Megint kilopta a kis Jézust a jászolból. Tavaly is, vagyis tavaly csak megpróbálta a Fáni néni, azt dünnyögte, gyere, Petike, ne sírjál már annyit. Petike az unokaöccse, öltönyös ügyvéd, néha meglátogatja ezt a roskatag öreget. Persze hiába jön, a Fáni tiszta demens már, gyakran azt sem tudja, hol van, mit csinál. Most is, amikor kérdeztük, csak rázta a fejét, süketnek tettette magát, ő nem tud semmit a kis Jézusról, neki ateisták voltak a szülei, meg sincs keresztelve, de mikor este átszámolták a holmiját, hiányzott egy felnőttpelenka, biztosan a szobrot pelenkázta vele. Újabban azt hiszi, meglopják, ezért kell mindent átszámolni nála, darabszámra stimmelnie kell az ékszereknek, a fogaknak, a retikülöknek. Nem lehet kidobni azt sem, amelyiknek törött a csatja és leszakadt a pántja, mert a Fáni néni úgy kezd átkozódni, mintha a haját húznák. Valaha ő is apáca volt, Franciska nővérnek hívták, de amióta elment az esze, olyan, mint egy árnyékboszorka. Felnőtt korában tért meg, hamar eldöntötte, Istennek szenteli a maradék éveit, szerettük, egy rossz szava nem volt, ő seperte fel elsőnek a havat a rendház elől, segített mindenkin, akin tudott. Ezt az ügyefogyott takarítót is ő vette fel, ezt a Fekete Izsákot, most már nem tudjuk kirúgni, túlságosan hozzászoktunk. Az előző egy perverz volt, folyton azt kérdezte, mi van a ruhánk alatt, gyorsan kellett a helyére valaki. Legalább alapos és nem beszél. Fáni néni jó emberismerő volt Franciska nővér korában. Mostanában csak ül és pletykákat terjeszt, nincs egy nyugodt perce, ezeken agyal, elfelejti, aztán kitalál újakat. Nem elég, hogy szerinte a rendházban lopnak, de megvádolja a fiatal novíciákat is. Rozinát, akit magunk között csak Széparcúnak hívunk, látta egy szőke hajú fiatalemberrel a lépcsőházban, mise után. De nem ám beszélgettek, azt mondja, látta, ezzel a két szemével, ami így folyjon ki, ha nem igaz, hogy egymásnak estek, a novícia meg a szőke férfi, csak úgy nyalták-falták egymást. Nem tudtunk határozni, mi legyen. Előállítani a novíciát nem mertük és egyikünk se látta, hogy Fáni történetének lehetne bármilyen igazságalapja, de onnantól kezdve gyanakodva néztünk a novíciára. Gábor atyát, gyóntatópapunkat is megkérdeztük az esetről, ő azt mondta, a gyerekek között, akiket hittanra oktat, szintén gyakori a képzelődés és a pletykálkodás, és az idősek néha éppen olyanok, mint a gyerekek, és ezzel egyet kellett értenünk. Ezzel egy ideig el is csitult a dolog, mígnem egyikünk felfedezett a novícia nyakán egy foltot. Olyat, ami fiatalemberek heves csókjaitól keletkezik, legalábbis így hallottuk. Persze Rozina továbbra sem mutatta semmi jelét annak, hogy meggondolta magát és mégsem akar Jézus menyasszonya lenni. Fáni néni viszont innentől kezdve szűzkurvának csúfolta, és hiába nem akartuk meghallani ezt a szót, mégis meghallottuk, mert a celláink egymás mellett voltak és fülünk már érzékeny lett minden gyanús zajra. Péter, az unokaöcs is felhagyott a látogatással, nem bírta elviselni sem azt, hogy nem ismeri fel őt, sem azt, hogy minden alkalommal megvádolják azzal, hogy a virágot nem is Fáni néninek, hanem a szomszédban lakó romlott lánynak hozta. Ilyenkor Péter egy ideig ácsorgott és izzadt a szűk öltönyében, majd megsajnáltuk és elvettük kezéből a csokrot és a kápolnába vittük, Szent Bonaventura szobra elé. Gábor atya éles szemével kiszúrta, hogy a folt valóban ott van azon a bizonyos nyakon, de nem minden nap. Különleges stigma lenne, jel vagy üzenet lehet, nem bírtuk kifundálni, a misére onnantól kezdve ceruzával jártunk, hogy feljegyezhessük hozsannáskönyvünkbe a fejleményeket. Hétfőn nincs folt, kedden van! Szerdán megint nincs, de csütörtökön újra és pénteken megint nem, ahogyan se szombaton, se vasárnap. Még két hétig maradt ez a tendencia, napra pontosan jelent meg és tűnt el a folt, néha lilán, sárgán, olykor helyet változtatva, aztán a harmadik héten beköszöntött a hideg, és a novícia sálat tekert a nyaka köré, mert megfázott, elment a hangja, nem is énekelt a misén. Nagyon szeretett énekelni, jól is ment neki, de ez nem vigasztalt minket, tudni akartuk, mi a megfejtés. Fáni néni nem csüggedt, gyártotta az újabb és újabb elméleteit. Most a