Amikor elkezdődött, Eczetfalvy Jónás még okos ember hírében állott, mégse igen értette a dolgokat. Azt sem értette például, miért kell neki a Sancho Panza utcában spanyol vízumért folyamodnia, amikor meg akarja nézni a bécsi operában a Don Giovannit. Igaz, a Don Giovanni librettóját Carlo da Ponte írta olaszul, míg az eredeti történetet Tirso da Molina szerzette volt spanyolul. Erre hivatkozott a spanyol kormány is, amikor birodalomszerte elrendelte, operát kizárólag spanyol nyelven lehet játszani. Így lett Don Giovanni megint Don Juan. Jónás a bajsza alatt elmosolyintotta orcáját, amikor arra gondolt, hogy Don Giovanni, ha a történelem másként alakul, lehetne János úr.
A történelem így is eléggé másként alakult. Portugália nem létezik. Eczetfalvy Jónás például ezt se tudta. Egészen addig, amíg a spanyol király Szent Jakab koponyájával a kezében meg nem esküdött az élő istenre, aki mellesleg egy Nietzsche nevű német szerint halott, hogy portugálok nincsenek. Aztán kiderült, hogy franciák se nincsenek, olaszok se nincsenek, osztrákok se nincsenek. Madrid túl közel hajolt Budapesthez. Pedig jó volt az úgy, gondolta Jónás, amikor a Tejo és a Duna között még ott folydogált a Szajna, a Tevere meg a Duna, az a másik, az a kék. Aztán németek se lesznek. De mielőtt meghalnak, mint az a Nietzsche nevű német meg az isten, meg fognak őrülni, mint az isten.
Azzal kezdődött, hogy a spanyolok lerohanták Portugáliát, mert a portugálok voltaképpen mórok által megrontott spanyolok. Eczetfaly Jónás ezt nem tudta. Aztán a spanyolok lerohanták Franciaországot, mert a franciák latinok által megrontott spanyolok. Ezt se tudta. Az olaszokat a longobárdok rontották meg, az osztrákokat a germánok, az andorrokat a navarrok, a vatikánokat a kapitolok, a marinókat pedig a merinók. A lényeg, hogy voltaképpen minden és mindenki mindig és mindenütt spanyol. Jónás azt tanította az iskolában, hogy Magyarország három országgal határos, nyugaton Spanyolország a szomszédja, északról és keletről Oroszország határolja, délről pedig Irak.
A zsémbes gyerekek, akik örökké zsörtölődnek a tananyag mennyisége és megtanulhatatlansága miatt, örültek, mert három mégiscsak kevesebb, mint több. Ha például Eczetfaly Jónás megkérdezte, melyek a Magyarországgal szomszédos országok fővárosai, mindenki tudta, hogy Madrid, Moszkva és Bagdad. Igaz, Kovács Pistike úgy emlékezett, hogy mind a három szomszédos főváros m-mel kezdődik, ezért aztán Bagdad helyett Magdad szerepelt a dolgozatában, de így is kapott két pontot. Amikor a Sancho Panza utcában a commandante megkérdezte, hogy olvasta-e a Don Quijotét, Jónás azt felelte, igen, de csak fordításban, mind a két kötetet. Az idő közel van, meg kell tanulni spanyolul, nincs mese.
Calderón drámájának a címe jutott az eszébe, La vida es sueno, ennyit tudott spanyolul. Az enn fölött van egy kis hullámvonal, a spanyolok így jelölik az ennyet, de én nem hullámoztatnám azt a betűt, gondolta Eczetfaly Jónás, míg várakozott. Amikor a commandante megkérdezte, hogy olvasta-e a Don Quijotét, azt felelte, igen, mind a két kötetet, de csak fordításban. Itt az ideje, hogy megtanuljon spanyolul, hisz mindenki spanyol, a magyarok is Attila hunjai által megrontott spanyolok. Ostobaság. Halkan, ám határozottan préselte ki fogai között ezt a szót. Akkor a commandante korbácsával az arcába csapott. Akinél a fegyver, az képes gyilkolni. A commandante kioldotta a pisztolytáskát.
Célzott és lőtt. A golyónak keresztül kellett volna hatolnia Eczetfalvy Jónás szívén, ám nem ez történt. Persze hogy mi történt pontosan, az majdhogynem érthetetlen. A commandante még kétszer lelőtte Jónást, Jónás viszont, akinek meg kellett volna halnia, nem halt meg. Tudta magáról, hogy nem lehet halhatatlan, érzi azt az ember, egyszerűen csak csoda történt. Pribékek tódultak a szobába. Hátracsavarták a kezét. Ütlegelték. Megkötözték. Arcából vér csöpögött a padlóra. Jónás egy cellában találta magát. Ennek nem így kellett volna történnie, gondolta, ki kellene javítanom a földrajzdolgozatokat. Ahol már nem tudsz szeretni, állj odébb. Valaki ezt a mondatot véste a cella falába.
