A kürti temető dombon helyezkedik el. Ha lenézel a sírok között a falura, akkor látni legszebben a naplementét. Főleg ősszel, amikor minden sárga és piros és bordó és barna, teljes összhangban a lenyugvó nap színeivel. A temetőből ez valóban elképesztő látvány. Nem tudom eldönteni, ez lírai vagy ironikus-e.
Tézis
Amikor elindulok otthonról vonattal, a falu minden szépsége után a nagyváros koszosnak, hangosnak és sértően közömbösnek tűnik. De egyidejűleg steril is. Semmit sem érzek. Nem teszem fel magamnak a „hogyan?” és főleg nem a „miért?” típusú kérdéseket. Csak azt kérdezem magamtól, „mit?” Mit csinálok? Mit fogok ebédelni? Mit kell megtanulnom a vizsgára? A válaszok egyszerűek, semmilyenségük kellemes.
Hallgatom az előadást az egyetemen, sétálok a kollégium folyosóján, ülök a városi buszon, közben a mobilomat bámulom, mert az egyszerűbb, mint nézni kifelé az ablakon a Rókadomb őszi színeire. Rántott húst eszek rizzsel, abban biztos nem csalódom. A bűnügyi orvostanvizsgámra tudnom kell minden törvényt, pontosan, szó szerint, abból az ember nem tudja csak úgy kibeszélni magát. Száraz tények, bemagolni egyiket a másik után, nem kell gondolkodni, csak tudni. Nem kell gondolkodni.
A városban nem vagyok sebezhető. Megyek, mint egy gép, olyan vagyok, mint a zsúfolt utcák szürke felhőkarcolói, a napozással szerzett nyári színem kiszívta az ősz, most ő fénylik sárgán és pirosan és bordón és barnán a Rókadombon meg a parkokban. De én arrafelé nem járok, csak a betonon. A felszín a lábaim alatt kemény, akár a szembejövők szigorú tekintete. A lábaim nem gondolkoznak, csak teszik, amit kell, automatikusan cselekednek. Mint egy gép.
Utána sokáig nem látom a napot vagy más természetes fényt, be vagyok zárva a kollégiumi szobámba, a vizsgámra készülök bűnügyi orvostanból. Tanulom, hogyan lehet bebizonyítani a különböző haláltípusokat. Kellemetlen. Nem akarok visszaemlékezni, érzelmek nélkül helyezem el a tényeket és a törvényeket a memóriámba, ahogy a számítógép csinálja.
Antitézis
Ismét hétvége van, elindulok hazafele. Nem mintha kötelező lenne, de már nem bírom ki itt tovább. Száraz vagyok, mint a tudásom és az a rántott hús.
Felszállok a vonatra. Amikor kiszállok a kürti állomáson, nincs bennem a megérkezés érzése. Megyek felfelé a dombon, a föld puha és nedves alattam, hétközben esett, míg nem voltam itt. Eleven vagyok, mint a természet körülöttem, a gondolataim szanaszét szaladnak a fejemben, színesek és szervesek, millió atomból állnak és hirtelen érzek mindent, mindent.
Legszívesebben felülnék a vonatra és elindulnék.
Szintézis
Az élet szürke, mint a nagyváros.
A halál színes, mint a kürti temető.
Mit csinált?
Miért csinálta?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Az író a szoba közepén hadonászott. Minden kontrollt mellőző mozgása egészen bizarrul hatott. Nem igazán keltette egy intelligens, finom modorú irodalmár benyomását. Kapálózásának oka egy már-már mindennapos probléma volt, amellyel egyre nehezebben birkózott meg. Az imént pattant ki egy gondolat a fejéből.
Dakó Géza évek óta sorozatgyilkosnak készült. Ennek apropóján költözött fel Budapestre, hogy kitanulja a mesterséget. A négyeshatos útvonalán egy nevesincs gyrosos mellett egy Pál Csaba nevezetű öregember elvállalta, hogy kiképezi őt, ha cserébe tesz egy szívességet.
Amikor ezt a tárcát írom, Kárpátalján vagyok, Beregszászon. 2022. február 24., azt hiszem, sosem fogjuk elfelejteni a mai napot. Hajnalig beszélgettünk, jókat nevettünk a helyi ismerősökkel, rokonokkal találkoztunk, aztán reggel lett. Jött az értesítés, reggel hatkor, hogy elkezdődött a háború.
Mohai, az egykori pályaőr fénykorában ezermesternek számított, akiért két kézzel kapkodtak az építkezők, hogy heti egyetlen szabadnapján nekik dolgozzon a legkényesebb szakmunkákban. Mikor aztán az ő szavaival élve letette a lantot, minden napja felszabadult. Így hát az elméjét is kedvére pallérozhatta, és idővel a mindennapi újságolvasással egybekötött nyelvőrség kezdte kitölteni az életét, mint hajdan a pályaőrséggel egybekötött padlócsiszolás vagy csempefugázás.
Nyakunkon a farsang, s én már megint bajban vagyok. Állok az egykor dolgozószobának épült ruhásszekrényben, rongyokat válogatok, de sehogy sem tudom eldönteni, minek öltözzek. Pókember, cowboy, kéményseprő, kaszás halál, esetleg hupikék törpike. Saját magam mégsem lehetek, farsang ide vagy oda, az ember maradjon a jó ízlés határán belül.
Fodrozódva kígyózott a patak a házak előtti réten; a laposabb helyeken sekély tavakká, zavaros tócsákká szélesedett, egy pillanatra lelassult, majd erőre kapva, meredek falú vízmosásokban iramodott tova. A tavaszi jégzajlás idején játszva emelte meg kőalapjáról a gerendákból ácsolt gyaloghidat, hogy jóval lejjebb a göcsörtös törzsű fák között tegye le. Kora nyáron, ha ismét megáradt, sárgás iszapréteggel terítette be a partján húzódó zsenge füvű legelőket. Zsombékos hajlatokat öntöző, zabolátlan vízként él az emlékezetemben.
Pumpált az ágytakaró. Csöndben ültünk székeinken, apám az ablakon keresztül nézte a felhőtlen kék téli eget, anyám összekulcsolt kezén merengett. Én az egyszerű, de színes geometriai vonalakkal díszített pamutszőnyeget bámultam üres tekintettel. Nagyapámon gondolkoztam, azon, hogy valaha nagydarab autószerelő volt, akinek izmos testét mindenki megbámulta az utcán.
Gondoltam, írok a régi telekről. Valami nagyon szépet írok, szánkón húzott nevető gyerekekről, hólapátolás közben pálinkát kortyoló férfiakról, a városról, ahol karácsonyra vett szaloncukrot lopnak a lurkók szekrénybe dugott dobozból, és az utcák fölött füstölőbe vitt hurka, kolbász, sonka illatát sodorja a szél.
A szobájából a Gellérthegyet lehetett látni, mert van ám kilátás az életéből, és amúgy rendes, takaros lakás is lehetett volna, persze, ha nem ő lakik benne. Mellette valahogy lelakódtak a tárgyak. Lusta volt a végtelenségig, kár volt belé a kilátás is, mert a zsalut rendszeresen lehúzva hagyta (ő le, én fel), kizárólag a szellem tevékenysége érdekelte, és ha elromlott valami, az úgy maradt az idők végeztéig.