2020. december 08., 09:34
Kopriva Attila: Téli motívum II. (olaj, papír, 20 × 30 cm, 2019)
Későn ébredő hajnalok hónapja. A kisgyerek, majdnem sötétben, a csillagfényes utcán botorkál, hogy az ég adta gyér világosságban, a szűkre taposott hó alkotta járdán, eljusson a templomba. Egyedül van a csillagok és a hólepedő között. Megretten, amint macska ugrik le a kerítésről, majd megcsodálja vagy megsajnálja a mezítlábas állatot, mert az ő lába a cipőben is érzi a decemberi fagyot. De hát maga akarta a kihívást, a „Ne menj máma, kisfiam, nagyon hideg van!” intelme nem hatott rá.
A templomban gyertyák lángja oszlatja enyhén a sötétséget, de a levegő és a test helyett ezek a lélek melengetését szolgálják a hajnali mise meghitt hangulatában. Advent van – mondogatják az emberek, de a gyerek nem érti, mi az az advent, ám azt tudja, hogy minden hajnali mise közelebb viszi őt a Kisjézus születéséhez. Olyasmit érezhet, amit Márai Sándor fogalmazott meg a várakozás heteiről: „Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.” És olyasminek lehet részese, amit Juhász Gyula sokkal régebben megélt: „A kéklő félhomályban / Az örökmécs ragyog, / Mosolygón álmodoznak / A barokk angyalok. // A gyertyák rendre gyúlnak, / A minisztráns gyerek, / Mint bárány a mezőben / Csenget. Az árny dereng.”
A kisgyerek, amikor az adventi reggeleken kilépett a templomajtón, azt látta, hogy a szertartás idején kialudtak a csillagok, világosság fogadta, meg utcán járó emberek. Akár büszke is lehetett magára, hogy míg mások semmitmondó hétköznapra ébredtek, ő már egy lépéssel közelebb került a nagy ünnephez. Ahhoz az ünnephez, amelynek éjszakáján rejtelmes körülmények között karácsonyfát hoz a Jézuska, ő pedig a türelmetlenül várt virradatkor gyönyörködhet a csillogásban. Nem akarta megfejteni a titkot, s jól tette, mert a csoda varázsától fosztotta volna meg magát, azoktól a percektől-óráktól, amelyek a karácsonyfa gazdagságának föltárását szolgálják. Ugyan miféle beteljesülése lenne a mesének, ha az aranyhal nem palotát varázsolna, hanem munkásokat, hogy fölépítsék a kacsalábon forgó épületet? Mert az apránként kiosztott élmény nem áll össze a pillanat kínálta csodává, legfeljebb kellemes érzések sorát adja. Az a kérdés már csak később merült föl benne, hogy a karácsonyfát mostanság miért nem a Jézuska vagy az Angyal hozza a gyerekeknek. Hiszen a Télapó és a Mikulás mindmáig fehér szakáll és bajusz mögött rejtőzködik – elfedve Szent Miklós püspök valódi arcát.
A december igazán a gyerekek hónapja, azoké az örömöké vagy csodáké, amelyekről évtizedek múltán már tudjuk: vissza-visszatérnek, amelyeket akkor és ott kellett átélni, amikor még elcsodálkozik az őszinte ember a meleg szobából megbámult hóesésen, mert később, bár szépségét nem tagadja, a nyűgös lapátolás kötelezettségétől sem mentesek az érzelmei. S a varázslatoktól és csodáktól megfosztott ember majdan, amikor a karácsonyi élményekről kérdezik, csak azt tudja válaszolni: ateista családban éltem, én a hideg telekre emlékszem.
Hacsak nem hagy bennünket véglegesen cserben a december, megtagadva a hóhullást, mert mostanság a természet is a megzavarodott világ összevisszaságát látszik követni. Pedig a hó, ha nem is lényege, de dísze az ünnepnek, mint a karácsonyfa. Így volt ez régen sok-sok évtizeden át, miként Kosztolányi Dezső meséli: „Ezüst esőbe száll le a karácsony, / a kályha zúg, a hóesés sürű; / a lámpafény aranylik a kalácson, / a kocka pörg, gőzöl a tejsürű.” Pilinszky János sorain át pedig tanúi lehetünk az angyali földre szállásnak: „Aztán a roppant csöndön át / puhán és észrevétlen, / a hangtalan meginduló / és puha hóesésben, / akár a fényes pelyhek is / vigyázva földet értek, / a fényességes angyal is, / ő is a földre lépett.”
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. december 14-i számában.)
