Fráter Zsuzsanna: Csiga

2022. július 16., 08:34
Orosz István: Csiga

A mozgólépcső közepén járunk, amikor először a lábamhoz ér. Csak egy apró érintés, egy leheletnyi súrlódás, mint amikor egy táska vagy egy megpakolt szatyor a térdhez ütődik a tömött villamoson. Semmiség – gondolom –, ilyen a nyár: tömeg, összezsúfolódó testek, izzadságszag. Előttem a mozgólépcsőn egy fiatal lány egyensúlyoz a gurulós bőröndjével, mellettem egy nagydarab asszony kapaszkodik a megpakolt kosarába, megfordulni sem tudok tőle. Óvatosan hátrasandítok, de csak egy kopasz fejtetőt látok magam mögött. Világító tányér néhány szürkés hajszál között. Egy idősebb férfihoz tartozhat.

Megrázom magam, lesimítom a könnyű muszlinszoknyámat. Meleg van, a vékony anyag a bőrömhöz tapad. Már csak pár méter, és elérjük a mozgólépcső tetejét. Aztán kint vagyunk, vár a szabad tér, a friss levegő, a tömeg eloszlik, a Nyugati felé kígyózik tovább.

Ekkor újra megérzem. A szoknyám finoman végigsúrolja a combomat, mintha feljebb csúsztatná egy láthatatlan kéz. Valami nyirkos simul a bőrömhöz, kicsit érdes, mint egy izzadt, kérges tenyér. Összerándulok, a gerincemen hideg verejték araszol végig.

Belém villan egy régi nyár, egy halszagú folyópart, amikor a nádasban csiga akaszkodott a lábszáramra. Fekete, ragacsos lény kúszott a bőrömön, egy idegen test ragadt az enyémhez, én pedig bénulttá dermedtem az iszonyattól.  

Most is ezt érzem. Meztelen csiga mászik végig a combomon. Le akarom tépni, vájni magamról, akár a bőrömmel együtt, szeretnék elszaladni, messze futni, a lábam mégsem mozdul. Megbénultam, a testem idegenné vált, elszakadt tőlem. Zsibbadtan tűri, hogy a nyirkos kéz lomhán végigkússzon rajta. Kiáltanék, de csak tátogok. Hálóba gabalyodott, apró keszeg vagyok.

A nyálkás csiga öblös marokká vedlik, és hirtelen megragad. A fenekembe markol, az ujjak a bőrömbe vájnak, a pamutbugyimon keresztül is érzem.

A gyomrom összeugrik, a számat keserű epe önti el, sikítanék, de a torkomban gombóccá dagad a félelem.  Meg akarok fordulni, eltépni magam a ragadozótól, de a testem cserben hagy. Az elmém hiába rimánkodik, hogy fuss, védd magad, a szám néma, a karom bénultan lóg, a talpam a lépcsőfokba olvad.

A kéz tovább markol, én pedig saját húsomba zárva üvöltök.  

Egy zökkenés, megérkeztünk. A mozgólépcső felért a metrókijárathoz. Egy utolsó szorítás, és a nyirkos tenyér lefoszlik rólam.

Mégsem mozdulok, csak állok a lépcső szélén, kapaszkodom a gumikorlátba. Emberek furakodnak el mellettem, a gurulós bőröndös lány, meg a nagy kosaras asszony már messze jár.

Forró, savanykás lehelet csap az arcomba, és valaki a fülembe suttog:

– Ribanc!

Egy zömök, kopaszodó, középkorú férfi kacsázik el röhögve mellettem. A kezét nézem, a vaskos ujjait begörbítve tartja, mintha még mindig a fenekemet markolná.

Nyelek egyet, elengedem a korlátot, elindulok a kijárat felé. Könnyek peregnek végig az arcomon, a lábam remeg. Még most is érzem, ahogy a ragacsos meztelen csiga a bőrömhöz tapad.