A szép új internetes világ csak folyamatosan cseszeget engem. Hogy csináljam ezt, csináljam azt, és hogy nekem milyen jó lesz. Egy helyre kerülnek a fényképeim. A felhőbe, és onnan, mint valami mesebeli madarat, bármikor lehívhatom őket. Tök jó lesz, barátom.
Ha lehívod a felhőből. Lépjek be vagy a gugli vagy a pofakönyvfiókommal. És aztán csináljam ezt, meg csináljam azt. Roppant egyszerű, meglátom. És csak néhány másodperc az egész. És fogadjam el a kukikat. És ha nem, jelöljem be. És marha egyszerű az egész. És gyors. És egy elvarázsolt zenekar mind hangosabban és hangosabban húzza a fülembe a csinnadrattát. Hogy nagyon jó lesz, szólnak a dobok. Hogy örömzene, pufog a cintányér, hogy óriási, rivall a kürt. Szép az élet, pattannak a húrok.
Csak ülj le a laptopod elé, a számítógéped elé, és nyomjad és nyomjad. És akkor minden egyszerű lesz és gyönyörű és kerek. De előbb még ezt fogadd el, meg csak még azt nyomd meg. És oda klikkelj rá. Frissíts! Frissíts!
Nem akarom. Visítottam, toporzékoltam.
Hogyhogy nem akarod? Ez az új világ zenéje. Az új generáció már a bölcsőben ezt szívja magába. Egy kétéves gyerek már át tud programozni mindent. És te ezt nem akarod? És angolul sem akarsz, ugye? Pedig milyen szép nyelv! A mi nyelvünk, az angol az új kor nyelve! A komputervilág nyelve. Hallgasd csak, milyen szép: fájl, meg csip és nano! Táncolni is lehet rá, hallgasd: fájl meg csip és nano! Érzed a ritmust?
Nem? Hát, akkor mit szeretnél? Milyen nyelvet? Mert a te nyelveden, azon a magyaron ez nem működik! Ahelyett nem tudsz mást, hogy nyomj egy lájkot! Vagy hogy: szkenneld be!
És a zenekar megint rákezdi a borzasztó macskazenéjét. Most ezt ordítja: szkenneld be, szkenneld be. Beriszálja magát néhány citromfejű szmájli és ezt énekli: fájl meg csip és nano. Fájl és csip meg nano.
És ott üvölt az egész a fejedben. És akkor te régi filmeket nézel. Senki nem néz már ilyen régi filmeket. Fekete-fehér filmek. Orfeusz alászáll meg A hetedik pecsét meg A nap vége (eredeti cím: Szamócás), és színes Wajdákat persze, Dantont és Ígéret földjét meg a Tájképet csata után. És Ötödik pecsétet és Simon mágust. Macskajajt.
Be vagy már betonozva. Besült a hülye agyad. Meszesek a csontjaid. Nem érted az új kor új zenéjét, hogy teák közül idd a plantát. Azt a filmet sem nézi már senki. Újak vannak, romantikusak vagy gyilkolászósak, de nem életszagúak. Nem érzed azt, hogy te nem egy filmet nézel. Néha-néha egy magyar filmnél igen. Meg a régieknél.
Ez egy gyöpös szokás. Ahelyett, hogy te is beállnál. Hiszen csak egy kattintás az egész. Egy letöltés. Konvertálás.
És a politika? Az is milyen érdekes! Az sem érdekel téged? Meg a lehetőségek? Hogy te is átoperáltathatod magad? Vagy nem is kell, elég, ha egyik pillanatban nőnek gondolod magad, a másikban férfinak, a harmadikban meg…?
Fájl meg csip és nano. Csip és fájl meg nano.
Elég, üvöltenél, elég ebből a rémálomból, elég.
Tenkes kapitányát akarok meg Ivanhoe-t. Legyünk újra hétévesek és verekedjünk az osztályban favonalzókkal. Sóderezzünk a lányokkal. Kardozzunk a fiúkkal. És verjem szét mindenkinek a kezét alsóvágással, amit A koppányi aga testamentumában láttam, és nyaraljunk újra annál az idős néninél Erdőkertesen, ahol villany sem volt, csak petróleumlámpa. Nem kellett semmit letölteni, egész nap azt csináltunk, amit akartunk, és a kert közepén egy égig érő cseresznyefa állt. Tetejetlen fa, azon mászkáltunk le-s föl, egész a felhőkig. Megnéztük, megforgattuk a felhőket, de nem volt beléjük töltve egy árva fénykép sem.
Csak a fájl meg a csip és a nano.
Valamikor tíz-húsz éve azt álmodtam, hogy gyorsan elszalad az élet, már hatvanas éveimben járok, aztán a hetvenes éveimben, valahogy meg kellene állítani ezt a nagy rohanást. Ma már nem álmodom ilyesmit. Mai álmaimban hol megzsarolt bérgyilkos vagyok, hol meg csak végig kell néznem, míg másokat gyilkolnak. Többnyire ártatlan, fiatal, fehér férfiakat.
Nem tudom, miért. Mert arra gondolni sem merek, hogy az új világ miatt. A vírusok miatt. Amik bemásztak a gépembe, levetkőztek meztelenre és vonaglanak és azt éneklik, hogy…
De ezt már mondtam. Legyintsetek rám, vén f…, igazatok van. Most is a gépen pötyögöm ezt a gépellenes szöveget. Gép nélkül már én sem tudnék élni.
Csak ne cseszegetne folyton! Hogy töltsem le ezt, erősítsem meg azt. Csináljam ezt, tegyem meg azt. Hogy ne mindig ugyanazok a szavak keringenének az agyamban ördögi táncot járva, hogy fájl meg… csip…
De már tudom a megoldást: be fogom szkennelni őket!
Azt hiszed, haha, azt hiszed, mondja egy hang a fejemben. Most jó poénos voltál. Pedig te vagy már beszkennelve, jóbarát! Bent vagy már régen, csak azt hiszed, hogy kívül vagy. Hogy még ez megmaradt neked. A kívülállók boldogsága.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.