Ficsku Pál: Egy író ára

2022. szeptember 20., 09:41
Todor Tamás: Hangulat és önarckép (70×50 cm, olaj, vászon, 2021)

Gyulai Csaba a születési nevem, Ficsku Pál néven írok. Mostanában egy dolog érdekel nagyon: vajon meg lehet-e élni havi huszonhétezer-százötven forintból? Ennyi a havi rokkantnyugdíjam, hivatalosan rehabilitációs segély.

Félek a haláltól. Közepesen idős, krónikus beteg vagyok. Cukor, máj, erek, gerinc, tüdő, hűség. Örök szerelem. Ha elkapom a járványt, meghalok. Engem nem lehet műteni, nem lehet altatni. Vérzékeny vagyok, jobban, mint a szuzai menyegzőn a tízezer szűz. Budapesten, a Klinikák mellett lakom. Egész nap hallom a mentővijjogást. Nappal még elviselhető, beleolvad a város zajába, de éjszaka borzasztó. Miért kell hajnali háromkor szirénázni? Nyolcpercenként. Még a plüsskutyám is felébredne. Ha végre felébred a város, és halkul a mentők zaja, bekapcsolom a rádiót, kapom az új híreket, közeleg az apokalipszis.

Ma sem tudtam aludni. Még mindig nyolcpercenként haladnak el a házunk előtt a szirénázó rohammentők. Egyre többször. Csak álltam az ablak előtt, néztem ki az üres utcára, és vártam, hogy a hatsávos úton jöjjön a következő mentő. Mellettünk van a kórház. Egyirányú lett a forgalom, mentők a kórház felé, vissza nem. A temetőt más úton lehet megközelíteni. Hónapok óta nem láttam halottaskocsit. Nem tudom, hova viszik azt a sok hullát.

Reggel hatkor bekapcsolom a rádiót, várom a tegnapi covidos híreket. Meg a kis színeseket. Mindenki Covid-szakértő lett. Ma reggel egy hetvennyolc éves kunhegyesi férfit kapcsoltak. Vakcina még nincs, házilag kell megoldani a járvány elleni védekezést. Az idős férfi szerint megvéd a vírustól, ha hagymával kenegetjük az orrunkat, arcunkat, kezünket, hónaljunkat. Elmondása szerint ezért nem kapta el a vírust, pedig az egyik szomszédja már meg is halt. Nem kente hagymával magát. Hallgatom a bácsit, kicsit borízű hangja van. Szimpatikus a hite. Azért nem hiszem, hogy evett már életében francia fokhagymakrémlevest cipóban. Maradjunk a jó magyar gulyásnál vagy karfiolos galamblevesnél, lehet, hogy az is megvéd a vírustól. Lekapcsolják a bácsit, jön helyette egy hivatalos virológus. Természetesen semmilyen tudományos alapja nincs annak, hogy ha hagymával kenegetjük magunkat, az távol tartja a vírust, igaz, ha büdösek vagyunk, jobban elkerülnek az emberek, így kisebb eséllyel köhögnek ránk.

Eszem két fokhagymás pirítóst, házi libazsírral, forró galagonyateával. Ma sem megyek ki a lakásból, senki nem köhöghet rám.

Nincs semmim. Nincs vagyonom. Nincs állásom. Nincs jövedelmem. Szeretnék valamit hagyni a gyerekeimre. Úgy döntöttem, megírom az irodalmi végrendeletemet. Akár meghalok, akár éhen halok, vagy túlélek, tudják meg, hogy ki volt az édesapjuk. Ezt az évet szeretném kibírni, hátha megjön a vakcina. Egy könyvet szeretnék összerakni, Istenbácsi – új és újraírt történetek címmel. December harmincegy napos, harmincegy írást válogatok ki, vagy írok még meg. Az írás lesz az én túlélő-lélegeztetőgépem. A lakás, ahol élek, az édesanyám tulajdona, ő fizeti a rezsit, hogy tudnám én a rehab-pénzemből fizetni? A zuhanykabinba menekülök a mentők elől, amikor kijövök, hallom, hogy pittyeg a telefonom. Végre, megjött a pénzem. Beosztva jut a gyerekeimnek a szülinapi és a karácsonyi ajándékra is, még ha szegényesen is. Elönt a boldogság. Végre, a gondoskodó állam megtette a dolgát. Megnézem az üzenetemet, ötvennégyezer-háromszáz forintot utaltak.

