Gáspár Ferenc: Covidtól függetlenül

2021. augusztus 01., 09:31
Aknay János: Holdleány (akril, vászon, 177 × 110 cm, 1986)

Ások lefelé. Barna a föld, és tele van gyökerekkel. Nem szedtük ki ősszel, amikor kivágtuk a meggyfát, azért van tele. A meggyfának sűrű és erős gyökérzete van, nehéz kivágni. És ha benne hagysz egy gyökeret a földben, akkor tuti, hogy kihajt.

Hatvannégy éves vagyok. A lányom harminckettő, az anyósom kilencvenhat. Pont harminckét év van közöttünk.

A meggyfánál csak a fügefa gyökerei erősebbek. Összeállnak egy csomóba, akár a kőszikla, olyanok. Péter, akire Krisztus egyháza épült.

Most olvasom, hogy az egész emberiség beleférne egy Badacsony-méretű hegybe. Egy jó nagy kősziklába. Nem mindegy, ki mellé kerülsz: leprás vénasszony hegyes könyöke nyomakodik az oldaladba, vagy valami csinos és egészséges fiatal. Vagy a feleségem. Az már negyvenkét éve. Vele vagyok a legszívesebben, vagy úgy is mondhatnám, hogy őt viselem el a legjobban. Ő simuljon az oldalamba. Mert kezdek hasonlóvá válni egy kősziklához, de sajnos nem Szent Péter-i értelemben. Nehezen mozdulok, hajolni sem tudok már úgy, ahogy régen. Főleg bal felé nem megy, a bal csípőm elkopott, és közben meszesedik.

Van egy pont az életben, amikor az ember már nem a haláltól fél, hanem az élettől. Először gondolom erről a mondatomról, hogy hű, de bölcs vagyok, pedig ez nem újdonság. A hinduk és a buddhisták sem a haláltól félnek, hanem az újraszületéstől. Mi vajon újraszületünk? A kisebbik lányom, aki most harminckettő, mikor kicsi volt, gyakran megkérdezte a feleségemtől: Ha újraszülök, akkor is te leszel a mamám? Így mondta: újraszülök.

Gyakran járok fel a Kálváriára. A miénk itt, Hidegkúton nem olyan templom előtti laza sétálgatás, nálunk egész hegy van. A Kálvária-hegy.

Ott szoktam imádkozni. Templomban szerintem még soha nem imádkoztam, vagy legalábbis nem úgy, ahogy a hívők szoktak. Nem mondtam el soha a miatyánkot. Ellenben itt, a szabad ég alatt, ahol a megfeszítettet úgy ábrázolta a szobrász, hogy felfelé néz, valahová a felhők felé, szóval itt a ragyogó májusi kék ég alatt elmondom. Ő, mondjuk, kritizál, szerinte nem tudom jól a szöveget. Hibázok. Röhög rajtam. Nem mondhatom, hogy az Isten se törődik velem.

Miatyánk, segítsd meg a lányomat. Adj neki gyermekáldást, vedd rá a barátját, hogy ő is akarja. Ez most talán a legnagyobb gondom. Tulajdonképpen szép az élet, ha csak ennyi van. Ennyi gond. Anyám már jó öreg volt, amikor elment panaszkodni az orvoshoz, hogy reggelenként izzad.

– Hány éves maga asszonyom? – kérdezte a doki.

– Nyolcvanhét.

– Na látja. És még csak izzad reggelenként.

Hát ez legyen a legnagyobb baj. Hogy tele van a föld gyökérrel. Pedig már nincs is tele. Sőt. Kibányásztam mindet. És a helyén homokozó van, az unokámnak. A nagyobbik lányom gyermeke. Szép az élet, én mondom.

Hatvannégy éves vagyok. A kisebbik lányom harminckettő, az anyósom kilencvenhat. Pont harminckét év van közöttünk. Az unokám és én közöttem viszont hatvanhárom év. Páratlan szám. Valami nem stimmel itt.