Évekkel később, amikor Eczetfalvy Jónás a kivégzőosztag előtt állt, eszébe jutott az az októberi este, amikor a kollégája Spiróval beszélgetett a pócsmegyeri könyvtárban. Miután köszöntötte a kedves egybegyűlteket, akik megtisztelték jelenlétükkel ezt az eseményt, esetleg én is köszönthettem volna a kivégzőosztag tagjait, akik jelenlétükkel megtisztelik kivégzésemet, a kivégzés mint esemény, jelenlétükkel eltörlik jelenlétemet, a kivégzés mint bevégzés, felolvasta Karinthy Ferenc naplójából azt a bejegyzést, ahol Cini arról ír, hogy Spiró egyszer meglátogatta őket a Ménesi úton. Franciaországból hozott valamit, talán Pierre és Jutka küldte, az író mint könyvszereplő, személyesen akarta átadni.
Farkasnak hívták, Farkas Arnold Levente, irodalmat és nyelvtant tanított, a gyerekek szerették, a felesége könyvtárosként dolgozott Pócsmegyeren. A mi ezeréves hazánkban rengeteg múlt van, és ez az, ami bennünket összeköt. Amikor először hallotta ezt a mondatot, nem tudta eldönteni, hogy komolyan vagy ironikusan kell-e érteni. Eczetfalvy Jónás ritkán járt színházba. Nem mintha nem áldozott volna szívesen akár hetente Dionüszosz oltárán, egyszerűen mostohák voltak a színház felé vezető úton a körülmények. Most azonban itt ült a Katonában egy gyönyörű nő oldalán, a másik oldalán ült a felesége, az idegenvezető elmondta ezt az eldönthetetlen mondatot, aztán elaludt.
Szeptemberben elkezdődött Ecetfalván is a zombiképző. Eczetfalvy Jónás majdhogynem vidáman vánszorgott az iskolába. Ahogy elnézte maga körül a tanárok és a diákok fejét, olyan gondolata támadt, mintha mindenkinek lufi ülne a nyakán, ami kívül színes, belül üres. Az igazgató beszéde meglepő volt. Kiderült, hogy tanulni kell. A tanárok már zombik. A cél, hogy a gyerekek is azok legyenek. A tananyag átadása a zombiharapás. A tanulás változás, és minden változás fájdalommal jár. Jónás félt a zombiharapástól. A hegyes fogak nyomán a lufikból sisteregve távozik a levegő. A levegő maga az élet. Körülvesz. Beszív. Beszívom. Az élet szívás és fújás váltakozása. A lehulló levelek is színesek.
Októberben Eczetfalvy Jónás bekopogott a titkárságra egy lázmérőért. Ami a szeme elé tárult, az maga volt a bambulás. Piros, sárga és zöld lufik bámulták meredten a kék monitorokat. Egy birka bebámult az ablakon. Egy másik birka az ajtóban állt. Ez a másik birka volt Jónás. Megverem a pásztort, szétszéled a nyáj. Aztán hirtelen lufik lepték el a titkárságot, rengeteg színes lufi, Jónást is sodorták magukkal. Jónás is lufivá változott. Lila lufi vagyok, mondta Jónás, lázálmában félrebeszél, mondta egy rózsaszín hang, minden politikus tisztességes, mondta egy tisztességtelen pedagógus. Jónás tehetetlennek érezte magát. Holnap elsodorja az árvíz azt, ami ma gát.
Novemberben is történni fog valami. Eczetfalvy Jónás két szünet között maga lesz a hallgatás. Az ember mindig arra vágyik, hogy örökké két dolog között legyen. A szünet kezdetét jelző csengő és a szünet végét jelző csengő között például, de a szünet végét jelző csengő lehetőleg ne szólaljon meg. November október és december között fog megtörténni. Az élet az élet kezdete és az élet vége között történik. Ennek a szövegnek a története az első nagybetűtől az utolsó mondatzáró írásjelig tart. Az év napokból áll. Minden nap reggeltől estig tart. Este minden nap véget ér, estig pedig mindig ki lehet bírni valahogy. Sokat segít az öröm, a vidámság, a boldogság. Mosoly. Kettőspont, zárójel bezárva.
Decemberben Eczetfalvy Jónás megtalálta Szobi János barát feljegyzéseit. Tegnap átjöttek Péter gyermekei, Panka és Ábris, Gellért gumicukorral kínálta őket, ugráltak a trambulinban. Vigyázzatok, nehogy beüssétek a fejeteket a felhőkbe, mert akkor eső lesz, szokta mondani, amikor a szívében Firenze van, de tegnap délután a szív a gyomor mélyére zuhant. Idő ott van, ahol van változás, olvasta a szerzetes feljegyzéseiben. Azt hiszem, nagyon tudok figyelni, neki pedig szüksége van valakire, aki egészen őt figyeli. A figyelem kört von köréje, ettől érzi biztonságban magát, mert az isten maga a figyelem. Az isten egy háromszög, aminek szeme van. Tegnap kötés takarta a jobb csuklóját.
