Maria B. Raunio: Joli (pác, szén, vászon, 70 × 50 cm, 2012)
A Gellért téren járunk, amikor a tekintete először a bokámra villan. A bőröm finoman bizsereg a pillantásától, ami éppen megpihen a lábszáramat körülölelő vékony szandálpánton. A szám kiszárad, a szívem együtt dübörög a villamossal a Szabadság hídon át.
Én már a Móricz óta figyeltem őt: széles váll, finom arcél, sötét haj. A szeme színét még nem láttam, de csakis barna lehet. Olyan olvadó, selymesen lágy csokoládé. A számban önkéntelenül összefut a nyál.
A Fővám téren úgy döntök, a kezembe veszem az irányítást. Nyelek egyet, kihúzom magam, és egy hanyagnak tűnő, de valójában pontosan kiszámított mozdulattal keresztezem a bokámat. A lábfejemet enyhén kifelé fordítom, így sokkal jobban érvényesül a mézszínűre barnult bőrömön a leheletvékony pántokból szőt kis szandál.
Figyelem, ahogy a tekintete egyre feljebb vándorol a lábamon. Vádli – a pulzusom gyorsul, térd – egy szívdobbanásom kimarad, combközép – a lélegzetem elakad, a bőröm lángol.
A Kálvin tér előtt a villamos zökken egyet, egy cuppanással a fenekem elszakad a ragadós műbőrtől, a levegőbe emelkedem, mire önkéntelenül felnyikkanok. A hangra a pillantása azonnal elszakad a miniszoknyám alól kikandikáló meztelen bőrömtől, és a tekintetünk végre találkozik.
Pörköltmogyoró, ilyen színű a szeme. Hatalmas, ártatlanul csodálkozó, lágyan simogató. Az arcom átforrósodik, az ő arca is málnapirosra vált, miközben nézzük egymást. A lélegzetem gyorsul, telnek a tizedmásodpercek. Vajon megszólít? Vagy bátorítsam? Habozok. A szívem veszett módon kalapál, talán a vékony muszlinruhámon át is látszik, ahogy pulzál.
Mondanom kellene valamit. De mit? Bizonytalanul szólásra nyitom a szám, aztán inkább visszacsukom. Finoman megnyalom az ajkam, mert az izgalomtól teljesen kiszáradt. A mozdulat nem kerüli el a figyelmét, most a számat nézi. Remélem, elég piros és vonzó, harmatos cseresznyéhez hasonló.
Az ő ajka is elnyílik kissé, a tekintetünk újra találkozik, a pupillája kitágul. Hirtelen elkapja a tekintetét, zavartan félrenéz, és megtörli a homlokát. Engem is elönt a hőség.
Csupán másfél méter lehet köztünk, érzem a belőle áradó fülledt vágyat. Beburkol, körülvesz, finoman végigcikázik a bőrömön, megcsiklandozza a tarkómat, mire egész testemben megborzongok. Nyelek egyet.
Miért nem szólít meg? Talán fél, talán bizonytalan, talán mindkettő. Az agyam egyre csak jár.
Mindjárt itt az Astoria. Ha nem száll le, ez egy jel: egy felé tart az utunk. A villamos csenget, ajtó csapódik, a Deák tér következik. Itt maradt! Lépnem kell.
Megkérdezhetném a nevét, meghívhatnám egy limonádéra, randizhatnánk.
Aztán holnap újra találkoznánk, moziba mennénk, sétálnánk a Duna-parton, fagyiznánk a Margitszigeten, újabb randi, végül ágyba bújnánk. Csodás lenne együtt, egy nap nála, egy nap nálam, összeköltöznénk, kutyánk is lenne, nagyobb lakás kellene, karácsonykor eljegyzés. Anyám imádná, mert dicsérné a mézeszserbóját, apámmal közösen néznék a meccset. Egy-két év, jöhetnének a gyerekek, ikreink lennének, az ő mogyoró szemét örökölnék és az én számat.
Csak meg kell szólítanom. A torkom kiszárad, a tenyerem izzad. Nedves markomat lopva a szoknyámba törlöm. Most nem néz rám, az ablakon kémlel kifelé. Megvárom, míg újra felém tekint, akkor majd csábosan rámosolygok, a szemébe nézek, és…
A villamos rándul egyet, megáll. Végállomás. Most vagy soha!
Ő azonban felpattan a helyéről, az ajtóhoz szökken, én megpróbálok lépést tartani vele, de ő gyorsabb nálam. Az ajtó kinyílik, ő még egyszer felém fordul, a szemünk összevillan, a szívem a torkomba ugrik, gyorsan rámosolygok, remélem, hogy elég csábosra sikeredett, szólásra nyitom a számat, de ő már sehol.
Utána libbenek. A szandálom megcsúszik, a bokám megbicsaklik, meg kell kapaszkodnom az ajtó korlátjában.
Ő közben a peronon áll, egy idegen lányt ölel, karja átfonja a derekát, szája a nyakát keresi. A lány nevet, már vártalak – mondja, majd kéz a kézben elindulnak a tér felé.
Nem néz vissza, nem látja, hogy a szandálpántom elszakadt.
