Hazai András: Midlife Crisis

2021. április 04., 09:06
Katona György: Házomlás (60 × 70 cm)

Félek, hogy rákos leszek. Nem tartozom semmilyen rizikócsoportba, nem volt daganat a családban, nem dohányzom. Nem ezért félek tőle, hanem mert kibaszottul ijesztő, rémes dolog rákosnak lenni. Sokszor végiggondoltam, milyen lehet hitetlenkedve meghallgatni a diagnózist, aztán végigasszisztálni, ahogy a testem felzabálja önmagát. Közben el kell viselnem az egyre nagyobb fájdalmat, és a kemó önmagában is iszonyú. Majd a hónapokig tartó reménytelen küzdelem és fokozódó szenvedés után elkerülhetetlenül ott a halál. Csontsoványan, megtörve, kimerülten.

Félek, hogy megint elromlik valami a házban. A múltkori csőtörés után a biztosító fizetett ugyan, de felmondta a szerződést utána; ez is milyen már? Az összes pénzem ráment az építkezésre, nyilván sokkal drágább lett a vége, mint terveztem. Mi van, ha megint kiderül valami, ami nincs rendesen megcsinálva?

Félek, hogy egyre kevésbé tudom követni a technológiát. A trendek követését már elengedtem, néhány éve még tudtam, milyen appban csetelnek a mai kamaszok, most már nem is érdekel. Mi lesz, ha az engem körülvevő, egyre gyorsabban változó kütyüket sem értem már? Kimaradok, lemaradok.

Félek, hogy mi lesz, ha elválunk a feleségemmel. Mostanában sokat veszekszünk. Húsz éve együtt vagyunk, az életem része kitörölhetetlenül. Nem is vagyok nélküle. Nem beszélve arról, mi lesz a gyerekekkel. És akkor még egy csomó apróság is ott van, például mekkora anyagi nehézséget jelent két háztartás fenntartása. Ha elhagy, akkor vajon örökké egyedül leszek? Tudok ennyi év után csajozni, vagy csak félszeg és furcsán visszataszító próbálkozásokra futja majd, amíg el nem megy a kedvem, és teljesen belegubózom a keserűségbe…

Félek, hogy mi lesz, ha együtt maradunk a feleségemmel. Mostanában sokat veszekszünk. Örökké ebben a csapdában maradok már vajon a gyerekek kedvéért, lustaságból, tehetetlenségből, vagy mert nem merem megtenni a logikus és szükséges lépést. Félek, hogy most még lenne lehetőségem gyönyörű huszonéves csajokat elcsábítani, de lemaradok róla.

Félek, hogy elszegényedem. Most jól megy, kimondottan jól, de mi van, ha ez nem mindig lesz így? Jön egy új főnök például, aki rühell, és kirúg. Nem vagyok pótolhatatlan. Mihez kezdek akkor?

Félek, hogy nem szeretnek. Egyre kevesebbszer szólalok meg új társaságban, mert esetleg olyat mondok, amitől nem vagyok szimpatikus. Nincs túl sok barátom, aki van, azt nagyon szeretem, de nem tudom, viszonozza-e. Ha valamelyikük nem hív vissza, képes vagyok este az ágyban egy órát forgolódni szorongva.

Persze félek a globális felmelegedéstől is. Meghalunk, vagy csak az életünk megy tönkre, jobb bele sem gondolni. De nem megy, hogy ne gondoljak rá, amikor tudom, hogy itt van. És semmit nem teszünk ellene. Én se…

Félek, hogy a mesterséges intelligencia átveszi az uralmat felettünk. Dacára annak, amit általában gondolok a világunkról és a társadalmunkról, azért hiszek az emberiségben. Nem tudom, hova vezet az MI kutatása, de ha lesz egy kvantumszámítógép számolási kapacitásával rendelkező tudat rákapcsolódva az internetre, akkor bármit megtehet velünk.

Félek, hogy baleset ér és elveszítem egy végtagom. Vagy tolószékbe kerülök. Esetleg megvakulok, az lenne a legrosszabb. Szörnyű volna az örök sötétségben élni úgy, hogy már láttam a fényt, tudom, milyen gyönyörű. Viszont mégse ettől félek legjobban, hanem egy olyan sérüléstől, amitől impotens leszek.

