Ficsku Pál: Szerelem újratöltve

2023. június 13., 09:46
Mayer Hella: A fenébe! (olaj, vászon, 54 × 94 cm, 2009)

Sokszor tűnődtem már azon, meddig terjedhetnek a hősök személyiségi jogai, mikor válik az irodalom ombudsmankérdéssé. Mi az, amit leírhatok egy élő vagy valaha élt alakomról, mi az, amit nem. Mikor fog beperelni, kártérítési igénnyel fellépni, vagy helyesbítést kérni, szebbé-jobbá tetetni műbeli önmagát.

Fiatal író koromban sokat vitatkoztam szintén fiatal képzőművész, többnyire festő és grafikus barátaimmal arról, hogy az írás miért van gúzsba kötve, és a festőknek, nem beszélve a grafikusokról, miért van szinte korlátlan szabadságuk. Egy grafikus miért csinálhat kilencvenkilenc vázlatot, állíthatja ki több helyen, ha egy író ugyanazt a témát csak egyszer is, kis változtatással megírja, elássa magát. Milorad Pavić Kazár szótárára hivatkoztam volna, de nem olvasta senki.

Száraz Miklós György barátom néhány éve novellaíró szemináriumot tartott, ő hívott meg vendégként, hogy beszéljek az írói létről vagy az irodalomról, nem tudtam, miről, nem árulta el, miket fog kérdezni, miről kell majd beszélnem. Előre elterveztem, hogy bármit kérdez, a képzelet és a valóság viszonyáról fogok beszélni, hogyan válik a valóság képzeletté, a képzelet valósággá, miért nevezem a novelláimat légpárnás novelláknak, elsősorban nem a történet, hanem a megírt alakok szempontjából. Szerencsém volt, mintha összebeszéltünk volna, én az életem első novellájáról, a Videodisznókról szerettem volna írni, az abban szereplő létező és nem létező alakokról. Gyuri is erre gondolt. Már nem is emlékeztem erre a régi írásomra. Miközben olvastam, Gura Karcsi helyett Szepesi Susára gondoltam.

Szepesi Suza volt az első Szerelmem. Az első, akiről tudtam, hogy az igazi, a végső, aki ha megérintette a tenyeremet, kivert a veríték, ha rám nézett, összeborzongtam, s ha azt mondta, játsszunk papás-mamásat, tudtam, életemnek egy célja van, gyermekeinek atyja lenni. Három évig éltünk halálos szerelemben. Öttől hétéves korunkig. Aztán utolért bennünket az első generációs értelmiségi szülők gyerekeinek a sorsa, elszakítottak egymástól, máshová helyezték a szüleinket. Kegyetlen kényszerválás. Húsz év után írtam meg a szerelmünket.

Debrecenből költöztünk Tiszafüredre, a bolondos hetvenes évek elején. Egyszerűen megbolondultak az emberek a kultúráért, épültek a kultúrházak, az egyetemek és főiskolák ontották a népművelőket, akiket aztán elnyeltek a falvak és nagyközségek „kultúrjai”, vagy magánosan, vagy családostul. Ugyan Békéscsabára kellett volna költöznünk, apámnak az ottani megyei művelődési központtal volt tanulmányi szerződése, de apám tett a hatvannyolcas bulgáriai VIT-en (Világifjúsági Találkozó) egy szerencsétlen kijelentést, amiben ellenezte a csehszlovákiai bevonulásunkat, és néhány barát jelentett, és még ki sem vonultunk, amikor apám már előzetesbe került. Letöltendő helyett felfüggesztett börtön. Nagyapám szerint egy Piros nevű tehén eladásából „szponzorálták” apám kiszabadítását. Két év egyetemtől való eltiltás, és így a „mai szeleknek” (sic!) megfelelő kényszermunka, rovar-, rágcsáló- és patkányirtó lett. Lehetett volna tanársegéd is, de bogármérnöksegéd lett. Én egyéves voltam. Persze a barátok nem változnak. A sors fintora, hogy jó húsz év múlva, a rendszerváltás idején, pont a miatt a két barát miatt, akik akkor már a debreceni egyetemen tanítottak, kellett felfüggeszteni egyetemi tanulmányaimat. (Kétszer rúgtak ki két évre. Börtön nem következett, csak szabadulás. Így szabadultam meg Debrecentől.) Szóval az elit békéscsabai állás helyett lett a tiszafüredi száműzetés. Utólag hányszor áldottam apámat azért a fekete-tenger-party sörözős, napszúrta kijelentéséért. Ha nem száműznek Tiszafüredre, nem tudtam volna meg, mi az a szerelem.

