Ások lefelé. Barna a föld, és tele van gyökerekkel. Nem szedtük ki ősszel, amikor kivágtuk a meggyfát, azért van tele. A meggyfának sűrű és erős gyökérzete van, nehéz kivágni. És ha benne hagysz egy gyökeret a földben, akkor tuti, hogy kihajt.
Hatvannégy éves vagyok. A lányom harminckettő, az anyósom kilencvenhat. Pont harminckét év van közöttünk.
A meggyfánál csak a fügefa gyökerei erősebbek. Összeállnak egy csomóba, akár a kőszikla, olyanok. Péter, akire Krisztus egyháza épült.
Most olvasom, hogy az egész emberiség beleférne egy Badacsony-méretű hegybe. Egy jó nagy kősziklába. Nem mindegy, ki mellé kerülsz: leprás vénasszony hegyes könyöke nyomakodik az oldaladba, vagy valami csinos és egészséges fiatal. Vagy a feleségem. Az már negyvenkét éve. Vele vagyok a legszívesebben, vagy úgy is mondhatnám, hogy őt viselem el a legjobban. Ő simuljon az oldalamba. Mert kezdek hasonlóvá válni egy kősziklához, de sajnos nem Szent Péter-i értelemben. Nehezen mozdulok, hajolni sem tudok már úgy, ahogy régen. Főleg bal felé nem megy, a bal csípőm elkopott, és közben meszesedik.
Van egy pont az életben, amikor az ember már nem a haláltól fél, hanem az élettől. Először gondolom erről a mondatomról, hogy hű, de bölcs vagyok, pedig ez nem újdonság. A hinduk és a buddhisták sem a haláltól félnek, hanem az újraszületéstől. Mi vajon újraszületünk? A kisebbik lányom, aki most harminckettő, mikor kicsi volt, gyakran megkérdezte a feleségemtől: Ha újraszülök, akkor is te leszel a mamám? Így mondta: újraszülök.
Gyakran járok fel a Kálváriára. A miénk itt, Hidegkúton nem olyan templom előtti laza sétálgatás, nálunk egész hegy van. A Kálvária-hegy.
Ott szoktam imádkozni. Templomban szerintem még soha nem imádkoztam, vagy legalábbis nem úgy, ahogy a hívők szoktak. Nem mondtam el soha a miatyánkot. Ellenben itt, a szabad ég alatt, ahol a megfeszítettet úgy ábrázolta a szobrász, hogy felfelé néz, valahová a felhők felé, szóval itt a ragyogó májusi kék ég alatt elmondom. Ő, mondjuk, kritizál, szerinte nem tudom jól a szöveget. Hibázok. Röhög rajtam. Nem mondhatom, hogy az Isten se törődik velem.
Miatyánk, segítsd meg a lányomat. Adj neki gyermekáldást, vedd rá a barátját, hogy ő is akarja. Ez most talán a legnagyobb gondom. Tulajdonképpen szép az élet, ha csak ennyi van. Ennyi gond. Anyám már jó öreg volt, amikor elment panaszkodni az orvoshoz, hogy reggelenként izzad.
– Hány éves maga asszonyom? – kérdezte a doki.
– Nyolcvanhét.
– Na látja. És még csak izzad reggelenként.
Hát ez legyen a legnagyobb baj. Hogy tele van a föld gyökérrel. Pedig már nincs is tele. Sőt. Kibányásztam mindet. És a helyén homokozó van, az unokámnak. A nagyobbik lányom gyermeke. Szép az élet, én mondom.
Hatvannégy éves vagyok. A kisebbik lányom harminckettő, az anyósom kilencvenhat. Pont harminckét év van közöttünk. Az unokám és én közöttem viszont hatvanhárom év. Páratlan szám. Valami nem stimmel itt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.