A kürti temető dombon helyezkedik el. Ha lenézel a sírok között a falura, akkor látni legszebben a naplementét. Főleg ősszel, amikor minden sárga és piros és bordó és barna, teljes összhangban a lenyugvó nap színeivel. A temetőből ez valóban elképesztő látvány. Nem tudom eldönteni, ez lírai vagy ironikus-e.
Tézis
Amikor elindulok otthonról vonattal, a falu minden szépsége után a nagyváros koszosnak, hangosnak és sértően közömbösnek tűnik. De egyidejűleg steril is. Semmit sem érzek. Nem teszem fel magamnak a „hogyan?” és főleg nem a „miért?” típusú kérdéseket. Csak azt kérdezem magamtól, „mit?” Mit csinálok? Mit fogok ebédelni? Mit kell megtanulnom a vizsgára? A válaszok egyszerűek, semmilyenségük kellemes.
Hallgatom az előadást az egyetemen, sétálok a kollégium folyosóján, ülök a városi buszon, közben a mobilomat bámulom, mert az egyszerűbb, mint nézni kifelé az ablakon a Rókadomb őszi színeire. Rántott húst eszek rizzsel, abban biztos nem csalódom. A bűnügyi orvostanvizsgámra tudnom kell minden törvényt, pontosan, szó szerint, abból az ember nem tudja csak úgy kibeszélni magát. Száraz tények, bemagolni egyiket a másik után, nem kell gondolkodni, csak tudni. Nem kell gondolkodni.
A városban nem vagyok sebezhető. Megyek, mint egy gép, olyan vagyok, mint a zsúfolt utcák szürke felhőkarcolói, a napozással szerzett nyári színem kiszívta az ősz, most ő fénylik sárgán és pirosan és bordón és barnán a Rókadombon meg a parkokban. De én arrafelé nem járok, csak a betonon. A felszín a lábaim alatt kemény, akár a szembejövők szigorú tekintete. A lábaim nem gondolkoznak, csak teszik, amit kell, automatikusan cselekednek. Mint egy gép.
Utána sokáig nem látom a napot vagy más természetes fényt, be vagyok zárva a kollégiumi szobámba, a vizsgámra készülök bűnügyi orvostanból. Tanulom, hogyan lehet bebizonyítani a különböző haláltípusokat. Kellemetlen. Nem akarok visszaemlékezni, érzelmek nélkül helyezem el a tényeket és a törvényeket a memóriámba, ahogy a számítógép csinálja.
Antitézis
Ismét hétvége van, elindulok hazafele. Nem mintha kötelező lenne, de már nem bírom ki itt tovább. Száraz vagyok, mint a tudásom és az a rántott hús.
Felszállok a vonatra. Amikor kiszállok a kürti állomáson, nincs bennem a megérkezés érzése. Megyek felfelé a dombon, a föld puha és nedves alattam, hétközben esett, míg nem voltam itt. Eleven vagyok, mint a természet körülöttem, a gondolataim szanaszét szaladnak a fejemben, színesek és szervesek, millió atomból állnak és hirtelen érzek mindent, mindent.
Legszívesebben felülnék a vonatra és elindulnék.
Szintézis
Az élet szürke, mint a nagyváros.
A halál színes, mint a kürti temető.
Mit csinált?
Miért csinálta?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.