Flóri harmonikával a vállán áll a két gyerek között. A kislány előreszalad, a fiú térdnadrágban lép egyet a lány után. Flóri a fényképezőgépbe néz, fején kalap, szájában cigaretta. Büszkén tartja magát. Húzza a harmonikát. Szól a zene. A képen tavasz van.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Míg néztem a régi képet, újra hallottam a mesét, hogy a tavasz után nyár lett. A harmonika elhallgatott, katonák jöttek, a trombitaszó inkább illett a tájhoz. Flóri hitte, hogy hősként tér majd haza, kalapjában árvalányhajjal, gomblyukában szegfűvel, lovon vonul végig a falu utcáján, be egészen a házig, ott könnyedén leugrik a pej paripáról, büszkén lépi át a küszöböt. Olyan büszkén, ahogy a toborzáson megjelent. Nem sejtette, hogy mire visszatér, nem lesz már akkor semmi a reményből és a múltból sem. Mire hazaérkezett, elillant a tartása.
Flóri ül a gyógyszertár lépcsőjén, előtte zsíros, lyukas kalapja üresen tátong. Fejét lehajtva, ujjai között parázsló cigarettával motyog. Valami olyasfélét, hogy csak pár dinárt… Nem mondja, hogy orvosságra kell, gondolhatják a járókelők, hiszen a patika bejáratánál kéreget. Inkább csak ül ott, vagy áll a falnak támaszkodva. Kopott öltönyben, megszürkült fehér ingben, pertli nélküli cipőben várja az alamizsnát. Ujjai sárgállanak a ráégett csikktől, hátrafésült zsíros haja rátapad a fejére. Nagy bibircsókos orra, sötét szeme, vastag, érzéki szája és telt bajusza alól vékonycsontú, apró termetű hatvanas néz maga elé.
Flóri már nem veszi át a nyugdíjat a postástól, a pálinkafőzőtől nem kap hitelbe egy fityókkal sem. A család körbejárta a boltokat és trafikokat is, hogy ne adjanak neki. Flórit megütötte a szél, beszélni sem igen tud már, csak a lába jó, mert az viszi messzire, egészen a belvárosig, ahol úgy gondolja, talán nem ismerik, és talán dobnak a kalapba annyit, hogy hazafelé menet megihat egy targyit a kimérőnél, meg összeszedhet néhány eldobott csikket, anélkül hogy rászólnának, ugyan már, Flóri! nem szégyelled magad…
Flóríííííí! Erre ébred mindig, ha a kislány ott alszik Verával. Flórííííí! Megfordul olyankor, az oldalára fekszik, mert a gyerek nem alszik el addig, amíg ő hortyog. Most pihenni kell, gondolja, és újra elnyomja a fáradtság a konyhában a priccsen.
Flóri húzza a lábát a friss hóban. Viszi a kiflit reggelire. Megáll az ajtóban, tudja, nem léphet be, mert úgyis rászólnak, ne hozd be a havat, Flóri! Áll a konyhaajtóban, várja a következő utasítást, hogy mehessen már. Nem fázik. Nem érzi… Megigazítja a zsíros kalapot a fején, arra gondol, hogy hátha, hátha kerül bele pár csörgős ott a patika előtti lépcsőn. Aztán irány a kimérő, a Kőrösiné olcsó pálinkája majd békévé oldja ezt a napot is.
Hol van, hova lett a harmonikád, Flóri?
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.