A mozgólépcső közepén járunk, amikor először a lábamhoz ér. Csak egy apró érintés, egy leheletnyi súrlódás, mint amikor egy táska vagy egy megpakolt szatyor a térdhez ütődik a tömött villamoson. Semmiség – gondolom –, ilyen a nyár: tömeg, összezsúfolódó testek, izzadságszag. Előttem a mozgólépcsőn egy fiatal lány egyensúlyoz a gurulós bőröndjével, mellettem egy nagydarab asszony kapaszkodik a megpakolt kosarába, megfordulni sem tudok tőle. Óvatosan hátrasandítok, de csak egy kopasz fejtetőt látok magam mögött. Világító tányér néhány szürkés hajszál között. Egy idősebb férfihoz tartozhat.
Megrázom magam, lesimítom a könnyű muszlinszoknyámat. Meleg van, a vékony anyag a bőrömhöz tapad. Már csak pár méter, és elérjük a mozgólépcső tetejét. Aztán kint vagyunk, vár a szabad tér, a friss levegő, a tömeg eloszlik, a Nyugati felé kígyózik tovább.
Ekkor újra megérzem. A szoknyám finoman végigsúrolja a combomat, mintha feljebb csúsztatná egy láthatatlan kéz. Valami nyirkos simul a bőrömhöz, kicsit érdes, mint egy izzadt, kérges tenyér. Összerándulok, a gerincemen hideg verejték araszol végig.
Belém villan egy régi nyár, egy halszagú folyópart, amikor a nádasban csiga akaszkodott a lábszáramra. Fekete, ragacsos lény kúszott a bőrömön, egy idegen test ragadt az enyémhez, én pedig bénulttá dermedtem az iszonyattól.
Most is ezt érzem. Meztelen csiga mászik végig a combomon. Le akarom tépni, vájni magamról, akár a bőrömmel együtt, szeretnék elszaladni, messze futni, a lábam mégsem mozdul. Megbénultam, a testem idegenné vált, elszakadt tőlem. Zsibbadtan tűri, hogy a nyirkos kéz lomhán végigkússzon rajta. Kiáltanék, de csak tátogok. Hálóba gabalyodott, apró keszeg vagyok.
A nyálkás csiga öblös marokká vedlik, és hirtelen megragad. A fenekembe markol, az ujjak a bőrömbe vájnak, a pamutbugyimon keresztül is érzem.
A gyomrom összeugrik, a számat keserű epe önti el, sikítanék, de a torkomban gombóccá dagad a félelem. Meg akarok fordulni, eltépni magam a ragadozótól, de a testem cserben hagy. Az elmém hiába rimánkodik, hogy fuss, védd magad, a szám néma, a karom bénultan lóg, a talpam a lépcsőfokba olvad.
A kéz tovább markol, én pedig saját húsomba zárva üvöltök.
Egy zökkenés, megérkeztünk. A mozgólépcső felért a metrókijárathoz. Egy utolsó szorítás, és a nyirkos tenyér lefoszlik rólam.
Mégsem mozdulok, csak állok a lépcső szélén, kapaszkodom a gumikorlátba. Emberek furakodnak el mellettem, a gurulós bőröndös lány, meg a nagy kosaras asszony már messze jár.
Forró, savanykás lehelet csap az arcomba, és valaki a fülembe suttog:
– Ribanc!
Egy zömök, kopaszodó, középkorú férfi kacsázik el röhögve mellettem. A kezét nézem, a vaskos ujjait begörbítve tartja, mintha még mindig a fenekemet markolná.
Nyelek egyet, elengedem a korlátot, elindulok a kijárat felé. Könnyek peregnek végig az arcomon, a lábam remeg. Még most is érzem, ahogy a ragacsos meztelen csiga a bőrömhöz tapad.
– Tudod, Klárikám, ez magyar föld volt. Itt élt édesanyád kisbabakorától egészen addig, amíg ki nem telepítették őket. Csak 50 kilót hozhattak magunkkal. Még szerencse, hogy Zsófi mama betuszkolta a csomagba anya babáját és a szarvasagancsot. Pedig falhoz állította őt a szlovák csendőr, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elhozza ezeket a tárgyakat.
Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette
A kíváncsiság, az öröm és az izgalom elegye kavargott benne. Az ablakban állt. Egyik kezével kontyából kiszabaduló hajtincseit simogatta, füle mögé gyűrte, majd újra kihúzta őket. Másik kezével a függönyön játszott, ujjával követte annak mintáját, körberajzolta egyik irányba, aztán a másikba. Közben a szemét nem vette le az utcáról, a házuk kapujáról.
Alapvetően tehetségtelen voltam, de nem voltak rossz szándékaim a hegedűvel. Egy idő után abba kellett hagynom a hegedülést, ez éveket jelent, és alig pár lecke haladást a kottafüzetben. Egy ideig harmonikáztam, de ahhoz is tök tehetségtelennek bizonyultam. Érdekes módon, ott is előkerült a fényes vaslapocska, úgy látszik, az abonyi zeneiskola tanárainak legfőbb módszertani eszköze a vaslapocska volt a hatvanas években. Nem ragozom, végül a dobnál kötöttem ki.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, nem akarja megváltoztatni, de meghallgatja érveit s ő is érvel. Egyszer.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, aki elhívja egy Kordakoncertre, csak annyit kérdez tőle felhúzott szemöldökkel: miii? Ebből a férfi rögtön helyesbít, hogy Cohen, és a nő boldogan rábólint.
A mentősök nekilökték a vállát az ajtófélfának.
– Szűk ez az ajtó – mondta a nagyobbik.
– Azért csak kiférünk – jegyezte meg a másik.
A Lipótra vitték, mert stroke-ot kapott. Régebben agyvérzésnek hívták. Ma meg: stroke.
Én meg szórtam az ezreseket. Nem mintha sok lett volna belőlük. És egy idő után meg is mondta az egyik nővér:
– Ne adjon már nekünk pénzt. Úgyis megteszünk mindent.
Soha nem értettem, és nem tudtam elfogadni, miért vannak notórius késők. Trixi barátnőm az egyetemi évek alatt mindig mindenhonnan elkésett. Meg volt beszélve, hogy találkozunk a téren, az épület (ami akkori szóhasználatunkban mindenkor az ELTE Jogi Karának impozáns épületét jelentette) előtt, már mindenki ott volt, ő nem. Aztán húsz-huszonöt perc késéssel megérkezett, könnyedén és vidáman. És nem izzadt. A homloka se, a bajusza se.
De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.