Kiver a víz, nem kapok levegőt, nem merek leülni, mert akkor nem biztos, hogy fel tudok állni. Ez csak kéthavi pénz. Legutóbb augusztus 12-én kaptam nyugdíjat. Hol van a pénzem? Eddig is csoda, hogy túléltem. Mégiscsak lefekszem az ágyra. Nyolc órakor telefonálok „A Hivatalba”. Hol van kéthavi pénzem? Várjon egy kicsit, mondja az ügyintéző. Hallgatom a csendet, várok, ha vártam négy hónapot, néhány percet még kibírok. Adminisztrációs hiba történt, mondja egy kellemesen búgó hang, önnek csak két hónap jár. Két hónap eltűnt valahol a rendszerben. Sajnálom, hogy így járt. Elkezd búgni a telefon. Kint az utcán vijjog egy mentő.

Fekszem az ágyon. Adminisztrációs hiba vagyok. Lehet, hogy már beszámítottak a tegnapi százötvennégy halottba? Lehet, hogy a gyerekeim születése is adminisztrációs hiba volt? Itt már minden elképzelhető.

Mostanában azon is gondolkodom, mennyit érek én. Mennyit ér egy magyarul író ember? Nem tudom, tényleg nem tudom. Mostanában forintosítunk, eurósítunk mindent. De vajon van-e az értéknek ára? Van-e az íróknak áruk?

Ma Magyarországon egy első osztályú futballista átlagosan havonta kétmillió-nyolcszázezer–hárommillió-háromszázezer forint között keres. Még ha a kispadon ül is. És ha nem magyar is. Repülőn jött, de neki nem térkép e táj.

Persze megérdemlik a sok pénzt.

Szórakoztatják a közönséget.

Üldögélek a magányomban, böngészem a neten a sportot. Múlt hét szombaton a Kisvárda–Paks rangadón 2155 néző előtt játszott a két csapat. Összesen harmincöt játékos lépett pályára. Az játékosonként leosztva 61,57 néző. (Egy komolyabb felolvasóesten többen vannak ennél. Én olvastam fel 1135 fizető néző előtt is.) Pályára lépett a Kisvárda részéről a saját nevelésű Peteleu, Kravcsenko, Prenga, Leoni, Melnik, Zličić, Camaj, Bumba, Mešanović, (csereként Peteleu helyett Hej, Zličić helyett Karabeljov, Camaj helyett Asani, Bumba helyett Navrátil). Egy magyar sem. A Paks viszont csak magyar játékosokat alkalmaz, tőlük annyira nem sajnálom a pénzt, átlagosan ezer néző előtt játszanak otthon, hiába épül a Paks II. atomerőmű, senki nem kíváncsi a focira.

A másik meccsről csak röviden írok, Gyirmót FC Győr–Zalaegerszeg 1053 néző előtt. A havi milliomos fellépők: Rusák, Hasani, Klimovics, Cvetanoszki, Lesjak, Szerafimov, Halilović, Sanković, Ubochioma, Špoljarić. Csak harminc játékos. Vajon hányan tudnak magyarul? Hánynak attól, hogy nekik nem térkép e táj? No jó, a Kazincbarcikán a BorsodChemben dolgozó huszonkét éves mongol munkás sem fog beiratkozni Mezőkövesden a Kisjankó Bori hímzőszakkörbe… De az 1053 néző harminc játékosra nézve fejenként 35,1 néző.

Na, vajon mennyit ér egy magyar író?

Mennyit kaphatott Anonymus? Jó, Janus Pannonius kapott egy püspökséget. Berzsenyinek voltak diófái. Arany János sem halt éhen Geszten a Tisza-kastélyban. A legenda szerint Jókai Mór nem kapott addig reggelit Széppataki Rózától, amíg nem írt meg kilenc oldalt. Én láttam eredeti Jókai-kéziratokat, biztosíthatok mindenkit, ahogy öregedett Jókai, egyre éhesebb lett, és egyre nagyobb betűkkel írt. Nem a szeme romlott, csak éhes lehetett.

