Megyünk a határ felé. Zuhog az eső, rémes idő van. Férfiak, nők, gyerekek. Főleg férfiak. És akkor azt mondja az ember, aki visz minket, hogy csónakba kell ülni. Mert itt ez már a határfolyó. A Rába. Szerintem odébb van a határ, várom, hogy valaki ellenkezzen, de néma csend a válasz. Csak a gyerekek szipogása hallik. Várjuk, hogy jöjjön a ladik, de nem. Az ember káromkodik, néha rágyújt egy cigarettára. Aztán gyorsan eloltja. Még meglátják, magyarázza. És, hogy ne sírjanak a gyerekek. Beszéljék meg velük. Sötét este van már, mire megérkezik a csónak, végre beülünk, és akkor azt mondja, hogyha lőnek a határőrök, azonnal ugorjunk be a vízbe. 1956 ősze van.
Suhanok a határ felé az M3-ason. Jól hangzik ez a suhanás szó. Pedig a fauvé batárja inkább csak döcög a sok BMW meg Mercedes meg japán autócsoda között. A százharmincat így is repeszti, s ez nekem elég. I’m sixty four, jut az eszembe a Beatlestől, meg hogy apám pont hatvanöt éve indult neki a zöldhatárnak. Úgy, ahogy most én, 2021-ben.
Ugorjanak, kiabál az ember. Nem sok idő marad a gondolkodásra. Lövéseket hallunk, s egy villanásra látjuk a torkolattüzeket is. Meg a fényszórókat, amint a folyót pásztázzák. Ugrunk. A víz baromi hideg, mikor kikászálódunk a túlparton, mindenki rohan ezerfelé. Odaát vizenyős terület, a sarat jégpáncél borítja. Ekkor jött az ötlet, hogy dunsztkötést csinálok magamból.
Hát nekem talán nem kell. Bár a határon most is tilos átkelni, akárcsak apámnak ’56-ban. Csak akkor a vasfüggöny miatt, most meg a Covid miatt. És míg ő nyugat felé tartott, én keletnek. Vagy inkább északkeletnek.
Mert amikor beugrottam, kiderült, hogy csak combközépig ér a víz. És így a hátizsákomban száraz maradt az irhabéléses lódenkabátom. Ha viszont továbbmegyek, minden lépésemre megreccsen a jég. Azonnal megtalálnak. A többiek eltűntek a sötétben, nem tudom, mi lett velük. Én viszont betekerem magam a lódenkabátba, ami még a nagyapámé volt, ki sokkal magasabb volt nálam, így ha lerúgom a vizes cipőmet, még a lábam is befér. Dunsztkötést csinálok hát magamból, s csendesen gőzölgök.
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta… Hál’ istennek Somoskőn találtam egy ismerőst, akinél otthagyhatom az autót. És megnéztem a gugliban, hogy a vártól keletre van egy kanyar a szlovák oldalon, ahol az autóút egészen közelít a határhoz. Talán harminc méter. Onnan ugyan még legalább egy kilométer a Parkoviska Somoska, vagyis a parkoló, de azt tíz perc alatt meg lehet tenni. ha nem ütközöm bele senkibe…Végül is, mondhatom, hogy szlovákiai magyar vagyok, csak levegőt szívni jöttem ide, az erdőbe nem viszem magammal a papírjaimat. Megvan a veszélye, hogy bevisznek. Rizikó nélkül nincs győzelem.
Jött éjjel egy orosz őrjárat, de elmentek mellettem. Gondoltam, ha mégis meglátnak, majd kérdezek tőlük valamit. Hogy merre van a Damjanich utca. Vagy szavalok nekik oroszul. Já kvám pisú. Én írok önnek. Ilyesmit. De nagyon féltek, ahogy kihallottam a pusmogásukból, és roppant fiatalok voltak. Most reggel van, és úgy érzem, épp eleget gőzölögtem itt. Ideje továbbállni.
