Hideg van, a nedvesség behatol a farmerdzsekid alá. Megpróbálsz tüzet gyújtani, kapkodva szeded össze a nedves gallyakat, nem jó méretűeket, túl vastagokat a tűzgyújtáshoz. Már jó néhányat elpazaroltál a gyufákból, mikor a lány, a Guszti barátnője odajön, és szidni kezd, azon a csúnya hangon, amit az elmúlt hetek alatt már annyiszor hallottál. Rossz így guggolni az alig füstölgő fadarabok fölött, és hallgatni a szemrehányásokat. Egyelőre nem szólalsz meg, eszedbe jut a forró kakaó, amit a lány meg a barátja ittak tegnap, te és a kedvesed csak sóvárogva és korgó gyomorral néztétek, mert már kifutottatok az összes tartalék kajából, és itt, az égig érő hegyek között, még ha lett volna pénzetek, akkor sem tudtatok volna semmit se venni. De már az sem volt. Kezd forrni benned a méreg az átéltek miatt.
Hosszú volt az együtt töltött idő. Az elején még mindenki milyen vidám volt. Az elején még nem gondoltad volna, hogy az utolsó napokban majd csúnyán mellbe vágod Gusztit, a legjobb barátodat.
Guszti elesett, és ha materializálni lehetett volna a feszültséget, egészen biztosan jégtömbök hevertek volna a sátor körül. Zoli, a másik haver sápadtan gyalogolt körbe a mezőn, jó pár kört megtett, mire valamennyire megnyugodva visszatért azon a késő délutánon, amikor Guszti elesett. Nem lehetett mit tenni, együtt kellett még maradnotok három napig, egy autóval jöttetek, eggyel is mentek haza, ezt mindnyájan tudtátok. A nap melegen sütött, mikor mellbe vágtad a Gusztit, pedig talán mégis Gusztinak volt igaza, amiért rád szólt, hogy ne itt bent szórd szét a megpucolt hagyma héját. Az „itt bent” a sátor előtere volt, idővel az enyészeté lett volna a hagyma héja, másnap úgyis sátrat bontotok, de azért ez mégiscsak gusztustalan volt, olyan trehány és büdös dolog. Guszti szóvá tette, te meg csak röhögtél, hogy úgyis elrohad, mit szívod magad, bakker, de Gusztinál elszakadt a cérna, és elküldött téged a jó édes anyádba. Akkor ütötted mellbe a barátodat.
Mindez most újból az eszedbe villan, mikor Guszti barátnője megint rád ripakodik, hogy mit szerencsétlenkedsz itt a tűzrakással. Elborul az agyad, és elkáromkodod magad, hasonlóképpen, mint Guszti három nappal korábban.
A legrosszabb talán az volt, hogy a kedvesed sem adott neked igazat, azt mondta, így nem lehet viselkedni, ez zavart talán a legjobban. Hát most, akkor újra kiadod a mérged.
A jó… anyádat! – mondod. Fölállsz a guggolásból, hátat fordítasz. Már nem akarsz tüzet gyújtani, eleged van az egészből, csak arra tudsz gondolni, hogy másnap hazaértek, és vége lesz a nyaralásnak. Egy idő múlva majd elfelejtitek az egészet, és megint jó barátok lesztek, akár a régi szép időkben. Ekkor érzed a rúgást a hátsódon, naná, hogy a lány az, ő rúg, kiabál is közben.
Régen elfelejtetted, milyen csúnyákat kiabált a lány, azt viszont nem, hogy az utazás első percétől fura volt a hangulat, bár megpróbáltad túltenni magát a jeleken, nem foglalkozni velük, de a jelek sűrűsödtek, és hát a vége… Hazaérve komoran váltatok el, s bár te többször elmentél Gusztiékhoz bocsánatot kérni, Guszti nem engedett. Guszti már csak ilyen, nehéz eset, vonogatta Zoli a vállát. Megszakadt a barátság. Nemcsak a beszélgetések, a közös ivászatok és koncertre járások maradtak el, hanem idővel már nem tudtatok egymásról semmit. Legközelebb az osztálytalálkozón futottatok össze, te előtte még elmentél edzésre, megszoktad, hogy nyomod a súlyokat abban a koszos pincében, a körút mellékutcájában.
Senki nem mondta meg neked, hogy tévúton jársz, egyedül a kedvesed figyelmeztetett néha, de olyankor te csak mérgesen legyintettél. Élvezted, hogy egyre nagyobb súlyokat raksz fel a fekvenyomáshoz, hogy dagadnak az izmaid, hogy erőből intézhetsz el dolgokat. Ez lehetett a baj a nyaraláskor is, lehet, ezért lökted fel Gusztit, ezért röhögtél olyan csúcsán. Nem volt egyértelmű az új identitás, néha még visszajárt beléd a nyegle értelmiségi, akár egy kósza kísértő szellem, megszállott lélek hajdani lakója.
Például mikor a Félszemű rád szólt a teremben, hogy ne hajigáld a súlyokat. A Félszemű roppant erős, száz kiló fölötti súlyokat nyomogat, és híres az agresszivitásáról. Elgondolkozva erőlködtél a hátgépen a terem egyik penészes sarkában, talán a könyvre gondoltál éppen, amit olvastál, vagy egy filmre, vagy a csókok ízére a kedvessel. (Méz vagy áfonya?) Oda se figyelve, zsigerből felelted, hogy ne izélj, én sem szóltam hozzád, te is hagyj engem békében. Mire a Félszemű szó nélkül pofon vágott. Világok zuhantak össze benned, de te úgy tettél, mintha semmi sem történt volna.
