„Ég és föld között itt áll a padlás…” Először ez a sor jutott eszembe, s azóta is ennek a dalnak a dallamát dúdolom. Hiszen egy valamirevaló padlás tényleg e kettő között van. Ahány ház, annyiféle padlás. Mindegyik olyan, amilyen emberek lakják a házat. Eddigi életemhez három padlás kapcsolódott.
Az egyik anyai nagymamámék padlása. Azt nem szerettem. Féltem tőle. Nehezen lehetett felmenni a meredek lépcsőin. Odafent pedig sötétség uralkodott. Hiába a két ablak, mégis. Mindig úgy gondoltam, hogy odafent lidércek, gonosz manók laknak, akik csak arra várnak, hogy engem ijesztgessenek. Igyekeztem is mindig a teregetéssel, aztán uzsgyi, amilyen gyorsan csak lehet, irány lefelé. Az a padlás kicsit hasonlított a nagymamámra. Ő is olyan kis gonoszkodó manóvá vált idős korára. Ezt a „manós” szokását most, 92 évesen is megőrizte…
A másik padlás apai nagypapáméké. Ebben a házban olyan igazi, békebeli nagynénik laktak, bazsalikom- és süteményillattal, jó humorral, kedvességgel. De a padlásra sohasem mentem fel. Eleinte nem engedtek, mert kicsi voltam, és rossz volt a lépcső. Aztán valahogy én nem mentem. Tiszteletet parancsolt. Úgy véltem, a legendás Flament nagypapa lelke onnan irányítja a lenti történéseket. Aztán, amikor a nagynénik elmentek, és a ház eladásra került, nem tudtam hazamenni. Folyton dolgoztam, még hétvégeken is. Így ez a találkozás elmaradt. Pedig csudálatos, titkos dolgok kerültek elő. Régi fotográfiák, rajzok, könyvek. Ezeket most én vigyázom.
A harmadik padlás a mi házunk padlása. Ide jó volt felmenni. Világos volt, és barátságos. Szerettem teregetni, utána bele-belenézegetni a dobozokba, hátha kincset találok, vagy éppen olvasni az erre a célra kialakított kuckómban. Ha pedig este be kellett zárni az ablakait, akkor lehetett kicsit nézegetni a csillagokat az égen, vagy ha vihar közelgett, a cikázó villámokat látva számolni a másodperceket a dörgésig.
Amikor érettségire készültem, az egyik nap délelőttjén csak én maradtam otthon. Apu dolgozni ment, anyukám a bevásárlást intézte. Nem tudtam tanulni. A telefon ötpercenként megcsörrent, a kutyám pedig úgy gondolta, hogy most fokozottan védelmeznie kell, hiszen egyedül vagyunk a házban, ezért minden neszre ugatni kezdett.
Fogtam magam és az érettségi tételeket, és felmentem a padlásra. Egy régi asztalhoz telepedtem le. Ijedten fedeztem fel, hogy az egyik sarokba vadméhek fészkelték be magukat. Gondosan szemügyre vettük egymást, kicsit farkasszemet is néztünk. Úgy döntöttünk, hogy én nem zavarom őket az építkezésben, ők pedig engem a tanulásban. Ez így is lett. Odalent nem csöngött többet a telefon, a kutya is megnyugodott. Békésen tanulni kezdtem. Magamba szívtam a kertből beáramló illatokat, a beszűrődő napfényt és a tudásmorzsákat. (Ma úgy mondanák, hogy a pozitív energiákat.)
Ettől a naptól kezdve mindennap felmentem. Nem értették, hogy akinek ilyen szép és nagy szobája van, mi a fenének megy a padlásra tanulni. Miért? Miért? Mert az a padlás vigyázott rám, és segített nekem. A barátom lett.
E sorok írásakor egy nyolcemeletes, lapos tetős ház negyedik emeletén lakom. Padlásunk nincs, de közel a kék ég, és az ablakomból látom a csillagokat is. Hiányzik az a régi, titkokat rejtő padlás, és hiányzik a ház is, amelyhez tartozott.
„… amely összekötné
Földdel a menny kapuját!” (Arany János)
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. márciusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.