Sanyi csökönyösen hallgatott. Már a piacról tartottak hazafelé, de még mindig nem szólt semmit.
– Miért csinálod ezt velem? – motyogta Balogh Sándorné, vagy ahogyan a faluban mindenki hívta, Icuka. Erősen szuszogott, sovány karján kidagadtak az inak, miközben erejét megfeszítve tolta a kerékpárt a rajta himbálózó tömött bevásárlókossárral. A vállán csíkos polipropilén szatyrot egyensúlyozott, a táska füle mély barázdát vágott csontos vállába.
– Egész reggel hallgatsz. Az őrületbe kergetsz!
Választ azonban nem kapott, csak a rozoga bicikli kereke csikorgott végig a főutcán. Az oldalán bánatos ütemet vert hozzá a csíkos szatyor.
A Horváth Jani kocsmája előtt Tóth Jenő, azaz Szalma Jenci támasztotta a kopott ajtófélfát, foszlott szalmakalapját – amiről csúfnevét kapta – félrecsapta, éppen a reggeli sörét nyeldekelte. Az ivóból félhomály és savanyú pára gomolygott a poros utcára.
– Hová-hová? Mi van a szatyorban? – kiáltott oda Jenci kedélyesen.
Icuka oda se pillantott, leszegte a fejét, erősebben szorította magához a csíkos táskát, és megszaporázta a lépteit. A bicikli kereke versenyt nyekergett Szalma Jenci harákoló röhögésével.
– Ne törődj vele, Sanyi. Jenci egy iszákos barom.
Marika kisboltjához érve megálltak, Icuka nyögve kitámasztotta a biciklijét a megpakolt kosárral, aztán a csíkos polipropilén szatyrot a hóna alá szorítva elindult a bejárat felé.
– Még kell egy tejföl a habaráshoz – szólt oda Sanyinak.
Az üzlet zsongott a reggeli bevásárlást intéző asszonyoktól. Amint Icuka belépett, minden fej felé fordult, a beszélgetés elhallgatott. Icuka senkire nem nézett, még csak nem is köszönt, célirányosan elindult a tejespult felé.
Bíró Marika, a boltos, széles mosollyal lépett elé.
– Icukám, de régen láttalak!
Icuka összeszorította a száját, nem válaszolt, Marika azonban zavartalanul folytatta.
– Tedd le a kasszánál azt a nehéz táskát!
Icuka azonban a fejét rázta, és erősebben szorította magához a csíkos szatyrot.
– Csak egy tejfölért jöttem.
Marika felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, a háttérben valaki felkuncogott. Icuka ügyet sem vetett rá, megszerezte, amit akart, fizetett, aztán már kint is volt az üzletből.
Ahogy bezáródott mögötte a piszkos üvegajtó, hangos szóáradat és nevetés harsant mögötte.
Icuka összerándult, de nem fordult vissza. A hóna alatt a szatyrával, kezében a tejfölös dobozzal elindult.
A biciklitárolónál egy csapat kölyök téblábolt. Egyikük, az Ökrös Teri fia, Jancsi elé ugrott.
– Mi van a táskában, Ica néni? – kurjantotta, és elkapta a csíkos szatyor fülét.
Icuka felsikoltott, két kézzel kapott utána. A tejfölös doboz a földre esett fehérre meszelve a járdakövet.
A kölykök hujjogtak, Ökrös Jancsi vigyorogva rángatta Icuka válláról a csíkos szatyrot.
– Mit hurcol a szatyorban, mutassa már! Az egész falu erről beszél!
Icuka visított, a szeme vérben forgott, ujjai görcsösen kapaszkodtak a táskába, azonban Jancsi sem adta fel. Nagyot rántott a szatyor fülén, mire a polipropilén szakadt, és egy csillogó fehér urna zuhant a tejföllel áztatott kőre.
Egy pillanatra csönd ereszkedett a falura. Ökrös Jancsi keze lehanyatlott, kezébe esetlenül lengett a csíkos szatyor cafatja, a többi kölyök is elnémult, szájtátva bámultak a porcelándarabok közül kiömlő szürke porra.
Icuka szűkölve rogyott a járdakőre, markával próbálta összekaparni a mocsokból a fakó hamut.
– Sanyikám, Sanyikám…
A gyerekek iszonyodva hátráltak, asszonyok rebbentek ki a boltból, ráncigálták Icukát a piszokból, de nem hagyta magát. Egész testét szürke máz borította, de egyre a hamvakat gyűjtötte zokogva.
– Te tudtad, Sanyi, tudtad, hogy baj lesz, mégse szóltál!
A délután nagy részében az óvó nénik kiültek egy üvegablakos szobába, ahonnan ránk láttak, de nem törődtek velünk. Csak cigarettáztak, és néha bekopogtak, ha nagyon zajongtunk. Olyannak láttam őket, akiket semmi más nem érdekelt, mint a cigaretta. Mintha füstkarikákba burkolózott volna a világ, és a füstfelhők mögül acsarkodott volna a két óvónő.
Kitti aztán másik általános iskolába ment, néha láttam a lakótelepen. Más barátnői lettek, ahogyan nekem is. Hat évvel később egy nap csengettek. Kitti apukája állt az ajtóban.
A gyerek kiszáll az iskolánál. Ma különösen szép napod lesz, kiáltok utána, még intek egyet, a visszapillantó tükörben nézem, ahogy bemegy az iskola kapuján. Lassan gurulok előre a sávomban. Egy lámpa, előttem senki, repülőrajt, kétszázhúsz lóerő, ezer méter egyenes, jobbos ötszáz méter, még egy jobbos ezer méter, és már ott is vagyok Ágicánál. Százszor megtettem már ezt az utat, négy perc a legjobb időm.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.