Jó barátok voltunk. A mai napig eszébe jutok párszor, de már nem látogat meg minden reggel. A délutáni kávézáshoz is csak ritkán csatlakozik. Dolga van – szokta mondogatni olyan gyakorisággal, hogy néha el is hiszem neki. Talán az a baj, hogy mind a ketten kezdünk felnőni. A mai napig úgy érzem, ez kényszerbarátság, csak nem tudom, mi van mögötte. Nem tudok átlátni rajta.
Ő keresett meg engem legelőször, akkor még csak diákocska voltam – meg is lepődtem első találkozásunkkor. Nem mondott semmit, még csak be sem mutatkozott. Biccentett egyet, majd óvatosan figyelte, hogy merre lép az írószer a papíron. Így telt el a délután. A tinta ide-oda táncikált a fehér lapon, mind a ketten virágzó szemekkel néztük a koreográfiát. Ő néha még bele is szólt a maga módján, hogy ez így nem jó, próbáljuk meg másképp.
Hamar összemelegedtünk. Egyre többször kezdett meglátogatni, de olykor annyira megbátorodtam, hogy én csengettem az ő ajtaján. Mindenről tudtunk beszélgetni, valahányszor összeültünk. Izgalmas projektek pattantak ki a fejből. Ha valamelyikünknek elvetemült cél jutott eszébe, megesküdtünk, hogy igenis megcsináljuk, még akkor is, ha mind a ketten belehalunk. De nagyon sok minden változott azóta.
Már nem nézzük ketten a tintagörbék játékát, csak a képernyőn pattognak a betűk – viszonylag ritkán, hozzá kell tennem. Minden barátságban van egy pont, amikor már eleget kaptunk a másikból, valami újra vagyunk kíváncsiak. A történet jól végződő verziójában azonban a cimborák újra egymásra találnak, és belátják, milyen gyerekesek. Ezért van még mindig meg a névjegyzékben az elérhetősége – hiába, hogy azóta az megváltozott. Valahányszor megpillantom, elhiszem, hogy még van jövőnk.
Egy ideje érzem a késztetést, hogy keressem fel, írjak levelet neki. A minap már találkoztunk, eszébe jutottam valamiért, de nem voltunk annyira felszabadultak, mint régen. Jó lenne tisztázni mivoltunkat. Miképpen alakul kettőnk sorsa, nem tudhatom, de egyvalami biztos: kettőnk késztetése kiküszöböli a kényszert.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.