Napokig nem aludtál rendesen, éjszakánként elméleteteket gyártottál arról, miért nem szabad megfutamodnod, miért nem lehet edzőtermet váltanod. A legrosszabb az volt, hogy ha eztán összeakadtatok a teremben, a Félszemű cinikusan vigyorgott. És válaszképpen te is csak mosolyogni bírtál, pedig legszívesebben felkaptál volna egy súlyzót, hogy beverd vele a fejét.
Ekkor eshetett volna le a tantusz, hogy valami nem stimmel ezzel az új identitással. Pedig csak azért lógtál a szeren, mert már nem akartál bohóc lenni.
Az osztálytalálkozón Guszti önelégülten meséli, mekkora céget irányít.
Nagy felelősség ötszáz ember sorsa felett intézkedni – valami ilyesmit mond Guszti, neked ez kurvára nem tetszik, hamisnak érzed. Mindenki mond magáról valami holtkomolyat, hogy mire vitte az elmúlt években. Majd én mesélek nektek valami vicceset, gondolod, tűkön ülsz, érzed, hogy nő benned a feszültség, nem baj, kirobban a nevetés a végén, meg fogjátok látni.
Megköszörülöd a torkod. Arról regélsz, hogy mi történt az iskolában, ahol tanítasz. A srác a hátad mögött jött be, már vigyázzban álltak a többiek, nem vetted észre. Csak azt érezted, hogy Barabás – így hívták a fiút – hátba rúgott egy gumilabdával. Barabás problémás gyerek volt, órán evett, szünetben újságot árult pénzért, és néha cifrán káromkodva küldte el melegebb éghajlatra az érzékenyebb kolleginákat. Te jóban vagy vele, pluszfeladatokat adsz neki, melyek elvégzéséért Barabás jó pontokat kap.
Barabás szeret téged, és nem akart eltalálni, pusztán jókedvében rúgott bele a labdába.
Gondolkodás nélkül ütöttél magad mögé. A fiú összeesett, nem ájult el, de ömlött a szájából a vér. Letámogatták a tanáriba, s az igazgató kétségbeesett kérdésére, hogy mi történt, Barabás csak ennyit bírt kinyögni: – Józsi bá leütött.
Körbenézel, előbb mosolyogva, aztán egyre inkább feszengve várod, mikor kezdenek már nevetni a többiek, ám a csend egyre metszőbb. Nem kacag, még csak nem is kuncog senki. Pedig a kollégák hogy nevettek, mikor meghallották a tanáriban! Meg utána is a sörözőben, ahová be szoktak térni, ügyeletes viccmesélésre és a felgyülemlett gőzök kieresztésére. Itt meg? Csak néznek rád, mint a moziban. Az arcodra ráfagy a vigyor. A feszültség csak lassan oldódik. Többen halkan beszélgetnek, de hozzád nem szól senki. Hamarosan szét is oszlik a társaság, családosak, mondják, sietnek haza.
Talán nem ismernek elég jól, illetve félreismernek, vélekedsz; egykor a gimnáziumban úgy tekintettek rád, mint az osztály bohócára, de nem olyan intelligens bohócra, mint amilyen Zoli volt, vagy Sanyi, akik a bohóckodás mellett kiválóan tanulnak és komolyak is tudnak lenni, ha a helyzet úgy kívánja, hanem mint egy kretén és buta August bohócra, akin csak röhögni lehet. Nem tudod, miért alakult ez így, de még sok évvel később is, ha találkoztok, gombóc van a torkodban.
Azt képzeled, a többiek a régi bohócot látják benned, szeretnél ennél jobb képet mutatni magadról, de minél inkább görcsölsz, ez annál kevésbé sikerül.
Aztán sok-sok év múlva jön a hír, hogy Guszti kórházban van, gyógyíthatatlan beteg.
A Dunántúl dombjai között a temetésre csak kevesen érkeznek a régiek közül, Zoli hosszú és megható beszédet mond, hatalmas a tömeg, most látni, mennyien szerették az elhunytat. November van, a szél ugyanúgy fúj, mint egykor a nagy hegyekben. Némi lelkiismeret-furdalást érzel a régi befejezetlen ügy miatt, de örülsz is, hogy nem kell megszólalni, megbújhatsz valahol hátul, nem rád figyelnek, nem kíváncsi senki arra, hogyan csetlesz-botlasz, mit öntesz magadra, milyen kretén már megint az osztály bohóca.
Kifelé azért váltotok néhány szót. Kiderül, hogy Zoli is halálos beteg volt, de kigyógyult belőle.
Mert hiszel Istenben, mondod neki.
Zoli elnézően mosolyog.
Az nem úgy van, hogy minden pillanatban Istenhez könyörgök az életemért, pitizek, akár egy kiskutya, feleli, és elfordul tőled. A többiekhez beszél, téged szóra sem méltat.
A szél fúj, érzed, a nedvesség behatol a kabátod alá. Vajon miért kereszteltek Józsefnek, gondolod, elvileg az jó ómen. Ezen tépelődsz végig hazafelé menet. Kevés az autó a sztrádán. Ősz van és hideg.