Amikor már mindenki megérkezett, Newton belekezdett. Először általánosságban értékelte a műveket, aztán elmondta, hogy 1-10 skálán pontot is adott rájuk. A szemek golyóztak, az amatőr tekintetek egymást kergették. Jolán nyerte a „ki tud előbb mindenki szemébe nézni?” versenyt. Hirtelen az iskolapadban találták magukat. A tenyerek izzadni kezdtek, mint felelés előtt. Newton az irományokat egy kötegben fogta és elkezdte. Vajon ki lesz az első?
Falura költözésem után jöttem rá, hogy nálunk a gyümölcsszedés egy harc. Mint minden más. Kertedben ha van termés, és nem szeded le, istenadta jogon máshoz jut. Mert neked nem kellett. Ha nem vigyázol telkedre, mint Árgyélus, gyümölcs nélkül maradsz. Míg te nyaralsz, szorgos szekeresek vonulnak el gyümölcsösöd szélén a mezőre, s útközben a kihajló ágakról (hogy elég hatékonyak legyenek aznap) belerázzák a szekerükbe a termést. Így a legpraktikusabb, ez olyan kettő az egyben, mert hajolgatni sem kell, és mégis jól gyűlik a pálinkának való.
– Eljátszott már a gondolattal, mi lett volna, ha mégis színész lesz?
– Felesleges, még elméletben sem volt meg a lehetősége.
– És az iskolai színjátszókör? Hammert is ott választották ki arra a gyerekszerepre, tudja, na, mi is a címe? Biztosan látta maga is.
– Nem láttam, sosem szerettem az ifjúsági filmeket.
Miután elhangzik a díszbeszéd, a szónok ugyan megrántja a zsineget, de a lepel rendszerint összekuszálódik és elakad a szobor szegletén. Rángatják idegesen a szoboravatók a zsineget, rángatják a leplet. A tömeg izgalomba jön. Néhányan odaszaladnak, kapkodnak. A lepel végül lehull, és úgy tűnik, hogy végre sikerült... De ez csak illúzió!
Rég történt, nagyon rég. Nyolcszáz esztendő is eltelt e szerelem be nem teljesülése óta. Úgy esett, hogy egy Isztrián, közelebbről Poreč városában élő nemes fiatalember, aki a Gábriel nevet viselte, egy napon olthatatlan szerelmet kezdett érzni egy Nova Vas-béli, Milka nevű hölgy iránt. Ha a szerelmüknek nem lett volna akadálya, valószínűleg semmit nem tudnánk manapság az esetről. Csakhogy Milka ugyan gyönyörű volt, de társadalmi státusa problémát jelentett: egyszerű pásztorlány volt.
Magam például többnyire írásba foglalom az időt. A napok, napjaim jó része naplóbejegyzéssé merevedik, mégis úgy gondolom, mindettől függetlenül, a szárnyas idő repül. Egy kis ideig velünk, de jobbára nélkülünk. Az idő tehát múlott előttünk és múlik velünk, majd utánunk is azt teszi… Vég nélküli a folyamat, amit talán csak az ember érzékel tudatosan.
1792-t írtak akkor – tehát 230 évvel ezelőtt –, amikor az Úr, nyilván véletlenül vagy unalmában, letekintett e mocsaras, maláriavészes picinyke földrészre, amelyet Bácska névre keresztelt a köznép, és látva e nyomort, megsajnálta őket (őseinkben talán bennünket, kései utódokat is), s úgy döntött, egy, a bécsi udvar által már idehelyezett Kiss Józsi nevű – katonai kiképzésen is átesett – „hydraula, geometa et architectus”-nak sugallja: segítsen már e kicsiny világban szenvedő és vergődő – sváb, magyar, szláv – népeken, és tegye élhetőbbé itteni létüket.
Nagyapám nem ismerte ugyan a legújabb technikai vívmányokat, és a világirodalom nagyjait sem, de tudta, mikor kell szántani, vetni, aratni, tudta, mikor kell fölkelnie, hogy ellássa az állatokat, ismerte a földet, tudta, mit kell vetni a feketébe és a sápadtba, olvasott az idők jeleiből, tisztelte és együtt élt, lélegzett a természettel. Ha nem így lett volna, ha paraszt nem volna, a városi ember nagy valószínűséggel éhen hal.
Már Milánóban gyaníthattam volna, hogy egy anyával kettesben kirándulni nem hétköznapi dolog. Igaz ez különösképpen arra az esetre, ha én kirándulok anyámmal. A mit sem sejtő külső szemlélő számára a képlet egyszerű: adva van egy anya meg a lánya, sétálgatnak, üldögélnek, halkan beszélgetnek, sokat mosolyognak. Lepkeszárnyon repked közöttük az egyetértés. Néha kézenfogva láthatók, bizalmas barátnők vagy lánytestvérek módjára.