Sanyi csökönyösen hallgatott. Már a piacról tartottak hazafelé, de még mindig nem szólt semmit.
– Miért csinálod ezt velem? – motyogta Balogh Sándorné, vagy ahogyan a faluban mindenki hívta, Icuka. Erősen szuszogott, sovány karján kidagadtak az inak, miközben erejét megfeszítve tolta a kerékpárt a rajta himbálózó tömött bevásárlókossárral. A vállán csíkos polipropilén szatyrot egyensúlyozott, a táska füle mély barázdát vágott csontos vállába.
– Egész reggel hallgatsz. Az őrületbe kergetsz!
Választ azonban nem kapott, csak a rozoga bicikli kereke csikorgott végig a főutcán. Az oldalán bánatos ütemet vert hozzá a csíkos szatyor.
A Horváth Jani kocsmája előtt Tóth Jenő, azaz Szalma Jenci támasztotta a kopott ajtófélfát, foszlott szalmakalapját – amiről csúfnevét kapta – félrecsapta, éppen a reggeli sörét nyeldekelte. Az ivóból félhomály és savanyú pára gomolygott a poros utcára.
– Hová-hová? Mi van a szatyorban? – kiáltott oda Jenci kedélyesen.
Icuka oda se pillantott, leszegte a fejét, erősebben szorította magához a csíkos táskát, és megszaporázta a lépteit. A bicikli kereke versenyt nyekergett Szalma Jenci harákoló röhögésével.
– Ne törődj vele, Sanyi. Jenci egy iszákos barom.
Marika kisboltjához érve megálltak, Icuka nyögve kitámasztotta a biciklijét a megpakolt kosárral, aztán a csíkos polipropilén szatyrot a hóna alá szorítva elindult a bejárat felé.
– Még kell egy tejföl a habaráshoz – szólt oda Sanyinak.
Az üzlet zsongott a reggeli bevásárlást intéző asszonyoktól. Amint Icuka belépett, minden fej felé fordult, a beszélgetés elhallgatott. Icuka senkire nem nézett, még csak nem is köszönt, célirányosan elindult a tejespult felé.
Bíró Marika, a boltos, széles mosollyal lépett elé.
– Icukám, de régen láttalak!
Icuka összeszorította a száját, nem válaszolt, Marika azonban zavartalanul folytatta.
– Tedd le a kasszánál azt a nehéz táskát!
Icuka azonban a fejét rázta, és erősebben szorította magához a csíkos szatyrot.
– Csak egy tejfölért jöttem.
Marika felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit, a háttérben valaki felkuncogott. Icuka ügyet sem vetett rá, megszerezte, amit akart, fizetett, aztán már kint is volt az üzletből.
Ahogy bezáródott mögötte a piszkos üvegajtó, hangos szóáradat és nevetés harsant mögötte.
Icuka összerándult, de nem fordult vissza. A hóna alatt a szatyrával, kezében a tejfölös dobozzal elindult.
A biciklitárolónál egy csapat kölyök téblábolt. Egyikük, az Ökrös Teri fia, Jancsi elé ugrott.
– Mi van a táskában, Ica néni? – kurjantotta, és elkapta a csíkos szatyor fülét.
Icuka felsikoltott, két kézzel kapott utána. A tejfölös doboz a földre esett fehérre meszelve a járdakövet.
A kölykök hujjogtak, Ökrös Jancsi vigyorogva rángatta Icuka válláról a csíkos szatyrot.
– Mit hurcol a szatyorban, mutassa már! Az egész falu erről beszél!
Icuka visított, a szeme vérben forgott, ujjai görcsösen kapaszkodtak a táskába, azonban Jancsi sem adta fel. Nagyot rántott a szatyor fülén, mire a polipropilén szakadt, és egy csillogó fehér urna zuhant a tejföllel áztatott kőre.
Egy pillanatra csönd ereszkedett a falura. Ökrös Jancsi keze lehanyatlott, kezébe esetlenül lengett a csíkos szatyor cafatja, a többi kölyök is elnémult, szájtátva bámultak a porcelándarabok közül kiömlő szürke porra.
Icuka szűkölve rogyott a járdakőre, markával próbálta összekaparni a mocsokból a fakó hamut.
– Sanyikám, Sanyikám…
A gyerekek iszonyodva hátráltak, asszonyok rebbentek ki a boltból, ráncigálták Icukát a piszokból, de nem hagyta magát. Egész testét szürke máz borította, de egyre a hamvakat gyűjtötte zokogva.
– Te tudtad, Sanyi, tudtad, hogy baj lesz, mégse szóltál!
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.