, és mind riadtabban tapasztalta, hogy mellette nagy iramban dübörögnek el a hintók, fogatok, a gyors lovak és erős tevék hátán ülő szerencsés utasok.
Szívében egyre több csüggedéssel ő csak ment, araszolt. Egy idő után csend lett körülötte – más zarándokok célba értek –, egyedül iparkodott az úton. Már holtfáradt volt, és alig pislákolt teknőci szívében a remény, amikor megérkezett a jeles nap, és lassan beesteledett. És ő Jeruzsálemtől még nagyon messze volt.
A sötét égen kigyúltak az apró csillagok, és egyszer csak felizzott hatalmasan a lángoló csóvájú megjósolt csillag. Éppen a feje fölött. Tudta már szegény, hogy nem érhet el Jeruzsálembe, hiszen csupán Betlehem városának szélén volt, ott is egy düledező pajta mellett.
Elsírta magát a teknős, és lemondott minden reményről.
Csakhogy hirtelen nagy fényesség támadt a pajta körül, és ő látta, hogy az állati hajlék ajtaja előtt, lángpallossal a kezében az Úr angyala áll, és így szól: „Miért sírsz, vándor? Örvendezzél és ünnepeljél, mert a Megváltó érted jött a földre. Tiértetek, kicsikért, esendőkért és kevés reményűekért. Nem azokért, akik mindig elsőnek akarnak érkezni, akiknek minden megadatott.” Aztán nagy lélegzetet vett, mintha sóhajtana, és folytatta: „Most kinyitom előtted e pajta ajtaját, menj be. Ott a jászolban a te Megváltód. Menj, légy te az első, aki köszönti, mert mindjárt jönnek a három napkeleti királyok – nehogy rád lépjenek.”
Nem titok, miért olyan hosszú életű és erős szívű állat a teknőc.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2017. decemberi számában)
Múlt este arról beszélgettünk néhányan, hogy a mesterséges intelligencia miként fog beszüremkedni az irodalomba, és ha már beszüremkedik, kinek és mire lesz ez jó. A beszélgetésen egy szerkesztőségi ötletelést gondoltunk tovább, amelynek az volt a kiindulópontja, hogy az interneten fellelhetők olyan programok, amelyek – kellő beállításokat követően – képesek különböző híres költők stílusát is imitálva verset írni.
A lényeg az, hogy a román nép nagyobbik fele (alacsony Hargita és Kovászna megyei részvétellel) ma „csont nélkül” újraválasztaná Ceauşescut vezetőjének. Az Európai Unióban pedig kétségkívül a legprogresszívebb politikusok közé tartozna. Nézzük csak a programját!
Azzal, hogy az élelmiszerek árusítását ismét „racionalizálná”, azaz csak jegyre lehetne kapni (napi 30 deka kenyér, havi 1 kg cukor, 1 liter olaj, fél vaj, 1 csirke/ család), határozottan fellépne az elhízás, az egyre többeket érintő cukorbetegség, továbbá az élelemkidobás és pazarlás ellen. Ma már nem kellene „tudományos étkezésnek”
Mindezek után érzem, méghozzá vallom, hogy két, sőt egy boszorkánymester létezik. Balgaság lenne végletekben gondolkodni, mert ahogy megkülönböztetünk fényt a sötétségtől, úgy tér el egymástól jó és rossz, és olyan vékony a határ egyik-másik között, mint ahogy a jó szándék képes a kételyt bűnné formálni, hiszen ugyanabban az univerzumban létezik.
Tudni kell mindenekelőtt: két-, sőt háromféle boszorkányok vannak, s közöttük igen nagyok a különbségek – s ahogyan az emberek között megkülönböztetjük a nemeslelkűt és a pokolra születettet, éppúgy a boszorkányokról is dőreség lenne egy s ugyanazon-féleképpen beszélni. Mert ámbátor hasonlatosak egymáshoz, úgy aspektusok mint természetök szerént, cselekvéseikben és szándékokban, mégiscsak egy családnak különféle ivadékai.
– Inceu elvtárs, nekem Nyugaton semmiféle rokonom nincs.
Ő hímez, én meg hámozom az ügyemet. Zavartan, sietve elmondja, megkapom a szerkesztői fizetésemet a Megyei Művelődési és Szocialista Nevelési Bizottságnál, ahová átpakolnak…
– Hogyne, kedves Czegő elvtárs, magának Izraelben van a testvére és a család…
– De Inceu elvtárs, Izrael nem nyugaton, hanem délkeleten van!
Akinek van testvére, az tudja legjobban, milyen volt igazságosan elosztani az egyetlenegy megmaradt túrórudit. Mert nem lehetett úgy kettétörni, hogy az mindkettőtöknek jó legyen: így valamelyikőtök mindig a kisebbik részét kapta. Te pedig könnyes szemmel, remegő kézzel adtad át a nagyobbik felét a kistesódnak, mert anyukád parázs tekintettel bámult rád, elég jóságos vagy-e a véreddel.
Én elég szerencsétlen körülmények között születtem. Egy budapesti kórházban, télen. Nem volt elég hely, Anya egy átjáróban feküdt, összetört szemüvegét napokig a markában szorongatva, a plafonról omlott rá a vakolat. Látogatni nem lehetett, mert influenzajárvány volt. Engem meg a többi újszülöttet minden nap „etetésidőben” kis kocsira pakoltak, sorban, mint a kenyereket, betoltak az anyákhoz, majd evést követően visszavittek.
A kisgyerek, amikor az adventi reggeleken kilépett a templomajtón, azt látta, hogy a szertartás idején kialudtak a csillagok, világosság fogadta, meg utcán járó emberek. Akár büszke is lehetett magára, hogy míg mások semmitmondó hétköznapra ébredtek, ő már egy lépéssel közelebb került a nagy ünnephez. Ahhoz az ünnephez, amelynek éjszakáján rejtelmes körülmények között karácsonyfát hoz a Jézuska, ő pedig a türelmetlenül várt virradatkor gyönyörködhet a csillogásban.
Anyámék nem sejthették, hogy rettegni fogok a sötétben. Amikor növényi indákat imitáló faragott falapokból készült lámpát tettek a hálószobánkba, csak az volt a cél, hogy úgy világítson, hogy félhomály maradjon. Hogy ne teljesen vaksin kelljen elvégezni éjjelente a kisbaba melletti halaszthatatlan teendőket. Aztán hamar felismerték, jobb, ha hosszú évekig minden éjszakánkat bevilágítja az a lámpa. Hogy ne törjenek rám a rémek, amelyek a mai napig ott neszeznek körülöttem, ha teljes sötétség támad.