Elkezdtem dolgozni az MMM-trilógián, nem a csokigolyón, hanem a Mikszáth–Móricz–Mórán. Nagy triumvirátus. Minél öregebb vagyok, annál jobban vonzódom a régebbi magyar irodalomhoz. Mórának nem voltak megélhetési gondjai, Szegeden a városi múzeum és könyvtár igazgatójaként. Móricz egy hévízi kúráján írta meg a Rokonok című színdarabját és regényét, amelynek a honoráriumából vette meg a leányfalui villáját. Mikszáth Kálmán azonban más történet.

Mielőtt Mikszáth Kálmánról írnék, azért tisztázzuk, hogy ki az író.

Az internet világában természetes, hogy én is beütöttem a gépbe: író.

Az alábbi dolgokat dobta ki a gép. (No, nem az MMM-brigádot.)

Tarka zsírszegény író. 450 gramm, 255 Ft.

Násztej Fittej író, 1,5% dobozos, 500 ml 219 Ft.

Ezután tovább kalandoztam, én mint zsírgazdag és tejérzékeny író, az alábbi linkre bukkantam: „Mi az író? Házilagosan is előállítható. Elöljáróban is elárulhatom, bő tíz perc alatt elkészül a házi író… Ha nem kapunk írót, aggodalomra semmi ok, otthon mi is elő tudjuk állítani. A házi író előállításánál nem kell köpülni.”

Nem tudom, hogy a szüleim hány perc alatt állítottak engem elő. Tudták-e, hogy valamikor tejérzékeny, elhízott író leszek? Köpültek-e, vagy nem? Amúgy is, ki köpül? Aki alul van, vagy aki felül? De ki van alul, és ki van felül? Erről egy volt szerelmem egyetlen kétsoros verse jut eszembe. „Ki, be, ki, be / no, de kibe?”

Azt sem tudom, hogy Anonymust, Balassi Bálintot, Pázmány Pétert, Berzsenyit, Petőfit és a MMM-brigádot köpülték-e a szüleik. Elő lehet-e tíz perc alatt Hajnóczy Pétert állítani?

Ismereteim szerint Mikszáth Kálmán volt az egyetlen magyar író, aki kétszer vette el ugyanazt a nőt. Anyagi okokból. Mauks Ilonát. A fiatal Mikszáth jogi egyetemre járt, de abbahagyta a tanulmányait, utána elszegődött, mondjuk úgy, legyen már egy szép szó is ebben az írásban, jogapródnak Mauks Ilona apjához Balassagyarmatra. 1873-ban megszöktette Ilonát Pestre, ahol titokban összeházasodtak. De nagy úr a szegénység, egy év múlva a beteg Ilona a penészes lakásból, pedig akkor még benzinmentes volt az azúrkék ég, visszaköltözött Balassagyarmatra, és szülői hatásra elváltak. A csóró Mikszáth 1882-ben jelentette meg A jó palócok és a Tót atyafiak című könyvét. A mi Kálmánunk hirtelen befutott, dőlt a lé, parlamenti képviselő is lett, és már nem vonatkozott rá a mondás, amelyet Mauks ügyvéd úr ragasztott rá anno, „kivan a lába a cipőből, mint Petőfinek”.

A fentebbi sorokat kétezer-húsz decemberében írtam. Budapesten. Bezárva.

Hónapokig nem láthattam sem a gyerekeimet, sem az édesanyámat. Túléltük a járványt. Eddig. Kész van az istenbcsi, találtam kiadót is. Előleget nem kaptam, honoráriumot is majd csak az eladott példányok után.

Nemrég nyilvánosságra hozták, hogy az egyik afrikai focista, akinek csak térkép e táj, azért nem írt alá egy bizonyos klubhoz, mert nem teljesítették a fizetési igényét. Havi (!) huszonnyolcmillió forintot kért. Aláírt egy másikhoz. Magyarországon a futballisták jövedelme ötvenmillió forintig adómentes. Mi lenne, ha a jegybevétel után fizetnék?

Nem baj. A rehab-pénzemből sem a gyógykezelésem, sem a gyógyszereim nem jönnek ki. Néha enni is kéne. No meg a gyerekek. Úgy döntöttem, írok egy alternatív szakácskönyvet. Azok most nagyon mennek. Van áruk is. Az első receptet már kitaláltam:

A vegán disznósajt.

 

(2020. december 1. – 2022. július 12.)

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)