A mozgólépcső közepén járunk, amikor először a lábamhoz ér. Csak egy apró érintés, egy leheletnyi súrlódás, mint amikor egy táska vagy egy megpakolt szatyor a térdhez ütődik a tömött villamoson. Semmiség – gondolom –, ilyen a nyár: tömeg, összezsúfolódó testek, izzadságszag. Előttem a mozgólépcsőn egy fiatal lány egyensúlyoz a gurulós bőröndjével, mellettem egy nagydarab asszony kapaszkodik a megpakolt kosarába, megfordulni sem tudok tőle. Óvatosan hátrasandítok, de csak egy kopasz fejtetőt látok magam mögött. Világító tányér néhány szürkés hajszál között. Egy idősebb férfihoz tartozhat.
Megrázom magam, lesimítom a könnyű muszlinszoknyámat. Meleg van, a vékony anyag a bőrömhöz tapad. Már csak pár méter, és elérjük a mozgólépcső tetejét. Aztán kint vagyunk, vár a szabad tér, a friss levegő, a tömeg eloszlik, a Nyugati felé kígyózik tovább.
Ekkor újra megérzem. A szoknyám finoman végigsúrolja a combomat, mintha feljebb csúsztatná egy láthatatlan kéz. Valami nyirkos simul a bőrömhöz, kicsit érdes, mint egy izzadt, kérges tenyér. Összerándulok, a gerincemen hideg verejték araszol végig.
Belém villan egy régi nyár, egy halszagú folyópart, amikor a nádasban csiga akaszkodott a lábszáramra. Fekete, ragacsos lény kúszott a bőrömön, egy idegen test ragadt az enyémhez, én pedig bénulttá dermedtem az iszonyattól.
Most is ezt érzem. Meztelen csiga mászik végig a combomon. Le akarom tépni, vájni magamról, akár a bőrömmel együtt, szeretnék elszaladni, messze futni, a lábam mégsem mozdul. Megbénultam, a testem idegenné vált, elszakadt tőlem. Zsibbadtan tűri, hogy a nyirkos kéz lomhán végigkússzon rajta. Kiáltanék, de csak tátogok. Hálóba gabalyodott, apró keszeg vagyok.
A nyálkás csiga öblös marokká vedlik, és hirtelen megragad. A fenekembe markol, az ujjak a bőrömbe vájnak, a pamutbugyimon keresztül is érzem.
A gyomrom összeugrik, a számat keserű epe önti el, sikítanék, de a torkomban gombóccá dagad a félelem. Meg akarok fordulni, eltépni magam a ragadozótól, de a testem cserben hagy. Az elmém hiába rimánkodik, hogy fuss, védd magad, a szám néma, a karom bénultan lóg, a talpam a lépcsőfokba olvad.
A kéz tovább markol, én pedig saját húsomba zárva üvöltök.
Egy zökkenés, megérkeztünk. A mozgólépcső felért a metrókijárathoz. Egy utolsó szorítás, és a nyirkos tenyér lefoszlik rólam.
Mégsem mozdulok, csak állok a lépcső szélén, kapaszkodom a gumikorlátba. Emberek furakodnak el mellettem, a gurulós bőröndös lány, meg a nagy kosaras asszony már messze jár.
Forró, savanykás lehelet csap az arcomba, és valaki a fülembe suttog:
– Ribanc!
Egy zömök, kopaszodó, középkorú férfi kacsázik el röhögve mellettem. A kezét nézem, a vaskos ujjait begörbítve tartja, mintha még mindig a fenekemet markolná.
Nyelek egyet, elengedem a korlátot, elindulok a kijárat felé. Könnyek peregnek végig az arcomon, a lábam remeg. Még most is érzem, ahogy a ragacsos meztelen csiga a bőrömhöz tapad.
Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.
Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra.
A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
Csak egyszer láttam nagyapámat a lakatokkal matatni. Tizenegy éves voltam, az utolsó előtti szép évem, amikor még otthon szilvesztereztem. Számzáras lakatok voltak; dünnyögött valamiket a hosszú, fehér szakállába, és ötöt kinyitott közülük: a krómozott-fehéret, a vöröset, a feketét, a sárgát és a szürke vaslakatot. Az anodizált titánból készült szivárványszínűt és a nemesacélból készültet békén hagyta.
– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.
– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.
Erre-arra forgat. A ruhapróbának mindig tétje van, mert a ruha alapján ítélnek majd meg azok, akikkel találkozunk. „Ne higgyék ezek a nagyvalakik, hogy nincs mit felvegyünk” – mondja, miközben magát egy naftalinszagú vászonnadrágba próbálja beleszuszakolni.
Eltörött a tintásüveg. Kiszabadultak a bogarak. Ömlik szét, másznak szét, terjeszkednek, egyre csak terjeszkednek. Az egyik a billentyűmön kapaszkodik, a másik a tüdőmbe kap, a pirosat bordóra festi a fekete pigment. Nem tudom, hol vannak, csak érzem, hogy mozognak, hogy egyre több lárva kel ki, és minden porcikámban kárt tesznek.
Harmincöt év. A háta mögött ülve szidtak már mindenkit meg azok haragosát is. Tehették, mert a tata (te jó ég, már negyvenévesen is így köszöntgették…), szóval, a tata fejében mély volt a felejtés kútja, mély, mint a sír, elnyelt minden titkot. De nem csak ezért szerették. Az igazgató elvtárs leginkább azért kedvelte, mert olyan nagy tapintattal intézte a vendéglátást, az ajándékok gyűjtését, hogy abban hibát senki fel nem lelhetett.