Farkas Wellmann Endre: Terep és asztal

2020. október 28., 22:30
Rippl-Rónai József: Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett (olaj, karton, 68 × 100 cm, 1907, Magyar Nemzeti Galéria) – Forrás: mek.oszk.hu

Szűkül a terep. A szívemhez nagyon közel áll ez a rovatunk, sokáig azért szerettem, mert itt kidühönghette magát az ember, szabadon írhatott arról, ami épp foglalkoztatta. Mint lehetőség, most is körbevesz ez a szabadság, de egyre nehezebb megszólalni.

Tévedés ne essék, száz témát is találok hirtelen, de valahogy nem látom értelmét a megszólalásnak. Miről kellene beszélnem? A koronavírusról azt hiszem, már háromszor is írtam, tudom, hogy mindenkit ez érdekel most a legjobban, de azt is tudom, hogy szinte lehetetlen e témában hitelesen megszólalni. Újabban – hivatalosan második hullámnak nevezik – arcot öltött a világjárvány; míg az első rettenetben meglehetősen távolinak tűnt, mostanában egyre több ismerős és barát lesz áldozat, egyre romló az elhalálozási statisztika is. Nem tudom, meddig fokozható ez a pszichózis, lassan az élőket is elsiratjuk és meggyászoljuk előre, ha kell. Azt sem mondhatom, hogy különösebb öröm, hogy engem még nem ért utol, inkább csak ok a hálára az esti ima közben, és nem tudom, hogy a rettegés, a közöny vagy a beletörődés az erősebb bennem, hogy eddig még megúsztam. Leginkább hála, hogy megúszták a gyerekek, a család… Düh azok miatt, akik nem. Mert hiába bízom az Úrban, nem vigasztal a helyzet, hogy nem segíthetek annak vagy azoknak, akiknek szeretnék.

Most konkrétan nagyon aggódom valakiért. Valakiért, aki épp a fél lábával átlépett a túlvilág bizonytalan tektonikus lemezeire, valakiért, akibe most egy gép pumpálja a levegőt, valaki olyanért, aki, ha nem jönne vissza közénk, életre szóló fájdalmat és értetlenséget okozna a távozásával… Nagyon remélem, hogy hamarosan újra együtt fogunk ülni egy pohár bor mellett és fanyar nevetéssel fogunk emlékezni ezekre a napokra. Bízom benne, hogy többet jelent neki ez a Föld, az itteni dolgai, a barátságunk…

Szóval terepasztal.

Akkor hát miről írjak? Melyik fontosabb az említett száz téma közül? Ha erről nem, másról sem tudnék most hitelesen. Mert pofámba harap azonnal a felismerés, ha bármi másról kezdek el gondolkodni, hogy hazudok, ha azt mondom, hogy más foglalkoztat akár egy percre is. Azt hiszem, mindnyájan félünk.

Azt hiszem, Blake sora: a képzelőerőnk ára a félelem. Milyen furcsa, hogy a gravitációval egyszerűbb volt szembe menni mégis és egyszerűbb volt talán a holdra szállás is, mint most ezt a kilátástalannak tűnő harcot vívni az ismerős ismeretlennel.

Még mindig azt látom, hogy túl kicsi az ember. Túl kicsi a tudomány, az empíria, az elvonatkoztatott igazságok halmaza mind-mind babagügyögésnek hatnak ilyenkor. Minden francot tudunk a világról szinte, csak ezt az egyszerű, szinte esetleges és követhetetlen szeszéllyel működő RNS-foszlányt nem ismerjük, nem tudjuk megzabolázni és tehetetlenül tűrjük, ahogyan átírja az egész életünket.

Közben meg sokan meghalnak. Méltatlanul, csúnyán és embertelenül. Végül is azt sem tudjuk, hogy hogyan. Amikor először hallottam néhány évtizeddel ezelőtt egy orvostól az egyik közeli szerettem állapota kapcsán, hogy már csak imádkozhatunk érte, ledöbbentem. Hogy mondhat ilyet egy orvos? Laikusként nyilván számomra nem marad más esély egy ilyen helyzetben, de egy orvos szájából hallani, hogy feladni kényszerült? Nos, igen. Ha akkor nem is volt ennyire nyilvánvaló, most az. Egyre többször halljuk ezt a mondatot manapság. Igen, épp így néz ki a helyzet. Ők is, mi is Isten kezében vagyunk. Hát Ő legyen velünk!

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 24-i számában.)

Legfrissebb hírek
2020. november 26., 11:40
2020. november 26., 11:32
2020. november 26., 03:25
2020. november 26., 03:05
2020. november 26., 02:30