Ások lefelé. Barna a föld, és tele van gyökerekkel. Nem szedtük ki ősszel, amikor kivágtuk a meggyfát, azért van tele. A meggyfának sűrű és erős gyökérzete van, nehéz kivágni. És ha benne hagysz egy gyökeret a földben, akkor tuti, hogy kihajt.
Hatvannégy éves vagyok. A lányom harminckettő, az anyósom kilencvenhat. Pont harminckét év van közöttünk.
A meggyfánál csak a fügefa gyökerei erősebbek. Összeállnak egy csomóba, akár a kőszikla, olyanok. Péter, akire Krisztus egyháza épült.
Most olvasom, hogy az egész emberiség beleférne egy Badacsony-méretű hegybe. Egy jó nagy kősziklába. Nem mindegy, ki mellé kerülsz: leprás vénasszony hegyes könyöke nyomakodik az oldaladba, vagy valami csinos és egészséges fiatal. Vagy a feleségem. Az már negyvenkét éve. Vele vagyok a legszívesebben, vagy úgy is mondhatnám, hogy őt viselem el a legjobban. Ő simuljon az oldalamba. Mert kezdek hasonlóvá válni egy kősziklához, de sajnos nem Szent Péter-i értelemben. Nehezen mozdulok, hajolni sem tudok már úgy, ahogy régen. Főleg bal felé nem megy, a bal csípőm elkopott, és közben meszesedik.
Van egy pont az életben, amikor az ember már nem a haláltól fél, hanem az élettől. Először gondolom erről a mondatomról, hogy hű, de bölcs vagyok, pedig ez nem újdonság. A hinduk és a buddhisták sem a haláltól félnek, hanem az újraszületéstől. Mi vajon újraszületünk? A kisebbik lányom, aki most harminckettő, mikor kicsi volt, gyakran megkérdezte a feleségemtől: Ha újraszülök, akkor is te leszel a mamám? Így mondta: újraszülök.
Gyakran járok fel a Kálváriára. A miénk itt, Hidegkúton nem olyan templom előtti laza sétálgatás, nálunk egész hegy van. A Kálvária-hegy.
Ott szoktam imádkozni. Templomban szerintem még soha nem imádkoztam, vagy legalábbis nem úgy, ahogy a hívők szoktak. Nem mondtam el soha a miatyánkot. Ellenben itt, a szabad ég alatt, ahol a megfeszítettet úgy ábrázolta a szobrász, hogy felfelé néz, valahová a felhők felé, szóval itt a ragyogó májusi kék ég alatt elmondom. Ő, mondjuk, kritizál, szerinte nem tudom jól a szöveget. Hibázok. Röhög rajtam. Nem mondhatom, hogy az Isten se törődik velem.
Miatyánk, segítsd meg a lányomat. Adj neki gyermekáldást, vedd rá a barátját, hogy ő is akarja. Ez most talán a legnagyobb gondom. Tulajdonképpen szép az élet, ha csak ennyi van. Ennyi gond. Anyám már jó öreg volt, amikor elment panaszkodni az orvoshoz, hogy reggelenként izzad.
– Hány éves maga asszonyom? – kérdezte a doki.
– Nyolcvanhét.
– Na látja. És még csak izzad reggelenként.
Hát ez legyen a legnagyobb baj. Hogy tele van a föld gyökérrel. Pedig már nincs is tele. Sőt. Kibányásztam mindet. És a helyén homokozó van, az unokámnak. A nagyobbik lányom gyermeke. Szép az élet, én mondom.
Hatvannégy éves vagyok. A kisebbik lányom harminckettő, az anyósom kilencvenhat. Pont harminckét év van közöttünk. Az unokám és én közöttem viszont hatvanhárom év. Páratlan szám. Valami nem stimmel itt.
Székelyföld szívében élek, olyan helyen, ahol minden környékbeli faluban csupa hírességek születtek, csak Papolcon nem, ahol én lakom. Például az egyik szomszéd településen Kőrösi Csoma Sándor, a másikban meg Mikes Kelemen látta meg a napvilágot. Egyébként Zágont még Kiss Manyi színésznő és a világhírű tornász, Szabó Kati is ismertté tette.
Bognár úr leereszkedően veregette a kis taknyos vállát, és nevetgélt. Ilyenkor mi mindig hátráltunk egy lépést, mert a Bognár úr nevetése rendszerint nyálkiválasztással járt együtt. A kis pimasz most valamit kérdezett, mire Bognár úr tett a karjával egy fordulatot, s a folyosó vége felé intett, ahol a lépcsőfeljárat volt.
Első Európa-bajnokságom a 2004-es Portugáliában megrendezett torna volt. (2002-ben már néztük a vébét, fehér atlétatrikókból gyártottunk német és török mezeket. Jeremies 16 és Hasan Sas 11 voltak az én választásaim.) Egy hónapon át a futballról szólt az élet, fivéreimmel a fellegekben jártunk.
Nemrég megtaláltam az egyik videómegosztón az 1960-as Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjéről készült teljes filmfelvételt. Ez volt az a meccs, amelyen Puskás négy, Di Stefano pedig három gólt szerzett. A kupadöntőben rúgott négygólos rekord máig felülmúlhatatlan, és valószínűleg még hosszú ideig az is marad.
− No, ez egy szép gól volt – állapította meg Brautigam, az egyszeres válogatott, és nem is akarta tovább cizellálni.
− Azok az arcok viszont röhejesek – jegyezte meg Ferike, a labdaszedő, a lassításra mutatva.
A sorfalat álló angolok valóban komikusan hatottak. Kivált kimerevítve.
Ha már egyszer ideköltöztünk a Kis-Duna mellé, illik kiügyeskedni valamit a vízből, mondta egyszer csak apu, és vett nekünk két lepkefogó hálót.
Azt is mondta, hogy ha jó idő lesz, akkor majd mutat nekünk olyat, de olyat! Csak korán kell hozzá kelni. Nagyon korán.
– De mégis, milyen korán? – nyaggattam.