A kürti temető dombon helyezkedik el. Ha lenézel a sírok között a falura, akkor látni legszebben a naplementét. Főleg ősszel, amikor minden sárga és piros és bordó és barna, teljes összhangban a lenyugvó nap színeivel. A temetőből ez valóban elképesztő látvány. Nem tudom eldönteni, ez lírai vagy ironikus-e.
Tézis
Amikor elindulok otthonról vonattal, a falu minden szépsége után a nagyváros koszosnak, hangosnak és sértően közömbösnek tűnik. De egyidejűleg steril is. Semmit sem érzek. Nem teszem fel magamnak a „hogyan?” és főleg nem a „miért?” típusú kérdéseket. Csak azt kérdezem magamtól, „mit?” Mit csinálok? Mit fogok ebédelni? Mit kell megtanulnom a vizsgára? A válaszok egyszerűek, semmilyenségük kellemes.
Hallgatom az előadást az egyetemen, sétálok a kollégium folyosóján, ülök a városi buszon, közben a mobilomat bámulom, mert az egyszerűbb, mint nézni kifelé az ablakon a Rókadomb őszi színeire. Rántott húst eszek rizzsel, abban biztos nem csalódom. A bűnügyi orvostanvizsgámra tudnom kell minden törvényt, pontosan, szó szerint, abból az ember nem tudja csak úgy kibeszélni magát. Száraz tények, bemagolni egyiket a másik után, nem kell gondolkodni, csak tudni. Nem kell gondolkodni.
A városban nem vagyok sebezhető. Megyek, mint egy gép, olyan vagyok, mint a zsúfolt utcák szürke felhőkarcolói, a napozással szerzett nyári színem kiszívta az ősz, most ő fénylik sárgán és pirosan és bordón és barnán a Rókadombon meg a parkokban. De én arrafelé nem járok, csak a betonon. A felszín a lábaim alatt kemény, akár a szembejövők szigorú tekintete. A lábaim nem gondolkoznak, csak teszik, amit kell, automatikusan cselekednek. Mint egy gép.
Utána sokáig nem látom a napot vagy más természetes fényt, be vagyok zárva a kollégiumi szobámba, a vizsgámra készülök bűnügyi orvostanból. Tanulom, hogyan lehet bebizonyítani a különböző haláltípusokat. Kellemetlen. Nem akarok visszaemlékezni, érzelmek nélkül helyezem el a tényeket és a törvényeket a memóriámba, ahogy a számítógép csinálja.
Antitézis
Ismét hétvége van, elindulok hazafele. Nem mintha kötelező lenne, de már nem bírom ki itt tovább. Száraz vagyok, mint a tudásom és az a rántott hús.
Felszállok a vonatra. Amikor kiszállok a kürti állomáson, nincs bennem a megérkezés érzése. Megyek felfelé a dombon, a föld puha és nedves alattam, hétközben esett, míg nem voltam itt. Eleven vagyok, mint a természet körülöttem, a gondolataim szanaszét szaladnak a fejemben, színesek és szervesek, millió atomból állnak és hirtelen érzek mindent, mindent.
Legszívesebben felülnék a vonatra és elindulnék.
Szintézis
Az élet szürke, mint a nagyváros.
A halál színes, mint a kürti temető.
Mit csinált?
Miért csinálta?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.