A szerelemről csak annyit tudtam, hogy kell hozzá csók és halál. Meg fehér ló. Hogy ha a halottnak hitt lányt a fehér lovon érkező herceg megcsókolja, akkor a lány felébred, és szerelembe esnek. Nem létezett kütyü, tévét sem néztem, esténként diafilmet vetített az édesanyám. De fehér ló nélkül is hamar rám talált a szerelem. Az első nap az óvodában, Szepesi Susaként. Szerelem első látásra. Együtt jártunk kézen fogva vagy egymásba karolva az oviba, délután meg hazafelé. Először titokban csókolóztunk, aztán már nyíltan vállaltuk a kapcsolatunkat. Be is hívatták a köztiszteletnek örvendő szüleinket az óvodába szocialista gyerekerkölcs megsértése témában. Gondoltam, ha ez a baj, akkor rendezzük a kapcsolatunkat, megkértem Susa kezét. Rendes leánykérés volt. Vasárnap reggel felvettem a sötétkék, pántos rövidnadrágomat, fehér rövid ujjú ing, műanyag szandál fehér térdzoknival. A virágárusnál felvettem az előre megrendelt virágcsokrot, amit a spórolt zsebpénzemből (heti öt forint) előre kifizettem, és elindultam Susáék házához… Húsleves, töltött káposzta és csörögefánk szerepelt a lakodalmi menün, bambival.

Nem hallottam még a szerelmi háromszögről, a házasságtörésről, a családon belüli erőszakról, gyermeki boldogságunkban és tisztaságunkban elő sem fordulhatott volna ilyesmi. Nem hittem volna el azt, hogy Hófehérke megcsalta volna a hét törpe valamelyikével a királyfit, azt sem tudtam volna értelmezni, ha Csipkerózsikát álmában megerőszakolják. A szerelem szent dolgot jelentett számunkra. Addig, amíg fel nem bukkant Baga Hermina az életünkben. Baga Hermina volt a legnagyobb lány az óvodában, szép, megtermett cigány lyány. (Na most már a személyiségi jogoknál járunk. 1973-ban, történetünk idején természetesen használtuk a cigány szót, mindenféle sértés nélkül, mint ahogy Baga Hermina is büszkén vállalta, hogy ő cigány, mindenféle sértődés nélkül. 1996-ban, amikor novellahőssé tettem, a közbeszédben már eldurvult a cigányozás, de én nyugodtan írtam le azt, hogy cigány. Egy hetvenes évekbeli lebegtetett, légpárnás valóságot szerettem volna bemutatni. Baga Herminának meg joga volt cigánynak vallania magát. Még ha én is írtam meg.) Az óvoda udvarán állt néhány fából készült kis babaház. Mi Susával egyet elfoglaltunk. Az apósom, így hívtam Susa édesapját most már, azt mondta, kisfiam, ha majd tudsz írni és olvasni, ha tanult ember leszel, és el tudod látni a családodat, akkor majd össze is költözhettek. Nem számolt azzal, hogy ötévesen már tudtam írni és olvasni, és hallottam azt a mondást, hogy a puding próbája az evés. Úgyhogy összeköltöztünk az óvoda udvarán az egyik kis házikóban. Egyik délután éppen vártam uzsonnára Susát friss homokpogácsával, amikor bebújt az ajtón Baga Hermina. Nem kérdezett semmit, letepert, és megcsókolt, bedugta a nyelvét a számba. Sírtam. Megfogadtam, egyszer valahogy megbosszulom majd.

Húsz év múlva boldogtalanná és öngyilkossá tettem. A Szepesi Susának írt novellámban. Az általam kitalált férjéből orvhalászt kreáltam, rabsicot, majd rabosítottam, börtönbe csukattam, ő meg felakasztotta magát. Így húsz évvel a megírás után nem tudom, miért csináltam. Soha nem volt bosszú a szívemben senkivel szemben sem. Ez az, amikor a kegyetlen képzelet felülírja a gyermeki valóságot. A novella vége egyébként valódi. Egy gimnazista vízitúrázó csoportot vezettem a Tiszán, Tiszafüreden is kikötöttünk. A gyerekek aludtak a sátrukban, én meg elindultam felfedezni az akkorra már üdülőközponttá vált kisvárost. Betértem egy presszóba, a régi óvoda mellett, Szepesi Susa és Baga Hermina csókjait fojtottam el gyomorkeserűvel. Beszélgettem a pultossal, talán még meg sem születhetett az első csók idején. Később így írtam meg:

„Hermina sírt és bánkódott nagyon. Soha nem csalta meg a férjét. Azt mondta, hogy rajta kívül csak egyetlen embert csókolt meg, de még azt is gyerekkorában. Aztán felakasztotta magát. A kocsmáros fia elvezetett a sírhoz. Egyszerű kis fakereszt réztáblával. Baga Hermina 1966–1993. Élt huszonhét évet.”

Nem merült fel bennem, hogy egy valószínűleg létező embernek is, akit halottá tettem, vannak jogai.