Félek, hogy börtönbe kerülök. Nem is tudom, például egy sör után beülök az autóba, és valami félhülye nyugdíjas lelép elém. Hiába volnék vétlen és hiába vagyok józan, a véremben lévő minimális alkohol elég lenne, hogy bezárjanak. Eleinte nem is foglalkoztatna, csak a halott kisöregre gondolnék. Aztán lassan elmúlna a lelkiismeret-furdalás, és bekopogna a valóság, hogy most néhány évet börtönben kell töltenem. Primitív bűnözők és primitív smasszerek közt, akiktől egyaránt félnék és akik egyaránt kínoznának. Nem látnám a gyerekeimet, ahogy növekednek, csak nagyon ritkán, a szégyen könnyeitől elhomályosult tekintettel, rácson keresztül.

Félek, hogy a gyerekekkel történik valami. Ez messze a legrosszabb. Hogy betegek lesznek esetleg, vagy akár meg is halhatnak, megnyomorodhatnak. Nem is akarok gondolni rá.

Félek, hogy átver az autószerelő, nem értek az autókhoz. Valami kis hibával elviszem a verdát, és bármit kamuzhat, bármekkora összegről, nem fogok rájönni. Kiszolgáltatott vagyok, azt tesz, amit csak akar.

Félek, hogy mások sikeresebbek. Ez nem irigység, attól félek, én nem vagyok elég jó. Persze, igazgató vagyok egy multinál, büszke is vagyok rá. De egyik volt osztálytársam államtitkár lett, egy gyerekkori barátom meg egy magánklinika tulajdonosa. Mit értem el hozzájuk képest? Félek, hogy nem érek semmit.

Nagyon félek a kudarctól. Sokszor meg sem próbálok dolgokat inkább.

Félek a diktatúrától és félek a szociopatáktól, akik mindenen átgázolnak. Bármikor bekövetkezhet, hogy egy ilyen ember megszerzi a hatalmat, és kiépíti a totális elnyomás rendszerét. Én nem fogok merni küzdeni ellene, nem vagyok elég bátor. Meghúzom magam, amíg lehet, és remélem, nem kerül rám a sor, nem engem jelölnek ki a rendszer ellenségének.

Félek, hogy a technológia fejlődésével az emberiség egy része, a nagyon gazdag része örökéletű lesz. Vagy mert génszerkesztéssel megoldják, vagy ahogy egy ismerősöm jósolta, feltöltik a tudatukat valami szuperszámítógépbe. Azt hiszem, szörnyű világ jönne létre, a gazdagok még jobban uralkodnának a szegények felett. Rettegek, hogy ha ez eljön, akkor én nem a gazdagok között leszek, és kimaradok az örökéletből.

Félek, hogy kirabolnak. Vagy ha azt nem is, de valakivel összedudálunk, és egy piros lámpánál kirángat az autóból, aztán megver. Vagy belém köt egy szórakozóhelyen valaki, és felpofoz, kiüt. Esetleg amikor a mosdóban a piszoárnál állok, odalép mögém és nekiveri az arcomat a csempének. Vajon ha megtörténne, és már ismerném az érzést, akkor jobban vagy kevésbé félnék a fájdalomtól és a megaláztatástól?

Félek, hogy a múltkor egy buliban hülyeséget mondtam részegen, és most ezért rosszakat gondolnak rólam.

Félek, hogy ha bekövetkezik a klímakatasztrófa vagy valamilyen más kataklizma, milyen világ jön utána. Elnéptelenedő városok, erőszakos bandák fosztogatásai és a többi. A legnagyobb kincs az ivóvíz és az étel lesz. A disztópikus filmek kliséi valósággá válnak.

Félek az öregségtől. Félek attól, hogy valami mindig fáj, hogy lassú lesz a felfogásom, és attól, ahogy a fiatalok nézni fognak rám és beszélni rólam.

Félek a multirezisztens baktériumoktól és a mutálódó influenzavírustól.

Félek, hogy a gyerekeim ebben a szörnyű világban nőnek fel, ami tele van kataklizmákkal, kórokozókkal, diktatúrákkal, kudarccal és verekedéssel.

Félek, hogy írok egy novellát a félelemről, amit aztán senki nem olvas el, mert nem is tudnak róla, el se jut hozzájuk. De ez még mindig jobb, mint ha olvassák és nem szeretik.

Félek, mert egyszer majd meghalok, és félek, hogy nincs élet a halál után, ahol jobban csinálhatom, ahol nem kell félnem.