Farkasokkal jobb nem kezdeni. Kevesebben vannak, de rosszabbak, mint a rókák.
A sziget
Pócsmegyer, húsz március tizenhét, kedd. A férfi nem törődik azzal, hogy naplót ír. Nagyon gyakran úgy folytatódnak a férfival kezdődő mondatok, hogy feladja. A férfi szokott hibázni, időnként felcseréli a kezdetet a folytatással. Megfigyeltétek, mennyi hasonlóság van az én születésem és Sámson születése között, kérdezte Jézus a bolt előtt. Ezt az egész koronavírust a gyógyszergyárak találták ki, mondta Laci. Gyula azt írta, gyülekezzünk az udvaron. Mindenki fél, élni akar és hazudik. Volt még huszonkilenc percem kilencig. Magányra vágytam, de neked mindig örülök, mondta a férfi annak, aki nem jön el. A férfi egy szigeten él. A madárbarát parkban olvas néhány mondatot egy könyvből, ami egy szigetről szól.
Pócsmegyer, húsz március tizennyolc, szerda. Elmentem a boltba. Vettem krumplit. A kapuban megláttam a cipőket, amiket Eszter tegnap elmosott, a cipőket helyesebb talán cipőknek nevezni, száradni a kúton hagyott. Elmosolyodtam. A mosoly ajakrés. Ahogy a kapu kisebbik szárnya eltávolodik a kapu nagyobbik szárnyától, az alsó ajak úgy válik el a felsőtől. Résnyire nyitom a kaput, hogy kiférjen rajta a kíváncsiság. Résnyire nyitom az ajkamat, hogy kiférjen rajta az öröm. A kapunak is szárnya van, a madárnak is szárnya van, az angyalnak is szárnya van. A szárnyas öröm az ajakrésen kiröppen, halott madarak énekét tetoválja a hajnali angyal hiányára az ősz, rókák segítségével égeti fel a medve a farkasok vetését. Mondatfoszlányok távoznak a résen át.
Pócsmegyer, húsz március tizenkilenc, csütörtök. A Mária Magdolna Fodrászszalon cégére egy láb, ami hajban végződik. Úgy kell ezt elképzelni, hogy látunk egy meztelen lábat, lábszár és lábfej, a lábfejnek pedig haja van, mintha a lábfej volna az arc. A lábszár fehér vagy sárga, a hajzuhatag fekete vagy sötétkék. A láb egy férfiláb, a haj viszont női haj, hullámos, gyönyörű, kívánatossá teszi az arcot, amit rejt, a vállakat, amikre aláhull, mint éltető eső, mint sötét, érett, erős növény vesszős levele. A láb, amire aláhull, egy férfiláb. A nő arca egy férfilábhoz tartozó lábfej. Az a szépség és báj, ami a fodrászszalon cégéréről sugárzik, az időnek köszönhető. Az arcnak nincsen szeme, orra, szája. A nő arca alázatos.
Pócsmegyer, húsz március huszonhét, péntek. Gyermekkoromban szerettem a húsvétot. Majdnem azt írtam, hogy imádtam, de Dusik atya azt mondaná, imádni csak az istent szabad. Nem vagyok vallástörténész, de szerintem a tavasz miatt. Ma már tudom, hogy nem lehet megbántani azt, aki nem létezik. Megbízást kaptam a Nemzeti Archívumtól, hogy a helyzetre való tekintettel másoljam le Máté evangéliumát Arany János fordításában. Kevesen tudják, de Arany János tudott ógörögül. Nemcsak Arisztophanész vígjátékait fordította le, de Máté evangéliumát is a Margitszigeten. Egy alkalommal a tűzszertartásra készültek a ministránsok a templomudvaron, én is elszívtam egy cigarettát, Marc saispe, unu-opt, mondtam románul.
Pócsmegyer, húsz március huszonegy, szombat. Vajúdásának ideje elközelgett, de a gyermek nem valami bölcs, nem akarja elhagyni anyja méhét. Ozeás próféta könyvében olvastam ezt vagy ehhez hasonló mondatot. Ozeás próféta neve Hoseás a Károli-féle Bibliában. Zsoltival a Károli Gáspár utcán laktunk Debrecenben, a közelben vonat járt, kimentünk egyszer a kukoricásba csillaghullást nézni, a csillagokra nem emlékszem, csak arra, hogy meleg volt a sör. A remény rabjait nem olvastam, csak a filmet láttam. Van az a jelenet, a főszereplő nevére nem emlékszem, amikor visszanyeri az önbecsülését, hideg sört kér a többieknek. Csikos Zoli, aki haragszik rám, mert nem mentünk be hozzájuk Hatvanba, azt mondta, meleg sört kaptak.
Pócsmegyer, húsz március húsz, péntek. Tegnap úgy mentem Monostorra, hogy megálltam a gyógyszertárnál. Mindig elfelejtem, hogy van nyitva. Aztán elmentem a henteshez, ahol sor állt, de tűrhető sor. A sorban egy férfi meg egy nő beszélgetett egy férfiról, aki dohányzott. Leszarom, dohányozzon, mondta a férfi, aki szintén dohányzott, én is dohányzom, de nem akkor, amikor munka van. Ha együtt dolgozom valakivel, megtisztelem azzal, hogy nem gyújtok rá, ő meg elbújik cigizni. János és Eszter volt a boltban. Kértem kétszer egy kiló darált húst, egy kiló lapockát meg nyolc csirkecombot. Közben a gyerekekről beszélgettünk. Zsófiának két évig osztályfőnöke voltam, Leventét harmadik éve tanítom, Ábelt tavaly tanítottam. Megpróbáltam udvariaskodni kifelé menet.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.