Két év múlva egy, a Nők Lapjában megjelent, velem készült interjú után jött egy levél Londonból. Szepesi Susa írta.

„Kedves Csaba!

Zavarban vagyok két dolog miatt. Az egyik, hogy melyik neveden szólítsalak, de én elsősorban Gyulai Csabának írom ezt a levelet, és csak másodsorban az írónak, Ficsku Pálnak. Másrészt zavarba hoz az is, hogy egy írónak szeretnék egy történetet leírni. Zavaraimon túllépve álljon itt a »mese«.

Volt egyszer egy szőke, kék szemű kislány és egy kövérkés, barna hajú kisfiú. A kislány és a kisfiú gyermekkoruk talán leggondtalanabb időszakát töltötték együtt… Nagy szerelembe estek egymással, amit a felnőttek nem, de a kislány és a kisfiú igen komolyan vettek. Még a csókolózás tudományát is egymáson próbálgatták először, de aztán rendesen… Hívjuk ezt a szerelmet inkább babaszerelemnek. Tartott ez egészen egy szeptemberi napig, úgy a második osztályt kezdhették, amikor az iskolába bejött egyszer a kisfiú mamája. Éppen óra volt. Osztály, vigyázz!-t vezényelt a tanító néni, és a kisfiú mamája bejelentette, hogy a kisfiú azon a napon volt utoljára iskolában, mert elköltöznek egy másik városba. A kislány csak állt, és potyogtak a könnyei, neki nem szólt senki, tőle nem kérdezett senki semmit. Talán nem is köszöntek el egymástól… Egy-két évvel később a kislány is elköltözött, és soha többet nem hallott a kisfiúról. De az emlék kitörölhetetlenül megmaradt…”

A levélből megtudtam még, hogy Zsuzsa Londonban él, van három lánya. Boldog voltam, hogy boldog. Nem válaszoltam a levelére. Nem tudom, miért nem. A következő éveket személyiségi jogaimnak az életre váltásával töltöttem. Minden férfinak joga van apává válnia. A Jóisten tiszteletben tartotta a jogaimat, megszülettek az ikreink, írtam egy könyvet róluk Gyerekgyár címmel. A könyvbemutató után hárman dedikáltunk. A két és fél éves gyerekeim egy tintapárnába nyomták a hüvelykujjukat, és adtak létlenyomatot magukról. Egy csinos, szőke, velem egykorú asszonka állt előttem. A gyerekek odanyomták az ujjukat. Kinek ajánlhatom, kérdeztem. Szepesi Susának, mondta, és elnevette magát. Egyszerre megfagyott és felforrt a vér az ereimben, mint annak idején első nap az óvodában. Azt szerettem volna, hogy tűnjenek el az olvasók, ne maradjon senki más, csak Szepesi Susa, én meg a két gyerekem. De az olvasók nem tűntek el. Annyi időnk maradt csak, hogy megtudtam, a régi Váci utca elején nyitott egy teakereskedést és teázót, nem nehéz megtalálni, 100Tea a neve. Megígértem, hogy jövő héten benézek hozzá. Tizenhárom éve jövő hét van.

Tavaly elhatároztam, hogy rendes író leszek, újraírom a novelláimat, és kiirtok minden gonoszságot belőlük. Évek óta csak családjoggal és személyiségi jogokkal foglalkozom, rájöttem, hogy az alakjaimnak is vannak jogaik. Először is megváltoztattam Baga Hermina nevét, Jerminára. Boldoggá tettem az életét. Amikor a Tisza-parton találkozunk, elmeséli, hogy a fia híres cimbalomművész, Eric Satie-t játszik, meg Sosztakovicsot, dzsesszesen keverve a cigánymuzsikával, ő meg a lányával nyitott egy cukrászdát, a világon náluk lehet egyedül kapni egy barna süteményt, a „cigánycsókot”. Amikor készültem a PIM-be az írótanoncokhoz, úgy döntöttem, megkeresem Szepesi Susát, megmutatom neki az írást, és megkérem, korrektúrázza a hajdani életünket.

Nem volt nehéz megtalálni a teázót, belső udvar, kis lugasban padok és asztalok, bent rózsaszín homály, gyarmati teaillat. Meghalt tavaly ősszel, mondja a kis teáslány, amikor Szepesi Susát keresem.

Egy órával később arról beszélek, milyen fontos egy írásban az első és az utolsó mondat. Összefogott vagyok, miközben a lelkem egy megfagyott méhkas, megfagyott királynővel.

Sétálok hazafelé, valami hull az égből, gyűlik a talpam alatt. Nem tudom, hogy vér, csipkebogyó-, jázmin- vagy rózsasziromtea-e. Nem tudom, hogy a csók után miért kell jönnie a halálnak…

Van-e joga hozzá? Hiszen nem őt akartam megírni.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. májusi számában)