takarítót pécézte ki, Fekete Izsák, maga huncut, a novíciával, rikácsolta, és a takarító csak topogott, zavartan a zsebében turkált és elinalt a kápolnába. Furcsa fiú, sokat üldögél a kápolnában, és motyog, ha itt dolgozna minden nap, talán ott is aludna éjjelente a padok között, de egyikünk se gondolta róla, hogy képes lenne elcsábítani egy novíciát. Azonban rá kellett jönnünk, hogy Fekete Izsák beosztása pontosan megegyezik a foltokkal, hétfőn, szerdán és pénteken dolgozik nálunk, a többi napon rejtély, hogy mihez kezd magával. Újabb nyomhoz jutottunk, de nem lettünk tőle okosabbak. Minden este hallottuk a mellettünk lévő cellában Fáni néni kacaját, visítását, ahogy azt mormogja, Fekete Izsák, te csibész, fényesre suvickolt parketták lovagja, most lebuktál. Sohasem csendesedett el, az öregség papagájt csinált belőle. Fekete Izsák pedig furcsán viselkedett Rozina társaságában. Ha meglátta, elinalt vagy követni kezdte, lassan lopakodva mögötte, belekukkantott az imakönyvébe, megleste, miközben a kertben a rózsákat metszette. Állítólag, mikor a novícia elejtette a zsebkendőjét, a takarító felkapta és hatalmas fekete kabátja egyik feneketlen zsebébe süllyesztette, persze ezt mi nem láttuk, csak úgy mesélték nekünk mise után. A széparcú viszont ebből nem vett észre semmit, de az is lehet, hogy csak úgy tett, kérette magát, megkavarta a fejünket a Fáni néni. Aztán egy szerdai napon hiába vártuk, nem jelent meg Fekete Izsák, de pénteken sem, a felmosóvödör magányosan csepegett a sekrestyében. Fáni néni találta egykor ezt a figurát, valahol összeszedte a parkban vagy valami ilyesmi, nem emlékszik egyikünk sem, és őt már nem tudjuk kérdőre vonni. Az évek alatt egyszer sem hiányzott, pontosan érkezett, néha kicsit lassabban dolgozott, olyankor azt mondtuk, alva jár szegény. Mivel nem bírtunk a munkát a rendház körül, új takarító után kellett néznünk. A prédikáció végén Gábor atya is elmondta, szeretettel várja a jelentkezőket, de rajtunk kívül csak olyanok voltak a kis kápolnában, akik magukat is alig tudták elvonszolni. Így a takarítás feladatait is a novíciákra osztottuk. Fáni néni elégedetten vinnyogott, megfutamodott a szerető, elinalt, itt hagyta a szűzkurvát, gyereke lesz nemsokára, domború a hasikája. Egész nap ezzel szórakozott, mi pedig már azon gondolkodtunk, beszerzünk pár füldugót, nem bírjuk tovább, elég volt. Nem tehetjük ki a hóba, de miatta lassan mindent elhiszünk a Széparcúról. Megszavaztuk, hogy beszélni kell vele, már nem Fáni nénivel, hanem a novíciával, van-e köze a takarító váratlan távozásához. Rozina először nem akart válaszolni, hárított, azt mondta, sürgős dolga van, holnap elmond mindent. Azon a csütörtöki estén alig tudtunk elaludni, sorra mondtuk a rózsafüzért. Reggel azt kérte, a rendfőnöknőnk, a kedves Erzsébet nővér menjen vele a gyóntatószékbe, mert nem bír a szemünkbe nézni. Láttuk, mennyire küzd azzal, hogy elmondja, ami már hónapok óta csavarta mindannyiunk fantáziáját. Erzsébet nővér intett, menjünk a dolgunkra, de mikor becsukódott a gyóntatószék ajtaja, közelebb húzódtunk. Hosszan sugdolóztak, sírtak is talán, de hogy miről, azt nem hallottuk. Egy idő után megelégeltük, mentünk, amerre láttunk. Másnap a novícia kiköltözött, vitte minden holmiját, Fáni néni elégedetten tapsikolt, még integetett is utána az egyik selyemzsebkendőjével. Hogy miért hagyott el minket Rozina, nem tudjuk. Állítólag volt egy ikernővére, egy prostituált, aki fel akart hagyni romlott életével, s mikor találkozott a Széparcúval, addig könyörgött neki, míg befogadta és a zárdában rejtegette a futtatója elől, hogy halálra ne verjék. Azt is hallottuk, hogy az ikre gyermeket várt, de nem volt hajlandó elvetetni, és ezért kért menedéket titokban. Nem akartunk, de haragudtunk Erzsébet nővérre emiatt, hiszen egy kismamát kivetni az utcára mégiscsak kegyetlenség. Már csak abban voltunk bizonytalanok, miért hagyott el minket ezzel egy időben a takarítónk. Ha hihetünk Fáni néninek, Rozina is az anyaság miatt hagyta ott az örökfogadalmat. Már csak az aggasztott minket: továbbra sem találtuk a kis Jézust. Az ugyanis azóta sem került vissza a jászolba.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.