Flament Krisztina: Padlás

2022. március 29., 09:46
Szakáll Ágnes: Csak a csupasz falak… (vegyes technika, furnérlemez, 68 × 98 cm, 1988, Tragor Ignác Múzeum tulajdona, Vác)

„Ég és föld között itt áll a padlás…” Először ez a sor jutott eszembe, s azóta is ennek a dalnak a dallamát dúdolom. Hiszen egy valamirevaló padlás tényleg e kettő között van. Ahány ház, annyiféle padlás. Mindegyik olyan, amilyen emberek lakják a házat. Eddigi életemhez három padlás kapcsolódott.

Az egyik anyai nagymamámék padlása. Azt nem szerettem. Féltem tőle. Nehezen lehetett felmenni a meredek lépcsőin. Odafent pedig sötétség uralkodott. Hiába a két ablak, mégis. Mindig úgy gondoltam, hogy odafent lidércek, gonosz manók laknak, akik csak arra várnak, hogy engem ijesztgessenek. Igyekeztem is mindig a teregetéssel, aztán uzsgyi, amilyen gyorsan csak lehet, irány lefelé. Az a padlás kicsit hasonlított a nagymamámra. Ő is olyan kis gonoszkodó manóvá vált idős korára. Ezt a „manós” szokását most, 92 évesen is megőrizte…

A másik padlás apai nagypapáméké. Ebben a házban olyan igazi, békebeli nagynénik laktak, bazsalikom- és süteményillattal, jó humorral, kedvességgel. De a padlásra sohasem mentem fel. Eleinte nem engedtek, mert kicsi voltam, és rossz volt a lépcső. Aztán valahogy én nem mentem. Tiszteletet parancsolt. Úgy véltem, a legendás Flament nagypapa lelke onnan irányítja a lenti történéseket. Aztán, amikor a nagynénik elmentek, és a ház eladásra került, nem tudtam hazamenni. Folyton dolgoztam, még hétvégeken is. Így ez a találkozás elmaradt. Pedig csudálatos, titkos dolgok kerültek elő. Régi fotográfiák, rajzok, könyvek. Ezeket most én vigyázom.

A harmadik padlás a mi házunk padlása. Ide jó volt felmenni. Világos volt, és barátságos. Szerettem teregetni, utána bele-belenézegetni a dobozokba, hátha kincset találok, vagy éppen olvasni az erre a célra kialakított kuckómban. Ha pedig este be kellett zárni az ablakait, akkor lehetett kicsit nézegetni a csillagokat az égen, vagy ha vihar közelgett, a cikázó villámokat látva számolni a másodperceket a dörgésig.

Amikor érettségire készültem, az egyik nap délelőttjén csak én maradtam otthon. Apu dolgozni ment, anyukám a bevásárlást intézte. Nem tudtam tanulni. A telefon ötpercenként megcsörrent, a kutyám pedig úgy gondolta, hogy most fokozottan védelmeznie kell, hiszen egyedül vagyunk a házban, ezért minden neszre ugatni kezdett.

Fogtam magam és az érettségi tételeket, és felmentem a padlásra. Egy régi asztalhoz telepedtem le. Ijedten fedeztem fel, hogy az egyik sarokba vadméhek fészkelték be magukat. Gondosan szemügyre vettük egymást, kicsit farkasszemet is néztünk. Úgy döntöttünk, hogy én nem zavarom őket az építkezésben, ők pedig engem a tanulásban. Ez így is lett. Odalent nem csöngött többet a telefon, a kutya is megnyugodott. Békésen tanulni kezdtem. Magamba szívtam a kertből beáramló illatokat, a beszűrődő napfényt és a tudásmorzsákat. (Ma úgy mondanák, hogy a pozitív energiákat.)

Ettől a naptól kezdve mindennap felmentem. Nem értették, hogy akinek ilyen szép és nagy szobája van, mi a fenének megy a padlásra tanulni. Miért? Miért? Mert az a padlás vigyázott rám, és segített nekem. A barátom lett.

E sorok írásakor egy nyolcemeletes, lapos tetős ház negyedik emeletén lakom. Padlásunk nincs, de közel a kék ég, és az ablakomból látom a csillagokat is. Hiányzik az a régi, titkokat rejtő padlás, és hiányzik a ház is, amelyhez tartozott.

„… amely összekötné

Földdel a menny kapuját!” (Arany János)

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb