Későn ébredő hajnalok hónapja. A kisgyerek, majdnem sötétben, a csillagfényes utcán botorkál, hogy az ég adta gyér világosságban, a szűkre taposott hó alkotta járdán, eljusson a templomba. Egyedül van a csillagok és a hólepedő között. Megretten, amint macska ugrik le a kerítésről, majd megcsodálja vagy megsajnálja a mezítlábas állatot, mert az ő lába a cipőben is érzi a decemberi fagyot. De hát maga akarta a kihívást, a „Ne menj máma, kisfiam, nagyon hideg van!” intelme nem hatott rá.
A templomban gyertyák lángja oszlatja enyhén a sötétséget, de a levegő és a test helyett ezek a lélek melengetését szolgálják a hajnali mise meghitt hangulatában. Advent van – mondogatják az emberek, de a gyerek nem érti, mi az az advent, ám azt tudja, hogy minden hajnali mise közelebb viszi őt a Kisjézus születéséhez. Olyasmit érezhet, amit Márai Sándor fogalmazott meg a várakozás heteiről: „Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.” És olyasminek lehet részese, amit Juhász Gyula sokkal régebben megélt: „A kéklő félhomályban / Az örökmécs ragyog, / Mosolygón álmodoznak / A barokk angyalok. // A gyertyák rendre gyúlnak, / A minisztráns gyerek, / Mint bárány a mezőben / Csenget. Az árny dereng.”
A kisgyerek, amikor az adventi reggeleken kilépett a templomajtón, azt látta, hogy a szertartás idején kialudtak a csillagok, világosság fogadta, meg utcán járó emberek. Akár büszke is lehetett magára, hogy míg mások semmitmondó hétköznapra ébredtek, ő már egy lépéssel közelebb került a nagy ünnephez. Ahhoz az ünnephez, amelynek éjszakáján rejtelmes körülmények között karácsonyfát hoz a Jézuska, ő pedig a türelmetlenül várt virradatkor gyönyörködhet a csillogásban. Nem akarta megfejteni a titkot, s jól tette, mert a csoda varázsától fosztotta volna meg magát, azoktól a percektől-óráktól, amelyek a karácsonyfa gazdagságának föltárását szolgálják. Ugyan miféle beteljesülése lenne a mesének, ha az aranyhal nem palotát varázsolna, hanem munkásokat, hogy fölépítsék a kacsalábon forgó épületet? Mert az apránként kiosztott élmény nem áll össze a pillanat kínálta csodává, legfeljebb kellemes érzések sorát adja. Az a kérdés már csak később merült föl benne, hogy a karácsonyfát mostanság miért nem a Jézuska vagy az Angyal hozza a gyerekeknek. Hiszen a Télapó és a Mikulás mindmáig fehér szakáll és bajusz mögött rejtőzködik – elfedve Szent Miklós püspök valódi arcát.
A december igazán a gyerekek hónapja, azoké az örömöké vagy csodáké, amelyekről évtizedek múltán már tudjuk: vissza-visszatérnek, amelyeket akkor és ott kellett átélni, amikor még elcsodálkozik az őszinte ember a meleg szobából megbámult hóesésen, mert később, bár szépségét nem tagadja, a nyűgös lapátolás kötelezettségétől sem mentesek az érzelmei. S a varázslatoktól és csodáktól megfosztott ember majdan, amikor a karácsonyi élményekről kérdezik, csak azt tudja válaszolni: ateista családban éltem, én a hideg telekre emlékszem.
Hacsak nem hagy bennünket véglegesen cserben a december, megtagadva a hóhullást, mert mostanság a természet is a megzavarodott világ összevisszaságát látszik követni. Pedig a hó, ha nem is lényege, de dísze az ünnepnek, mint a karácsonyfa. Így volt ez régen sok-sok évtizeden át, miként Kosztolányi Dezső meséli: „Ezüst esőbe száll le a karácsony, / a kályha zúg, a hóesés sürű; / a lámpafény aranylik a kalácson, / a kocka pörg, gőzöl a tejsürű.” Pilinszky János sorain át pedig tanúi lehetünk az angyali földre szállásnak: „Aztán a roppant csöndön át / puhán és észrevétlen, / a hangtalan meginduló / és puha hóesésben, / akár a fényes pelyhek is / vigyázva földet értek, / a fényességes angyal is, / ő is a földre lépett.”
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. december 14-i számában.)
Anyámék nem sejthették, hogy rettegni fogok a sötétben. Amikor növényi indákat imitáló faragott falapokból készült lámpát tettek a hálószobánkba, csak az volt a cél, hogy úgy világítson, hogy félhomály maradjon. Hogy ne teljesen vaksin kelljen elvégezni éjjelente a kisbaba melletti halaszthatatlan teendőket. Aztán hamar felismerték, jobb, ha hosszú évekig minden éjszakánkat bevilágítja az a lámpa. Hogy ne törjenek rám a rémek, amelyek a mai napig ott neszeznek körülöttem, ha teljes sötétség támad.
Kapory Oszkár, amikor betöltötte a negyvenhármat, úgy döntött, hogy olyan lesz, mint mindenki. A kezeit vizslatva jutott eszébe az ötlet. Ekkorra mindkét tenyerét teljesen átszínezte kedvenc étele: a savanyított lila káposzta. „Higgyem azt, hogy csak kettő kezem lehet? Erről a kettőről is alig tudom megmondani a különbséget!”
Rettenetes időket élünk. Amint meghal valamilyen híres ember, a Facebookon elszabadul a pokol: hirtelen mindenki szükségesnek érzi megmutatni, micsoda gyászt érez ő. O, wait a minute: nem a gyászát mutatja, hanem a gyásza álarcát. Sőt, még azt sem: jóval inkább önmagát.
Ha az osztálytársamra gondolok, elsőre az jut róla eszembe, hogy nagyon szép, arisztokratikus anyukája volt. Másodikosok voltunk, az anyuka féltő-óvó szeretettel vette körül a kisfiút, aki tengerésznek öltözött farsangon. Aztán mi alsó tagozatban képeslapokat cserélgettünk, és Petitől mindig szép lapokat kaptam, szépen megírva. Udvarias nyelven, amely az 1980-as években kiveszni látszott.
Nyugalmat, csendet palackoztam. Fügéről fügére. A hatalmas fazekat majdnem csordultig vágtam a mézédes gyümölcshússal. Néztem, ahogy az anyag először felrottyan, középen el nem apadó buborékforrást növeszt és aláveti magát a gázrózsa önző akaratának. A gondosan darabolt gyümölcsök kényelmesen elnyújtóztak, aztán a hirtelen hő hatásának köszönhetően az enyhén cukros nedűben kéjesen szétterülve apró finom darabokra hulltak. Így a tökéletes.
A medve már várt. Ahogy belépünk a les ajtaján, mindenki lázasan veszi elő a mobiltelefonját vagy a fényképezőgépét. Utóbbit egy híres természetfotós kezében pillantom meg. Mellette meghívottaim foglalnak helyet. Nem kell fizetniük a lesért, mert akit én hívok, ingyen nézheti a barna bundásokat, pedig nincs itt semmi részvényem, a nagyvonalúság Medvepásztornak köszönhető, aki most is csöndes mosollyal enged előre minden vendéget, ő hátul foglal helyet, és körbenéz, miféle pálinkák maradtak tegnapról, majd mindenkit megkínál.
Nem tudom, hogy Albert Camus (1913–1960) olvasta-e Madách remekét, amely francia nyelven 1881-től napjainkig számos – hol csonka, hol majdnem teljesnek mondható – formában megjelent, legutóbb például Camus nemzedéktársa, Jean Rousselot (1913–2004) jóvoltából, először 1966-ban (újabbról nem tudok). De ha olvasta volna, biztos rajongott volna érte, és irodalmi nyoma volna a munkásságában. Madách Ádámját az abszurd ember egyik előképének tarthatta volna.
Mostanában mindig arra gondolok, hogy elcseréltek. Rögtön születésem után a kórházban. Volt már ilyen, hallottam róla. Nem lehet más magyarázat. Mert hiába fürkészem anyámat, semmi hasonlóságot sem fedezek fel közte és köztem. Nézem a lánykori képeit. A neonzöld szem, a pengeként elhúzódó száj, a hosszú, jelentékeny orr, az erőteljes állkapocs, az arc előreugró vagy homályban maradt részei, semmi sem előlegezi majdani önmagamat.
A helyszín változatlanul Budapest, a téma a hatos villamoson terjengett ezúttal, nem kellett mást tennem, csak kicsit jobban kinyitnom a fülem. A szereplők fiatalok, s amint a beszélgetésből kiderült, a lány székely, a fiú pedig született pesti, és most készülnek Erdélybe, először együtt. A lány, kihasználva a hosszú villamosozást, próbál némi felvilágosítással szolgálni élete párjának arról, hogy mi várhat rá, a városi vagányra a székelyek között.