Pontosan emlékszem, mikor történt. 1972-t írtunk, tizennegyedik évemet tapostam, átlagos kamasz, akkori eszemmel persze még azt képzeltem, rendkívüli vagyok (gúnyos kacaj).
Nyár, úttörőtábor Száron (hogy miért pont ott, máig rejtély előttem: tökéletesen érdektelen hely, se strand, se szép hegyek, semmi). Volt ellenben minden, ami a korszakba belefért: sorverseny, váltóverseny, foci, kosár, röpi rogyásig, no és az esti (nem, nem diszkó, az csak heti egyszer dukált) vetélkedők: à la Vágó István előtti idők, mondhatni prevágói idők.
Ment az ökörködés egész héten, aztán eljött a péntek este, vele a várva várt diszkó (zenés-táncos mulatság ifjú, ártatlan lelkeknek, akik végre elveszítenék ártatlanságukat). Már napok óta nézegettem egy kiscsajt, Lonkának hívták a barátnői, szép volt (nekem szép): alacsony, kissé husi, barna haj, barna szem, és az arca ennivalóan édes. Tudjátok, a szája szegletében bájos gödröcskék. Csipáztam erősen. Igen ám, de cefetül be voltam gyulladva. Már háromszor nekiduráltam magam, hogy na most, na most felkérem, meg képzelegtem, mit vetítek majd kedvest, szépet neki, de elindulni mégsem mertem.
Akkor jött az écesz: Laciból erőt meríteni. Laci az ifivezetőm volt. Gyengébbek kedvéért az ifivezető az a nagyobb srác vagy csaj, aki már kinőtt az általánosból, de még visszajár a régi sulijába. Ennek több oka is lehet, teszem fel, csajozni/fiúzni akar, vagy hiányzik neki az általános, mert a középsuliban nem olyan nagymenő, esetleg vonalas KISZ-es (Kommunista Ifjúsági Szövetség, megint a gyengébbek, avagy a szörnyen fiatalok részére) és hivatástudatból nyomatja a kiskrapekok között, nevelési célzattal, s a többi; és istencsászár a táborokban, mert ő már ifi, aki csókolózott, esetleg egyebet is csinált.
Laci éppen egy bigét fűzött, de szerencsémre valami közbejött és a lány elhúzott, így odamerészkedtem a sráchoz. Mondom neki, mi az ábra a Lonkával, meg hogy mit csináljak, mert be vagyok majrézva. Laci rendes fazon volt, ez egyből kiderült, mert nem gatyázott, megmondta, hogy menjek oda, kérjem fel, aztán tipitapi, közben indulhat a smár, és ne izguljak, a csaj éppen ugyanúgy cidrizik és éppen ugyanúgy azt akarja, amit én. Ezt párszor elismételtettem vele, mindig máshogy adta elő, de a veleje ugyanaz maradt, közben marhára remegett a lábam meg a gyomrom is, szóval a majré maradt, de addig győzködött, amíg végre elindultam.
Éppen odaérek, már majdnem felkérem Lonkát, két szám között, ahogy kell, amikor felcsendül a dallam: Kacsatánc! A francba! Most képzeld el, hogy lehet a kacsatánc közben tipitapizni meg smárolni! Lonka merően néz, reménykedve, mostani eszemmel már tudom, ő is legalább annyira félt, mint én.
Lényeg a lényeg, próbáltam a fülébe üvölteni, hogy majd a következő táncot, ő pedig helyeslően bólogat: neki sem jön be ez a cinkes, alsós tinglitangli. Jó öt percig tartott a rettenet, közben persze kínosan feszengtünk, a facér barátnői meg bénán idétlenkedtek mellettünk, riszáltak a nagyon ciki ütemre. És közben, igen, akkor, átsuhant egy baljós gondolat a fejemen, hogy mindez, mármint a kacsatánc nem egy jel-e fentről, ami arra figyelmeztet, hogy ne kérd fel, mert ha felkéred, végérvényesen megváltozik az egész életed. Már mozdultam, máig emlékszem, amint a remegő lábam elindult, de aztán mégsem hagytam ott a lányt, talán illendőségből, mert nem hagyunk ott egy lányt (senkit) csak úgy.
Nem hagytam ott, és a gyors után mindig lassú jön, és volt tipitapi meg smár, és Lonkából Ilona lett, aztán Ica, még mindig megvan, én hatvan vagyok, ő majdnem annyi, alacsony meg testes most is, a haja épp vörös, a gödröcskéi inkább kráterek, plusz erősödő bajuszka a káráló száj felett. Ülök a fotelban egy sörrel, ő éppen mondja a magáét, igazi házisárkány, totál idegőrlő, de nem, nem is sárkány, abban van valami megengedő, inkább vipera. Megint szekál, és nincsen nap, hogy ne jutna eszembe az a francos kacsatánc, hogy az egy jel volt fentről – de elszúrtam.
És most itt ülök a fotelban, a konyhában Ica úttörőgombócot főz, pulykanyakast.
Megvonom a vállam, a Fradi gólt lő, újabb üvegért üvöltök.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. február 9-i számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.