A mozgólépcső közepén járunk, amikor először a lábamhoz ér. Csak egy apró érintés, egy leheletnyi súrlódás, mint amikor egy táska vagy egy megpakolt szatyor a térdhez ütődik a tömött villamoson. Semmiség – gondolom –, ilyen a nyár: tömeg, összezsúfolódó testek, izzadságszag. Előttem a mozgólépcsőn egy fiatal lány egyensúlyoz a gurulós bőröndjével, mellettem egy nagydarab asszony kapaszkodik a megpakolt kosarába, megfordulni sem tudok tőle. Óvatosan hátrasandítok, de csak egy kopasz fejtetőt látok magam mögött. Világító tányér néhány szürkés hajszál között. Egy idősebb férfihoz tartozhat.
Megrázom magam, lesimítom a könnyű muszlinszoknyámat. Meleg van, a vékony anyag a bőrömhöz tapad. Már csak pár méter, és elérjük a mozgólépcső tetejét. Aztán kint vagyunk, vár a szabad tér, a friss levegő, a tömeg eloszlik, a Nyugati felé kígyózik tovább.
Ekkor újra megérzem. A szoknyám finoman végigsúrolja a combomat, mintha feljebb csúsztatná egy láthatatlan kéz. Valami nyirkos simul a bőrömhöz, kicsit érdes, mint egy izzadt, kérges tenyér. Összerándulok, a gerincemen hideg verejték araszol végig.
Belém villan egy régi nyár, egy halszagú folyópart, amikor a nádasban csiga akaszkodott a lábszáramra. Fekete, ragacsos lény kúszott a bőrömön, egy idegen test ragadt az enyémhez, én pedig bénulttá dermedtem az iszonyattól.
Most is ezt érzem. Meztelen csiga mászik végig a combomon. Le akarom tépni, vájni magamról, akár a bőrömmel együtt, szeretnék elszaladni, messze futni, a lábam mégsem mozdul. Megbénultam, a testem idegenné vált, elszakadt tőlem. Zsibbadtan tűri, hogy a nyirkos kéz lomhán végigkússzon rajta. Kiáltanék, de csak tátogok. Hálóba gabalyodott, apró keszeg vagyok.
A nyálkás csiga öblös marokká vedlik, és hirtelen megragad. A fenekembe markol, az ujjak a bőrömbe vájnak, a pamutbugyimon keresztül is érzem.
A gyomrom összeugrik, a számat keserű epe önti el, sikítanék, de a torkomban gombóccá dagad a félelem. Meg akarok fordulni, eltépni magam a ragadozótól, de a testem cserben hagy. Az elmém hiába rimánkodik, hogy fuss, védd magad, a szám néma, a karom bénultan lóg, a talpam a lépcsőfokba olvad.
A kéz tovább markol, én pedig saját húsomba zárva üvöltök.
Egy zökkenés, megérkeztünk. A mozgólépcső felért a metrókijárathoz. Egy utolsó szorítás, és a nyirkos tenyér lefoszlik rólam.
Mégsem mozdulok, csak állok a lépcső szélén, kapaszkodom a gumikorlátba. Emberek furakodnak el mellettem, a gurulós bőröndös lány, meg a nagy kosaras asszony már messze jár.
Forró, savanykás lehelet csap az arcomba, és valaki a fülembe suttog:
– Ribanc!
Egy zömök, kopaszodó, középkorú férfi kacsázik el röhögve mellettem. A kezét nézem, a vaskos ujjait begörbítve tartja, mintha még mindig a fenekemet markolná.
Nyelek egyet, elengedem a korlátot, elindulok a kijárat felé. Könnyek peregnek végig az arcomon, a lábam remeg. Még most is érzem, ahogy a ragacsos meztelen csiga a bőrömhöz tapad.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.