Ideje letérni az autópályáról. Vajon milyen lesz újból meglátni őt? Hiszen nem csak a Covid miatt nem találkoztunk. Volt más is. Hopsz, közúti ellenőrzés.
Merre lesz a túra?
Rokonaim élnek Salgótarjánban. Őket megyek meglátogatni. Különben meg mi köze hozzá, ugrik fel bennem a kisördög. Attól, mert Covid van…?
Szerencsére nem firtatja a rokonokat, nem vagyok gyanús. Vén faszi, unatkozik otthon. Nem tud a valagán megülni. Hát nem is, ha találkozhatok vele újra. A kedvessel, akit már több mint egy éve…
Azt azért nem sejtettem, hogy egy év múlva újra láthatjuk egymást. Haraggal váltunk el, ő szemrehányásokat tett, én is neki, hogy nem jön velem. Szüleire hivatkozott, az igazi okot nem mondta el. Nem fedte fel a titkát.
Most viszont találok egy kunyhót, kedves házaspárral. Megszárítkozhatom, s még egy üveg rumot is kapok tőlük. Érdekes, hogy itt laknak a határsávban. Hogy még itt is laknak emberek. Az istállóban alszom, patkányok szaladgálnak a fejemen. És mikor reggel elindulok, széles, nagy mező tárul fel előttem, a túloldalán osztrák határőrök álldogálnak. Hahó, kiabálok nekik, és futni kezdek.
Letettem az autót Somoskőújfaluban egy havernál. Megyek a zöldhatár felé. Megvártam a szürkületet, biztosra akarok menni. Tulajdonképpen tök romantikus, hogy hatvannégy évesen ilyeneket csinálok. Az apám huszonnégy volt akkor.
A Szemere Bertalan utcából lehet a legkönnyebben elérni a határhoz, egy bokros, fás részen keresztül, oda, ahol a túloldalon a kanyar van. A kedvesem pedig már a parkolóban vár. Mobilon beszélünk, de virágnyelven, és keveset. Hátha lehallgatják.
Hogy miért jöttem haza egy évvel később? Mert kiderült, hogy fiam született. És ez felülírt mindent. Megkockáztattam. Nem tudom, megérte-e, de akkor így döntöttem. Most viszont még csak futok a határőrök felé.
Itt kell bekanyarodni, döntöm el, elmegyek két fenyő között. Út nincs, az esőtől felázott a talaj. Félek, hogy a cipőm bent ragad a sárban. És akkor tűnök el hirtelen a víz alatt. Buborékokat látok hirtelen a fejem fölött, zseblámpa fénye világítja meg őket.
Na, maga jól megázott, állapítja meg a fiatal határőr, amikor kihúz a pocsolyából. Mert jókora pocsolya ez, a rengeteg esőtől, lehet egy méter mély is itt-ott. Ebbe csúsztam bele. Szerencsére elég vén vagyok és vizes, elhiszik, hogy eltévedtem.
Siessen vissza, mondják, mert még magára lőnek a szlovákok. Azt hiszik, határsértő. És mutatják az utat.
Fogadtunk, hogy rálép majd egy aknára, vagy nem – mondják az osztrák sógorok, akikhez átfutottam. Marha egy mázlija van.
Marha mázlim volt, mesélem a kedvesemnek csuromvizesen, már az autójában vetkőzve, mivel a magyar határőrökkel való találkozás után némi kerülővel, és jóval később, de mégiscsak átjutottam. Muszáj levennem magamról mindent, nincs egy darab ruha, ami szárazon maradt volna. Jókat nevet rajtam, kuncog, végig Kassa felé, én pedig belemegyek a játékba, úgy teszek, mintha megsértődnék ettől. Ekkor meszel le egy szlovák zsernyák. Megállunk. A rendőr kinyitja az ajtót és meglát engem tök meztelenül. Hátraugrik, és ugyanazzal a lendülettel bevágja a gépkocsi ajtaját.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.